Kaffka Margit: Színek és évek 3.98 / 93

Elvész az ember, ha nincs valami olyan minden érintésen felül álló bizonyosság, amelybe megkapaszkodhat. Nem kell mindenen gondolkodni, a gondolkodás másodrendű. Ragaszkodni kell tudni valamihez.

…és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

1. fejezet utolsó előtti mondat

A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk és simán éljünk. Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből!

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes – minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

(első mondat)

Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban – és nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz évvel ezelőtt az én nevemen hívtak.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja.

Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető

Három esztendő is eltelt azóta. Most itt ülök ebben a kicsi sváb házban, enyim az egyetlen utcai szoba, és benne a régi barna garnitúrám és sok régi, harmincesztendős, agyoncsiszolt limlom, ami végigkísért az életen. De itt vannak a leanderek is, még a grószi fáiról dugványozottak és néhány kicsi virágágy is, bazsali, piros mályva, papsajt. Harangszós, nyári délutánokon közöttük üldögélek, olvasgatok, jó kis kávékat csinálok magamnak, és megkínálok vele egy-egy jó bejárós asszonyt. De néha heteken át nem nyitja rám senki az ajtót.

A leányaim rendben vannak. Marcsi kitűnő tanár Pesten a leánygimnáziumban; a hajdani Lipi szenzál (ma gazdag, pesti háziúr) leánya, Szerén is az lett, együtt vannak. Már tanulókorukban kebelbarátnők voltak; akkor még elleneztem, de azóta ez a „Szinyéri Szeréna” híres költőnő lett. Szép, furcsa, szerelmes verseket ír. Mi mindent tud és merhet egy ilyen zsidó lány! – Zsuzsi lányom patikusnak ment (mert azt csak egy férfi mellett lehet? – csúfolódott a nagyobbik néha), és nemrég jegyezte el magát a főnökével egy nagyobb, vidéki városban. Marcsi ad neki kelengyét, engem is ő segítget leginkább, bár nemigen akarom, hiszen nekem elég itt az én kevesem. Klári is végzett, egyelőre jó zongoraleckékből él, de állás van ígérve neki egy pesti iskolánál. Marcsi azt hiszi, hogy szerelmes egy volt tanárjába, valami nagy művészbe. Baj is az! Ő ráér erre a fényűzésre, nem kell férjhez szaladnia a kenyérért… Hát így el vannak látva, jó ideje nincsen már szükségük énrám, a gondjaimra, szeretetemre. Néha írnak, de egyre ritkábban jönnek haza.

24. fejezet

…istenem, hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb –, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…

4. fejezet

Csak úgy – gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna.