Bellefleur avagy a családi átok I-II. 29 vélemény
Bellefleur: egy kastély, amely már kívülről szemlélve is meghökkentő, hiszen számtalan falával, tornyával, tornyocskájával és minaretjével úgy fest, „mintha lázálomban tervezték volna, amikor a képzelet túlszökken önmagán, és egyre lázasabb és mohóbb lesz…” Egy kastély, amelyben fennállásának 130 éve alatt egymást érik a furcsábbnál furcsább események. Valaki bezárkózik egy szobába, és nyomtalanul eltűnik; valaki lemegy a pincébe, és többé nem kerül elő, egy óra visszafelé jár; egy tükör néha nem egészen tükörképet mutat… de mindez nem is olyan meglepő, hiszen itt élők és holtak „élnek” egy fedél alatt. Bellefleur: egy család, az újvilágba áttelepült XVIII. századi francia arisztokrata, Jean-Pierre Bellefleur leszármazottai egy család, amelyben gyakoriak a végzetesen szerencsétlen frigyek, gyakoriak az „érdekes halálesetek”, egy család, amelynek tagjai a pénz, a hatalom, a politikai karrier, a lovak, az autók, a kártya, az ital, a vadászat, a fogadások, a bosszú megszállottai. Van köztük gyilkos és költő, szent életű aszkéta és gyerek-zseni, mások és mégis hasonlók. Összeköti őket a Bellefleur-vér. A Bellefleur-bosszú, a Bellefleur-átok.
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
| Árkdia, 1986 | I.kötet:9633070473,Ii.kötet:9633070538 | 0 | Szilágyi Tibor | Ugrás | |
 Európa, 1986 | 963073754x | 572 | Szilágyi Tibor | Ugrás |
Most olvassa 3
Várólistán 30
Kívánságlistán 6
Elcserélné vagy eladná
Aktuális kihívások
| Kihívás | Résztvevők | Véget ér | |
|---|---|---|---|
| Ismerkedj meg Joyce Carol Oates műveivel | ★ | 91 | 2012. június 16., 00:00 |
| Ipam, napam, ángyom… – olvassunk családregényeket! | ★ | 127 | 2012. december 31., 22:38 |
Népszerű értékelések
Afféle gótikus kísértetházas-sötét titkos regényre számítottam, ezzel szemben egy leginkább szürrealisztikus álomhoz hasonló történetben találtam magam. Az időszerkezet olyan szeszélyes, mint a Bellefleur-kastély felépítése, itt egy tornyocska, ott egy titkos ajtó, JCO vidoran ugrál az időben kb. hatvan évet, aztán visszatér a jelen szobájába és kicsit egyenesen vezet minket, majd elengedi a kezünket, szemünket beköti és néhányszor megpörget, hogy a legfiatalabb Bellefleur után egy rejtélyesen eltűnt dédnagybácsi sztorijánál kössünk ki. Tele van metaforákkal, szimbólumokkal, sokáig lehetne elemezgetni.
(Bővebben a linkeknél.)
Félbehagytam. Négy órányi kitartó olvasás után sem tudott lekötni. Talán csak nem vagyok ráhangolódva.
20 komment
Zseniális, letehetetlen, sötét, intrikázós családregény. Többször újraolvastam.
Hazugság……Nem olvastam végig. JCO inkább a régi oldalát mutassa, azt szeretem.
nem tudtam letenni. izgalmas történet, árnyalt, érdekes szereplők, titkok, misztikum.
Nem is tudom miként jellemezzem Oates művét, családregény, vagy elmélkedés egy család mibenlétéről, de mindenképpen sajátos és egyedi olvasmány volt.
Nincs is igazán története a könyvnek, úgy éreztem magam, mintha csak belecsöppennék egy család életébe, és meghallgatnám az évszázadok során megélt történeteiket.
Az elején nehezen szoktam meg a túlcifrázott mondatokat, amik sokszor fél-egy oldalon keresztül tartanak, és az is szokatlan volt, hogy ha Oates belekezdett egy mondatba egy történet kapcsán, a végére valami teljesen más sztoriban keveredett ki, mintha hirtelen rátörő emlékeknek engedve leírná amit csak érez. De ezt a csapongó gondolatmenetet és a hosszas mondatokat hamar meg lehet szokni, egy idő után csak hagytam magam sodorni a könyv ritmusára, mintha felültem volna egy vonatra és az robogott volna valami felé, és nem tudtam mi vár a végén.
Még soha nem olvastam hasonlót, nem egy szokványos regény az biztos, de ennek ellenére azt mondom, megérte átrágni magam rajta.
Népszerű idézetek
Sok évvel ezelőtt történt, az időnek abban a Germaine születése előtti sötét, zavaros, felmérhetetlen mélységű kútjában (majd tizenkét hónappal a születése előtt), egy szeptember végi éjszakán, melyet megszámlálhatatlan szélroham kavart fel, mint megannyi egymással civakodó szellem – hol panaszosan, hol dühösen, hol meg azzal a finom, csellószerű lágysággal, amitől az embernek lúdbőrözik a nyaka meg a karja –, egy olyan kénes, fülledt, olyan nyugtalan, homályos vágyakozással terhes éjszakán, hogy Lea és Gideon Bellefleur megint veszekedtek hatalmas ágyukban, könnyekre fakadva, mert szerelmük túlságosan mohó volt, hogysem halandó testük magában tudta volna tartani; tétova, meggondolatlan, gyötrelmes szavaik úgy suhogtak, mint amikor hevesen összedörzsölnek két nyersselyem-darabkát (mert mindegyikük meg volt győződve róla, hogy a másik nem szeretheti, nem tudja ugyanúgy szeretni, mint ő – Lea nem hitte, hogy férfi képes lehet olyan mélységes szerelemre, amely csöndes és nyugodt, mint egy erdei tó; Gideon nem hitte, hogy nő képes lehet megérteni a férfi szenvedélyének természetét, amely kirobbanhat belőle, összetörheti és kimerítheti, és olyan védtelenné teheti, mint egy kisgyerek) – ezen a viharos, esőverte éjszakán jött Mahalálél a nagy Lake Noir nyugati partján álló Bellefleur-kastélyba, ahol aztán csaknem öt évig maradt.
(első mondat)
