Flaubert papagája 68% 22 csillagozás

A megíratlan könyvek? Nem érdemes bánkódni miattuk. Máris túl sok a könyv. Azonkívül, emlékszem, hogyan fejeződött be az Érzelmek iskolája. Frédéric és a társa, Deslauriers visszaidézik életüket. Végső, legkedvesebb emlékük egy bordélyházi látogatás, amely évekkel azelőtt, még diákkorukban történt. Aprólékosan kitervelték az utat, külön erre az alkalomra beondoláltatták a hajukat, és még virágot is loptak a lányoknak. De amikor odaértek a bordélyba, Frédéric megijedt, és mindketten elmenekültek. Ilyen volt életük legkellemesebb napja. Vajon nem a várakozás öröme-é – sugalmazza Flaubert – az öröm legmegbízhatóbb forrása? Kinek van szüksége rá, hogy a beteljesülés vigasztalan manzárdszobájába ronthasson?

10. oldal

Én nem kedvelem a véletleneket. Van bennük valami kísérteties. Egy pillanatra megérzed, milyen lehet egy rendezett, Isten irányította világban élni, ahol személyesen Ő kukucskál a vállad fölött, segítőkészen el-elhullatva egy-egy vaskos célzást bizonyos kozmikus tervvel kapcsolatban. Jobban szeretem úgy érezni, hogy a dolgok kaotikusak, szabadon kavarognak, a világ folyamatosan és időlegesen egyaránt tébolyult – érezni az emberi tudatlanság, kegyetlenség és oktalanság bizonyosságát.

81. oldal

Be kell vallanom, hogy nekem, míg a Bovarynét olvastam, egész idő alatt egyetlenegyszer sem tűnt fel a hősnőnek a szivárvány minden színében játszó szeme. Észre kellett volna vennem? Önök észrevették? Netán túlságosan lekötötte a figyelmemet néhány más dolog, amit meg dr. Starkie nem vett észre? (Bár hirtelen nem tudnám megmondani, mi lehetett az.) Másképpen szólva: létezik vajon tökéletes olvasó, létezik abszolút olvasó? Tartalmazze-e dr. Starkie Bovaryné-olvasata az összes reakciót, melyet e könyv belőlem kiválthat, sőt nem tartalmaz-e sokkal többet is, némiképp feleslegessé téve saját olvasatomat? Nos, remélem, nem. Meglehet, hogy az én olvasatomnak nincs sok értelme az irodalomkritika felől nézve, de a magam élvezetét tekintve igenis van. Nem tudom bebizonyítani, hogy a laikus olvasó több élvezethez jut, mint a hivatásos műítész, de egy előnyünk biztosan van a beavatottakkal szemben. Tudunk felejteni. Dr. Starkie és a hozzá hasonlók erős emlékezőtehetséggel vannak megverve: a könyvek, amelyekről írnak és előadásokat tartanak soha el nem fakulhatnak emlékezetükben. Családtagokká válnak. Talán ez az oka, hogy némely kritikus enyhén leereszkedő modorban szól vizsgálódása tárgyáról. Mintha Flaubert, Milton vagy Eliot valami hintaszékben üldögélő, agg és unalmas nagynéni lenne, avatag rizsporillatú, aki egyébről sem tud beszélni, mint a múltról, s újat nem tud mondani esztendők óta; a ház persze az övé, s mindannyian ingyen lakunk benne, de akkor is, nos, legfőbb ideje volna, hogy… értitek, ugye?

92-93. oldal

Ezzel szemben a közönséges, ám szenvedélyes olvasónak megadatott a felejtés; odébállhat, hűtlen lehet más írók kedvéért, és visszatérhet újra rabul esni a csodának. Sosem kell tartani tőle, hogy a megszokás beférkőzik a kapcsolatba, mely jóllehet rendszertelen, ha feleleveníttetik, mindig lobogó. Nincs benne semmi az unalomból, a szürkeségből, semmi a hétköznapok kis torzsalkodásaiból, amelyeket az együttélés hoz magával. Én sose kapom azon magamat, hogy elgyötört hangon figyelmeztetem Flaubert-t, amiért nem terítette ki a fürdőlepedőjét, vagy nem használta a vécékefét.

