József Attila összes versei 96% 264 csillagozás

A költő.

Valaki egyszer azt mondta róla, hogy ő a legnagyobb költő, aki történetesen magyar nyelven írt. Szerintem is.

A sínen egy vonat jön,
én állok ablakaiban,
és én fekszem az útjába,
egy ember, ki többfele van,
ki mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Megleltem, íme hazámat
s nevemet hibátlanul.
Hogy hány hét is a világ,
a jó pap holtig tanul,
és mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Ahhoz elég sokat próbáltam,
hogy szakaszolható legyek,
résztvettem mozgalomban,
kiváltam, elvegyültem s egyebek.
Egy mindenhol taníthatónak
kiosztva most már mindene,
és nem tudja megkérdezni,
hogy önnönmaga lehet-e.
Mert minden vonatnak mindegyik,
mindegyik ablakában ő,
csak ő áll, s hogy mindennek háttal,
azt nem tudja a tanított integető.
(Bereményi Géza)

Velem tudott lenni a lázadásaimban,a szerelmeimben és egyébként minden olyan helyzetben, vagy állapotban, amikor az ember talán legtermészetesebb vágya a magány, a rejtőzködés. Akkor teljesedett ki a „viszonyunk”, amikor válaszokat találtam nála (benne), soha fel nem tett kérdéseimre, az istenkeresésem kapcsán. Azóta tudom, hogy hol keressem, amit soha meg nem láthatok, és először talán megrémített, ma már békében őrzöm a felismerést.

Szerelmes vers
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
– Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
1923. jan. 1.

Egyszerűen… nincs rá szó. bárcsak a férjem lehetett volna..

József Attila mindig elámít, elámított és fog is.

Nem hiszem, h. vannak megfelelő szavaim.

Nehezen viselem el József Attilát. Egyik méltatója, azt hiszem, Jordán Tamás szerint „ilyenek vagyunk”, és „legmélyebb fájdalmainkra ismerhetünk rá” műveiben.
Részemről tiltakozom, szerintem az emberek szerencsére nem ilyenek. Én legalábbis utálnék olyan panaszkodó, gyermekes kényeztetést, minden pillanatban elismerésre vágyó és azt agresszíven kikövetelő lenni, mint ő volt a kortársak tanúsága szerint. És őszintén szólva utálom az efféle embereket is. Ez a permanens, bosszantó követelődzése az elismerésért (pl. megsértődött, ha csak nagy költőnek és nem a legnagyobbnak, zseniálisnak nevezték, s ez nem hangzott el percenként legalább egyszer) persze mindenkinek az idegeire ment, erről azonban mégsem tudott lemondani. Szóval, mint ember olyan fárasztó volt, hogy nyugágy kellett hozzá. Íme a költő, aki mind műveiben, mind magánéletében is szinte állandóan panaszkodik, nyafog.
Ellenszenvemet, azt hiszem súlyosbította, hogy az elmúlt évtizedek összes politikai rendszerében különféle ünnepségeken sokszor elszavalták néhány ismertebb versét, az aktuális kurzus nagyhang-adó (értsd: bömbölő) vagy pityergő, zokogó stb., örökösen az első sorba tülekedő vagy -állított szavaló színészei.

A napokban láttam és hallottam, életemben először, Galkó Balázst egy J.A. verset végre ELMONDANI. Mintha egy normális ember értelmesen beszélne, ez volt a benyomásom. (Talán ha így ismerkedem meg ezzel a költészettel, némi rokonszenvet azért keltett volna bennem…)

Talán a legérdekesebb és egyben legvisszataszítóbb emberi tulajdonságunkra vet, ha nem is jó, de éles fényt, hogy J. A. életében ugyan sikertelen volt, de halála óta töretlen népszerűségének „örvend”. (Rá való tekintettel úgy kéne mondani: örvendezne…)
Nem egy kortársa emlékezett vissza a zseniális költőre úgy, hogy látta, amikor egyik jóakarójától neki ajándékozott, de nem az ő méretének megfelelő, kinőttnek tűnő egyetlen ruhájába öltözve verses kötetének néhány példányát egy régi aktatáskában cipelte magával, bárhová is ment. Vigéckedett. De, teszik hozzá, a hét elteltével még minden példány megvolt. G. Dénes György úgy mondta, egyszer látta a költőt a kávéház vécéjébe szökni és lopott kiflit (vagy zsömlét? – nem emlékszem, melyiket) majszolni. „Zsüti” akkor határozta el, hogy bár ő is költőnek készül, inkább lemond erről. (Talán csak mert máshol szeretett volna ebédelni, mint a vécében, és őt ismerve, főleg nem üres kiflit.)
Nem értjük az akkori népszerűtlenség okát? Pedig kézenfekvő. Minden „népszerűség” csinált és hazug (ma különösen). Az éppen felelős közlők akkor még nem közölték a közönséggel, hogy J.A. a legnagyobb (akkor még) élő költő. Így a „közönség” semmibe vette őt és műveit. (Az igazságot beismerni fájdalmas, ezért szoktak helyette olyan ostobaságokat mondani, hogy pl. "a nagy művész mindig megelőzi korát.")
Lehet, hogy azért kapok kiütést J.A.-tól, hogy ne kelljen magamat folyamatosan szembeköpdösnöm mint „a művészet értő közönségét”, akinek a „megértéshez” előzetesen szüksége van a sajtó (médiák) kultúrpolitikusaira, akik kinevezik a művészt művésszé? Ez az értő közönség az, amelyik megkérdezi a színházi előadás után a szomszédját: Kedves uram, legyen szíves megmondani nekem, jól szórakoztam-e (Stendhal).

A legcsodálatosabb magyar költő, aki csak született. Nem lehet szavakkal leírni, milyen gyönyörűségeket alkotott.