Hivatalosan ez az utolsó része a sorozatnak, de végül született még egy novella, aminek végül is nem kellett volna megszületnie. Mert a mesék úgy érnek véget, hogy a hősök „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Ezzel a könyvvel ez így is lett volna, de a novella előkészít egy következő sorozatot, tehát kénytelenek voltunk megtudni, hogy nem olyan nagyon boldogan éltek. Szerencsére az nem derül ki, hogy meghaltak-e. Még.
Az utolsó „hivatalos” részt megelőző novella nagyon jól sikerült, reménykedtem is, hogy ez így marad, de nem így történt. Bár maga a mese, az alaptörténet jó, és angolul jobban tetszik, mint a már lefordított első két rész stílusa, azért végig voltak fenntartásaim. Azzal nincs gondom, hogy egy mese, mítosz, vagy több történet megihlet egy szerzőt, hiszen mindannyiuk valahonnan szerzi az ötleteit. A feldolgozás a problémám, mint mindig.
Ez a rész példul teljesen olyan volt, mintha Ende meséit összevágva, azokat kiegészítette volna máshonnan ollózott részletekkel, és az egészet felnőttebb horrormesévé írta volna át. Minden olyan ötletet sajnos felismerek, amelyiknek az eredetijét már olvastam, legyen az a Momo, a Végtelen történet, A gyűrűk ura, valamilyen Shakespeare-dráma, esetleg északi germán vagy kelta verses eposz (A Mag Thuiredi csata, Edda, Beowulf), és számtalan Grimm-mese. Ne adj isten, Gaiman és Riordan történetei. És az épp a napokban olvasott Lord Dunsany meséi. És ezek csak azok, amiket én is olvastam és felismertem
Az mind szép, hogy az írónő művelt és olvasott. És nem mondom, hogy nincsenek eredeti ötletei is. Csak nem sokat találtam. Valamint nem tetszik az, hogy az ötleteinek forrása felismerhető, és tökéletesen változatlan formában átvett, mi több, könnyen beazonosíthatóan. Én nem vagyok író, talán nincs is tehetségem vagy fantáziám hozzá, hogy az legyek. De ha írnék valamit, utalásokat ugyan tennék az engem megihlető olvasmányokra, átvennék biztosan képeket, történéseket is, de egyéni stílusban dolgoznám fel azokat. Itt néha – a rosszabbul sikerült részleteknél – olyan érzésem volt, hogy csak összehányta az író a fellelt és épp oda illőnek gondolt mesedarabokat.
Végeredményben – kisebb frászkitörésektől eltekintve – élveztem a mesét, jól felépített történet volt, ha klisékből építkezett is. Az örömömben üröm – a fentebb kifejtetteken kívül, – talán az volt, hogy túl sok szóval ír, sokszor ismétli önmagát, túlmagyaráz és bő lére ereszt olyan eseményeket, amelyeknek nincs igazán nagy jelentősége.
Mindazonáltal végül nem bántam meg, hogy elolvastam, és biztos, hogy megtekintem, mi történt a következő trilógiában az itt megalkotott tündérvilággal. Ha Robin Pajtás is szerepel, elégedett leszek. Ő teszi élvezetessé a művet, és az ő alakja kiragyog a többi szereplő közül, élettel telien és sok csínytevéssel fűszerezve.
