A világ története 10 és 1/2 fejezetben 17 vélemény
Nagy műveltséggel, szellemesen és ironikusan értelmezi (át) vagy transzponálja történelmünk néhány kulcsepizódját, a vízöntőtől – Jónás és a cethal kalandján, a középkor vallási viszálykodásain, a Medúza, majd a Titanic hajótörésén, a menekülő zsidókkal tengeri kálváriát járó St.Luis történetén, illetve a legújabb kori történelem olyan aktualitásán át egészen a túlvilágig.
Most olvassa
Most nem olvassa senki.
Várólistán 4
Kívánságlistán 1
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Szeretem Julian Barnest. Jó írónak tartom. Valahogy mégsem tud a kedvencem lenni, nem tudnám megmondani, miért. Talán számomra ügyetlenül vegyíti a könnyed, szórakoztató műfajra jellemző elemeket, és a komolyabb, filozofikus eszmefuttatásokat.
Zseniálisnak tartom mindhárom könyvét, amiket eddig olvastam, és egy-egy részük, mondatuk, fejezetük szinte letaglóz olvasás közben, de a könyv befejezése után mégis elmarad a katarzis, nem áll össze a kép.
Ennek ellenére ez a könyve is nagyon tetszett, azt megkaptam tőle, amit az írótól várok, ez pedig nem is kevés.
Tulajdonképpen különálló novellákról van szó. Más-más korban, más-más helyszínen játszódnak ezek a történetecskék, mégis vannak köztük összefüggések, amik sokszor egyáltalán nem is bújtatott utalások útján válnak nyilvánvalóvá.
A legerősebb kapocs a hajó, az emberi élet egyik legalapvetőbb metaforája. Ezt a képet jó alaposan körbejárja Barnes, kiindulópontnak Noé bárkájának mindenki által ismert, a kollektív tudatba begyökerezett mítoszát jelölve ki, amit aztán jócskán ki is fordít természetesen.
A fejezetek között vannak jobbak, rosszabbak, de túlságosan nagy minőségi ingadozást nem éreztem. Témájukban, sőt műfajukban viszont annál különbözőbbek, ez kifejezetten tetszett. Ami kicsit zavart, hogy Barnes néha túlságosan elfogult volt bizonyos oldalakkal szemben, márpedig, ha valaki a világ történetét akarja megírni, annak szerintem nem szerencsés ítélkeznie.
A legeslegjobb pedig az a bizonyos fél fejezet volt. :)
Néhol kissé dagályos; türelmet és fokozott figyelmet kíván az olvasása, de az ötlet és Barnes kreativitása ötöst érdemelne.
Szerintem jó könyv, nekem a Flaubert papagájánál jobban tetszett. Mondjuk a végén már kicsit leült a történet.
Különös könyv, számomra változatos hangulatú írásokkal, és bár nem mindegyik tetszett egyformán, mind hatással volt rám valahogy…. volt hogy megnevettetett, volt hogy elgondolkodott, de midig élveztem…
Az özönvízről írtat meg egyenesen imádtam:)
Népszerű idézetek
Hogyan változtathatjuk a katasztrófát művészetté?
Manapság ez egy automatikus folyamat. Felrobban egy atomerőmű? Egy év sem telik el, s a színdarabot már be is mutatják valamelyik londoni színházban. Merényletet követnek el egy államelnök ellen? Nem telik el sok idő, és már rendelkezésünkre áll a könyv vagy a film, esetleg a megfilmesített könyv avagy megkönyvesített film. Háború? Nosza, küldjük csak oda a regényírókat! Egy sor hátborzongatóan kegyetlen gyilkosság? Figyeljünk csak, már hallani is a költők dübörgő lépteinek zaját. No, persze, meg kell, hogy értsük ezt a katasztrófát; ahhoz pedig, hogy megértsük, el kell tudnunk képzelni azt, s ehhez szükségünk van a dús fantáziavilágú művészekre. Ezenkívül azonban, bármily kis mértékben is, de meg kell indokolnunk e katasztrófa szükségszerű voltát, s végül meg kell békülnünk vele. Miért történt meg, mi volt a természet célja ezzel az őrült tettel, ezzel az eszelős emberi momentummal? Nos, legalább művészet született belőle. Végül is a katasztrófa talán éppen erre való.
Lehet, hogy a világnak több évszázadon keresztül tartó jó magaviselettel kell majd újra kiérdemelnie a tavaszt és az őszt.
Az, gondolom, már átjött önöknek, hogy a „Bárka” több volt, mint pusztán egyetlen szál hajó. Ezt az elnevezést egy egész flottillára aggattuk rá (senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egész állatvilág bezsúfolható valamibe, aminek a hossza csupán háromszáz könyök). Hogy negyven nap és negyven éjjel esett? Nos, természetesen nem – ez ugyanis nem lett volna több egy szokásos angol nyárnál.
A potyautas
Önök azt gondolták, hogy Noé palotájának (ó, ez a Noé nem valami ágrólszakadt alak volt, de nem ám!) környékén épp ott tartózkodott a föld minden egyes állatfajából egy-egy megfelelő példány? Ugyan kérem! Nem, meg kellett hirdetniük a dolgot, aztán a megjelentek közül kiválasztani a legtökéletesebb párokat. Mivel nem akarták, hogy kitörjön az általános pánik, pároknak kiírt versenyt hirdettek – egyfajta IQ-teszttel kombinált szépségversenyt (…)
A potyautas
Volt példának okáért egy különösen ernyeteg lajhárfaj – elragadó teremtés volt, higgyék el nekem – amely szinte még le sem ért a fája tövéhez, s már ki is törölte a létezésből Isten bosszújának mindent elsöprő árja. Önök ezt minek hívják – természetes szelekciónak? Én a magam részéről szakmai hozzá nem értésnek nevezném.
A potyautas
(És vajon a történelem tényleg ismétli önmagát, először tragédiaként, majd másodjára bohózatként? Nem, ez egy túlságosan grandiózus, túlságosan kimódolt elgondolás. A történelem inkább csak böfögni szokott, s mi kénytelen-kelletlen újra megízleljük azt a keserhagymás szendvicset, amit még évszázadokkal korábban fogyasztott el.)
