Párizs ​a XX. században 74% 23 csillagozás

Verne e műben is hű volt éles jövőbelátásához. Bár 1863-ban készült, a regényben az emberek a XX. század második felében felhőkarcolókban laknak, nagy sebességű vonatokon és gázüzemű autókon utaznak, számológépeket és világméretű kommunikációs hálózatot használnak. Tehát a szerző nagyon sok mindent előre látott a technikai-technológiai fejlődésből, csak a kultúrális fejlődést ítélte meg tévesen, visszafejlődésnek. Az először 1994-ben megjelenő regény üzenete így is zseniális…s sajnos a kultúrális visszafejlődésnek is vannak jelenségei…mintha a rohamléptű technikai-technológiai fejlődés felszínesebbé tette volna, tenné kulturális életünket, viszonyunkat a kultúrához, sokan csak szemlélik, nem átélik, ahogy az az igazi…

Az előszó a kézirat történetéről szól, nagyon élvezetes.

A regény gyenge, nem csoda, hogy Hetzel anno visszautasította a kiadását. (Bár a jövendölés-faktor miatt olvasható, és a jövőrészletek – melybe az író gyakran alámerül – meglehetősen alaposak.) Inkább egyfajta korai-Verne vagy anti-Verne műnek érdemes felfogni.
Bírálatképpen néhány dolog:
– elég gyenge a fejezetek közötti kohézió, a regény elmenne elbeszélésfüzérnek is;
– stilárisan gyakori az erőtlenség, néha a hosszabb párbeszédek erőltetése vagy a részletek ecsetelése a cselekmény kibontakozását hátrányosan ellensúlyozza;
– erősen tudományellenes, szemben Verne későbbi műveivel (ipari alkalmazások, technika, kereskedelem – az ábrázolt jövőben csak a praktikum és a pénzcsinálás számít, a kultúra, bölcsészetek, művészetek elhalnak);
– ez a disztópia még a XXI. században is sötét lenne, a XIX. században koromfekete lehetett;
– és teljesen szokatlan az abszolút negatív befejezés, a tragikus végkimenetel. Én Verne nevét valahogy az optimizmussal kapcsolom össze.

A regényt a korabeli technikai találmányok jövőbe való extrapolálása menti, a JELEN ismeretében ez tényleg izgalmas kérdés. Rengeteg utalás van a könyvben, közigazgatás, infrastruktúra, globális politika stb., és az író a társadalmi vetületekkel is foglalkozik (pl. a család elhalása). Egy kifejezetten érdekes részlet szerepel a 138. oldalon, itt az író egy sajtóellenes törvénycikkelyről ír. Eszerint az újságcikkekben érintett személyeknek joguk van azonos terjedelemben reagálni, s ez a lehetőség hosszú távon az újságírás megszűnéséhez vezetett.

borító: 4
tartalom: 4
stílus: 5
szereplők: 4
élmény: 4
mondanivaló: 4

Annyira lehúzták Vernének ezt a regényét, hogy kicsit féltem belevágni, de nem volt ez rossz, főleg első próbálkozásra. A jövőbe látó képessége egyszerre félelmetes és zseniális volt. Ez nemcsak a technika fejlődésére vonatkozik, hanem a társadalmi, és az emberi kapcsolatok kiüresedésére is. Én a főszereplőnkkel, Michaellel is elvoltam, szerintem egész szerethető volt. Az ironikus humor, a 19. század íróinak és művészeinek a dicsérete pedig igazán szép főhajtás volt. A vége kicsit meglepett, nem számítottam ilyenre egy Verne műben, de hát mire készüljön az ember egy disztópiában? Érdekes színfoltja az életműnek, és nem is a legrosszabb.

Már az előszó kellőkeppén felpiszkálta a fantáziámat, ugyanis Verne kiadója, Pierre-Jules Hetzel visszadobta ezt a disztópiát, ami sokáig nem is volt biztos, hogy létezik egyáltalán. De bizony itt van és hogy őszinte legyek ismét vagy mondhatnám hogy már itt is beletrafált sok mindenbe Verne. Nagyjából az Öt hét léghajón című regénye és a Hatteras kapitány között vagy után írhatta. Érthető, hogy a kiadó nem akarta kiadni, mert elég borongós és nyomasztóra sikeredett, arról nem is beszélve, hogy a vége miatt én is kénytelen voltam elengedni egy fél csillagot az értékelésemből. Viszont, mint azt páran írták már értékelésben, illetve a kiadó is nehezményezte, irodalmi szempontból lehet gyenge, ugyan akkor tartalmilag, társadalom kritikának jelenleg is szépen megfeleltethető, igaz késett pár évtizedet Verne, mert a regény 1960 körül játszódik. Összeségében tetszett, amúgy is disztópia kedvelő vagyok, Vernétől pedig ezt az oldalt nem szoktam meg.

