A ​pettyes szfinx (A pettyes szfinx 1.) 89% 97 csillagozás

Újra és újra el-elnézem ezt a pár, többnyire fekete-fehér fotót, amit a könyv tartalmaz, és a történet ismeretében olyan jó, nosztalgikus érzés tölt el. Pedig először találkoztam „szemtől-szemben” Pippával, mégis olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Látom őt 8 hónapos városi látványosságként, aztán anyaként, látom a focilabdával játszó állatot, aki dorombolásban verhetetlen volt, majd látom a kölykeit, a három almot, melyből mindössze 3 gepárdbébi élte meg a felnőttkort. Gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen világ ez, még Joy segítsége ellenére is…
Viszont továbbra is töretlen a szerelmem Afrika és a vadon élő állatok iránt, úgyhogy vigyázat mindenki, olvasom a folytatást!

Hirtelen felindulásból, molyos ráhatásra – köszönet érte @Timár_Krisztina-nak* és @chhaya-nak**.
Jólesett. Picit a gyerek énemnek is, de felnőttként sem unatkoztam, sőt. Mindig is szerettem az állatokat, állatos sztorikat. A gepárdok a macskák közül a kedvenceim***, a párducok mellett, itt ráadásul mindkettővel találkozhattam.
A könyv egy kicsit in medias res indul (és úgy is zárul), akinek nincs háttérinformációja a szerzőről, tevékenységéről, előzményekről, annak hiányérzete támadhat. Olyan, mintha egy másik könyv egyik fejezetét olvasnád. Ettől függetlenül szinte letehetetlen.
Kenya. Meru Park. 1964, az Oroszlánhűség c. film forgatásának és bemutatásának periódusa. Egy nyolchónapos nőstény gepárdkölyök kerül Joy gondozásába, akit vissza kellene szoktatni a szabad életbe. A könyv középpontjában ennek története áll, olyannyira, hogy, bár azért érdekes kitérők is vannak pár mondat-oldal erejéig, a szerző mindig visszafogja magát, a minimumra szorítkozik a kölönböző, Pippa történetébe beleszóló események elmesélésében. Kivétel talán a kis párduccsecsemő, Taga története. Aki a kispárducok viselkedésének megismerése mellett szívmelengető cukiságra vágyik, annak külön ajánlom ezt a részt (az utolsó pár oldalt azért jobb inkább kihagyni).
Minden objektív megfigyelésre, pontos, tudományos leírásra törekvés mellett a könyv elbeszélője elsősorban melegségével, szeretetével hat az olvasóra. Azzal a mindent feláldozni képes odaadással, mellyel Joy a nevelt állatoknak szenteli magát. Igazi anyaként reagál mindenre, mindig ott van, ha segítségre van szükség, és el tud engedni, útra bocsátani, mikor ott az ideje. Nem számítanak a nehézségek, betegségek, az állandó veszély, melynek ki van téve – a testközelben lévő vadállatoktól a rezervátum határain is bemerészkedő különböző bandákig. Megküzd orvvadászoktól kobrákig mindenkivel, és mindezt olyan természetességgel, hogy csak bámul az ember. Nem kevés áldozatkészség, bátorság és eltökéltség kell ahhoz, hogy ezt így csinálja végig valaki. Persze csak így lehet, érdemes. Joy saját életéről alig szól, betegségeiről, baleseteiről mint mellékes, hanyagolható tényekről ír, csak futólag megemlítve őket, ezzel szemben Pippa, kölykei vagy a kis Taga, de még egy figyelemmel kísért fecskecsalád mindennapi életének, táplálkozásának, betegségeinek, szokásainak legapróbb rezdüléseit is regisztrálja. Még a körülötte lévő emberek sem olyan fontosak, mint ezek (természetesen a könyv vonatkozásában értem, mert egyébként nem tudhatom), igaz, Localról, az egyik kisegítőjéről ha pár mondatban is, de remek portrét fest, életének örömei, gondjai, tragédiái nem hagyják érintetlenül, bizonyítva, hogy érzékenysége, megfigyelőkészsége, empátiája nem csak az állatokra vonatkozóan működik.
Így nem csoda, hogy a pettyes szfinx története egy pillanatig sem válik unalmassá, az olvasó szurkol a visszailleszkedésért, együtt vonul Joyékkal az állandóan szállást változtató Pippáék után, együtt izgul a kicsinyekért, együtt szomorkodik a betegségek, veszteségek miatt, Joyjal együtt teszi fel a kérdést: van-e jogunk beleavatkozni más fajok életébe. Persze már megtettük ezt régen, és nem a legjobb irányba indulva. Mindenesetre az ilyen könyveket olvasva az embernek kis melegség támad a szíve táján. Érzelgősség na, de mondjatok, amit akartok. És szeret(t)em.