Dr. Starkie viszont éppen ezt nem tudja megállni. Barna szem? Kék szem? Nézze, kiáltanám legszívesebben, az írók nem tökéletesek, semmivel sem tökéletesebbek, mint a férjek és a feleségek. Egyetlen csalhatatlan szabály van itt: ha tökéletesnek látszanak, akkor sem lehetnek azok. Én nem képzeltem, hogy a feleségem tökéletes. Szerettem, de nem áltattam magamat. Emlékszem… De hagyjuk, erről majd máskor.

93-94. oldal

XILOFON
Nincs róla adatunk, hogy Flaubert hallotta-e hírét a xilofonnak. saint Saint-Saëns 1874-ben komponált Danse macabre-jában a zörgő csontok megjelenítésére használja e hangszert; ez bizonyára szórakoztatta volna Gustave-ot. Svájcban talán hallott glockenspielt.

205. oldal

Ellen. A feleségem: valaki, akiről úgy érzem, hogy kevésbé értem, mint egy száz esztendeje halott írót. Rendellenes dolog ez vagy normális? A könyvek azt mondják, ezt és ezt tette, mert. Az élet azt mondja, ezt és ezt tette. A könyvek ott vannak, ahol a dolgok magyarázatot nyernek, az élet ott, ahol nem. Nem csodálom, hogy egyesek jobban szeretik a könyveket.

219. oldal

A művészet nem melltartó.

Du Camp szokta mondogatni, hogy Gustave-ban nincs egy szikrányi érzék a költészet iránt. Nem nagy gyönyörűség egyetértenem vele, de kénytelen vagyok. Gustave mindannyiunkat kioktatott a költészettel kapcsolatosan – bár rendszerint inkább Bouilhet tanai voltak ezek, semmint a sajátjai –, de nem értett hozzá. Ő maga nem írt verset. Azt szokta mondani, hogy ő a prózát akarja fölruházni a költészet erejével és formátumával; de ahhoz, úgy látszik, előbb meg kellett fosztania saját formájától a költészetet. Gustave azt akarta, hogy a prózája objektív, tudományos, személyes jelenlététől és véleményétől mentes legyen; így hát eldöntötte, hogy a költészetnek ugyanezen alapelveket kell követnie. Mondja meg, hogyan lehet olyan szerelmi költészetet létrehozni, amely objektív, tudományos és minden személyes jelenléttől mentes. Ezt mondja meg nekem. Gustave nem bízott az érzelmekben; félt a szerelemtől; és ezt a neurózisát művészi hitvallássá emelte.

196. oldal

Valami majdnem geológiait vársz – szédületet, ami a meredek szakadék szélén fogja el az embert –, de nem erről van szó; csak közönséges boldogtalanságról, mely oly megszokottá válik, mint a munkád. Mit is szoktunk mi, orvosok mondani? Rendkívül sajnálom Mrs Blank; most természetesen igen szomorú időszak következik, de legyen nyugodt, túl fog esni rajta; azt javaslom, vegyen be ebből két szemet minden este; s talán valami új elfoglaltság kellene, Mrs Blank; autókarbantartás, társastánc?; ne aggódjék, hat hónap és visszazökken a rendes kerékvágásba; jöjjön, látogasson meg bármikor; kérem, nővér, ha a beteg keres, csak írja fel neki ugyanezt, legyen szíves, nem, nekem nem kell látnom, elvégre nem ő halt meg, nem igaz?, nézzük a dolgot a derűsebbik oldaláról. Mit is mondott a beteg, hogy hívják?

207. oldal

A többi ember azt hiszi, beszélni akarsz. „Akarsz Ellenről beszélni?” – kérdezik, jelezve, hogy nem feszélyezné őket, ha idegeid felmondanák a szolgálatot. Néha beszélsz, néha nem; egyre megy. Szavaid nem a megfelelő szavak; vagy inkább: a megfelelő szavak nem léteznek. „Az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelyből jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk megríkatni.” Beszélsz, és a gyász szavait ostobán pontatlannak találod. Mintha valaki másnak a fájdalmáról beszélnél.

208. oldal