Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?
Ezt nem Barnes mondta, és nem azért nem, mert nem költő, hanem mert íróként nagyon is érdekli az irodalom, sőt az irodalomtudomány, az irodalomelmélet, a kritika mibenléte. És ebből máris sejthető, nem mindenki fogja szórakoztatónak találni ezt a könyvet.
Belegondolva, ez elég elrémisztő. Pedig nem annyira rémes, nagyon vicces könyv. Flaubert-nek volt egy kitömött papagája, kölcsönben volt nála, ír is róla a naplójában, ha ír, mert nem tudom, és nem is fogok utánanézni, mely idézett szövegek hamis idézetek, fikciók, melyek nem, annak sem, melyik mennyire van kiragadva a szövegkörnyezetből; amikor megunta és meggyűlölte a papagájt, visszavitte a múzeumba, ma meg már nem lehet tudni, melyik is ez a papagáj, Dr. Geoffrey Braithwaite orvos és amatőr Flaubert-kutató nemcsak a papagáj szimbolikájának jár utána, hanem magának a papagájnak is, hiszen csak így lehet teljes képet kapni Flaubert-ről.
Dr. Braithwaite stílusa lehengerlő, az a fajta ember, akivel nem szívesen állunk le vitatkozni, mert így vagy úgy ő jön ki jobban a vitákból (és sokszor ez nem is baj, rossz napján is alul lehet múlni), ha A-ból következik B, B-ből C, a D már meghökkentő és vicces (lásd az idézeteket), és ha még mindig kételyeink vannak a bizonyítandó tétel tekintetében, akkor a doktor ki fogja jelenteni, hogy „És egyébként is nekem van igazam”, vagy valami effélét, esetleg értelmezhetetlen vagy nehezen értelmezhető végszóval él, és persze ez is vicces lesz – hol szmergyakovi mélységekben jár (másképp nem keresne ilyen kitartóan egy kitömött papagájt), hol meg valóban szellemes, bár sokszor nyers kijelentéseket tesz, Humbert Humbert-es – elég rendesen végigzongorázza az irodalomelmélet mémjeit: belenéztem kritikákba, jellemzően a doktor kritikára vonatkozó tételeit említik, én azt mondanám, a doktor személyében az Élet és az Irodalom kapcsolatának vizsgálatát parodizálja Barnes.
A doktor egy irodalmi szerepjáték, és bennem el sem vált már Flaubert-től – ami érdekes, valahogy olyan unalmasnak érzékeltem eddig Flaubert-t (az embert). (És valószínűleg az is, nem rohanok kivenni naplói lefordított részét.)
Végezetül pedig csodálkozásomnak adok hangot. Ha megjelenésekor olvastam volna, megkockáztattam volna a fogadást, hogy ennek a könyvnek lesznek nálunk (is?) utánzói, anyag lenne, vannak hozzá irodalmi óriásaink. De az is lehet, hogy voltak, csak nem sikerültek annyira a szövegeik, hogy számon tartanánk őket.