Verne itt olyan világot mutat be, ahol az iparosodás megölte a kultúrát. Csak a mérnököket és pénzembereket tisztelik, a művészeket lenézik.

A fülszöveg orwellinek nevezi ezt a világot. Ez részben igaz is. Itt az irodalom, zene, képzőművészet vagy nem létezik, vagy csak szörnyen elkorcsosult formában, az iskolák már alig tanítanak humán tudományokat. Ez nem azért van, mert betiltották, itt nincs zsarnoki hatalom, aki ezt tette volna, hanem ez a következménye annak, hogy itt csak az ipar, a pénz vagy a kereskedelem területén dolgozók tudnak jó megélni – meg még az orvosok, hiszen az mindig kell – , így aki más területet választ magának, az ostobának számít. Ez a trend az emberek látásmódját úgy átalakította, hogy nincs is kereslet igényes műalkotásokra, ezért a művészeket kifejezetten idiótának tartják.

Ilyen körülmények között tengődik főhősünk, egy 16 éves költő lelkületű fiatalember. Egy bankba megy dolgozni, hogy legyen megélhetése, bár utálja minden percét. Lassan sikerül kis baráti kört kialakítania hason-lelkű kollégával, egy a család által szintén megvetett nagybátyjával, és irodalomtanárával, aki várhatóan hamarosan munkanélküli lesz. Ők támaszt jelentenek neki, velük jobban el tudja viselni az életet, de ez mind megbonyolódik, amikor szegény fiú szerelmes lesz egy ifjú hölgybe.

A könyv elején az előszóból megtudhatjuk miért maradt ez a regény kiadatlan Verne életében. Ennek megíráskor még csak feltörekvő író volt, előtte még csak egy regénye jelent meg, az Öt hét léghajón. Az előszó idéz a kiadójától kapott elutasító levélből és a kézirathoz fűzött megjegyzéseiből. Ez a pár oldal önmagában is igén érdekes olvasmány. Sajnos miután elolvastam a regény, úgy éreztem bizonyos pontokban egyet kell értenem a szerkesztővel.

Vernére mindig is jellemzőek voltak a hosszú, technikai részletbe menő leírások. A későbbi regényeiben ezek jól is működnek, mert mellettük a történet is kellően izgalmas. Itt viszont alig van történet. Nagyját leírások és beszélgetések teszik ki.
A jövőbeli találmányok leírásai mindig érdekesek tudnak lenni, itt viszont legalább olyan részlegesen kifejti Párizs infrastrukturális fejlesztését is, ami – nekem legalábbis – annyira nem jön be. Konkrétan beásítottam, amikor arról volt szó hány köbméteres a tengeri csatorna medre.

Ami a találmányokat illeti, a legmeglepőbb számomra az volt, hogy a városi közlekedést egész környezetbarát módon képzelte el. Az automobilok hidrogénnel működnek, a helyi vonatok pedig pneumatikus-mágneses meghajtásúak.
Végeredményben azt mondom nem rossz ez, csak tudni kell mire számítson az olvasó, amint leül olvasni: Ne történetre számítson. Ez egy vízió. A bemutatott világnak a benne élő emberek ugyanúgy a részét képezik, legfeljebb elmélkedéseikben helyezkednek szembe vele.

Döbbenetes, milyen jóstehetség volt Verne! Rengeteg mindent megjósolt, még a modern világ érzelmi sivárságát is, csak az volt a furcsa, mikor XIX. századi stílusban társalogtak a fiatalok egymással.

Érdekes volt abból a szempontból, hogy Verne milyen sok technikai találmányt jósolt meg előre. Az viszont kicsit elszomorított, hogy a technikai haladást és úgy egyáltalán a világ változását ilyen fokú pesszimizmussal párosította. Nagyon sötét és borús volt az egésznek a hangulata. Voltak benne megmosolyogtató részek is, például az, hogy a bankban modern számológépekkel meg pénztárgépekkel dolgoztak, közben pedig a tisztviselők lúdtollal a fülük mögött szaladgáltak – Verne sem láthat előre minden talámányt. És az is egy kis pikantériát adott a történetnek, hogy bár 1960-ban játszódott a történet, az emberek viselkedése és gondolkodásmódja még jócskán XIX. századi volt.

Érdekes volt, de számomra kissé tömény, agyleszívós. Többször félre kellett tennem, mire végeztem.