A történet lényege, röviden: egy milliárdos vállalkozó szeretne magának egy saját Angliát, ezért megvesz egy szigetet, ahol felépít egy szimulákrum-világot, Angliát kicsiben, ami aztán Angliább lesz Angliánál, hiszen a szigeten megvan minden, ami tipikusan angol, míg az igazi Anglia már rég nem tipikusan angol. A látogatók özönlenek, a hely roppant népszerű lesz a turisták körében, de aztán persze adódnak nehézségek is, de ezekbe most nem megyek bele. Amúgy a történet egyszerre kidolgozatlan és túlbonyolított, meg következetlen is néha, meg ilyenek, de maga a téma nagyon jó, és a felvetett kérdések is jók.
Szóval, a kérdések, amelyekkel ez a regény foglalkozik, roppant érdekesek (meg nyugtalanítóak). Például ilyenek:
– Mi a valóság?
– Mi a különbség a valódi és a másolat között? Észrevehető-e a különbség a kettő között, és ha igen, miből? És amúgy is – érdekel az valakit, hogy minden másolat?
– Miért választják az emberek a másolatot, ha választhatnák az eredetit is?
– Nagyobb élmény-e az (és ha igen, miért), ha a valódi dolgokat látjuk/éljük át, vagy tényleg elszoktunk már attól, hogy a valódit befogadjuk?
– stb.
Válaszokat szerencsére nem ad a könyv, de agyalni bőven lehet rajta.
Egyébként van a könyvben egy érdekes részlet: az egyik szereplő megemlíti, hogy felmérések szerint a legtöbb turista teljesen elégedett azzal, hogy megnézi Firenzében a Dávid-szobor másolatát (ami kinn van a téren, az eredeti helyén), s utána már nincs igénye arra, hogy megnézze a múzeumban az eredetit is.
Ez a konkrét példa elgondolkodtatott: az eredeti szobor ott van egy múzeumban, a turisták szinte fürtökben csüngenek le róla (ezek szerint egyébként akkor mégis sokan kíváncsiak az eredetire – azt meg ki tudja, hogy műértésből, sznobizmusból, valódi érdeklődésből vagy miből kifolyólag), zsúfolt, zajos és kellemetlen az egész hely, a feszült és dühös teremőrök pedig folyamatosan üvöltöznek, hogy fényképezni tilos (de általában senki sem hallgat rájuk).
Ezzel szemben a szobor másolata ott van, ahol valamikor az eredeti volt, egy szép, tágas téren, kinn, az úgynevezett valóságban, ahol a valóság valódi zajai, szépségei vagy csúfságai, hőmérséklete és szele és napsütése veszi körül az embert, miközben vagy arra gondol, hogy: „hm, milyen férfias ez a szobor”, vagy pedig arra, hogy: „hm, de finom volt a tegnapi vacsora”, vagy pedig valami egész másra. Lehet, hogy nem is figyel külön a szoborra. De attól még érzékeli a jelenlétét. És – hogy mondjam – talán ez az egész helyzet eredetibb, valóságosabb, élőbb, mint háromszor körbejárni az eredeti szobrot a múzeumban, s kötelességtudóan (vagy akárhogy) megcsodálni. Ez a helyzet még akkor is eredetibb, ha maga a szobor nem is az. S talán az „eredeti” dolgok varázsához az is hozzájárul, hogy a megfelelő kontextusban látjuk őket, a körítéssel, a környező épületekkel, akármikkel együtt. És lehet, hogy a kontextus fontosabb is lehet, mint az, hogy a valódi dolog legyen benne abban a kontextusban.
(Tanulság nincs, csak elgondolkodtam.)