* http://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-kulfoldi-iroja-joy-adamson
** http://moly.hu/kihivasok/augusztusi-tematikus-olvasas
*** közben kiderült az is, hogy macskának macska ugyan a gepárd, de egyesítve a kutya egynémely tulajdonágával – és tényleg, pont úgy ül például, eddig észre sem vettem. Ja, még azt is megtudtam, hogy mi volt Dzsingisz kán és Nagy Károly kedvenc állata. Nem fokozom tovább a feszültséget: a gepárd, természetesen.

Gyerekkoromban rituálé volt, hogy Pippa kalandjait minden nyáron elolvassam. Az afrikai szavanna és a pettyes szfinx története elképzelhetetlen volt a kintről beszűrődő éjszakai tücsökpirregés, és szüntelen banánmajszolás nélkül, miközben a fényképekkel alaposan dokumentált életű gepárd nekem is kedves barátommá vált, akárcsak az írónőnek. Bár tucatszor olvastam, minden újabb alkalommal végigizgultam a bozóttüzek, árvizek, shifták veszélyeit, miközben élvezettel szimatolgattam a könyv lapjait, és jólesően ízlelgettem a banán mellett az afrikai táj különös neveit. Akácia, terminalia, Gambo síkság, Mulika folyó. Pippa átkel a Rojowerun, Mbilit keressük az Impia síkságon.
Végtelenül irigyeltem Joy Adamsont, hogy ideje nagyrészét szüntelen csatangolással töltheti a gepárdcsalád után kutatva. Szerettem volna én is Pippát keresni nap mint nap, akár húszkilós húsellátmánnyal a vállamon, vagy épp oroszlánok elől menekülve, bármit, csak ne kelljen ősszel visszamenni az iskolába. Aludtam volna én is terepjáróban, miközben kaffognak a hiénák inkább, mint az osztály. De csak a tücskök ciripeltek, én pedig azzal vigasztalódtam, hogy tovább olvastam a termeszdombokon hancúrozó gepárdok kalandjait. Közben folyton visszalapoztam a könyv belső borítóján lévő térképhez, hogy beazonosítsam, merre csavargunk éppen. Tüske megállóhely, netán a Gyilkos Akácia környéke? Hímfa, Sárfa? Jópofa.
Egy szelíd gepárdkölyök visszavezetése a vadonba – egy olvasmány, ami visszarepít a gyerekkori nyaraimba. És mindig és újra szeretnék egy gepárd barátot én is. :)
Joy Adamson törekvései és természetszeretete megejtő.

„Sétáink idején rendszerint hallgattunk, abban reménykedve, hogy legalább egynéhányat sikerül megpillantanunk a nagyszámú állat közül, amelyik otthagyta nyomát a vadcsapásokon. Még ha semmi érdekfeszítő sem történt e séták alatt, akkor is végtelenül boldog voltam. Visszatérve a táborba, szívesen nyújtottam el vacsorám idejét jóval sötétedés utánig, hogy láthassam a csillagokat feljönni. Figyeltem a csöndet, amelyet olykor távoli oroszlánkaffogás szakított meg, és ilyenkor gyakran tettem fel a kérdést magamnak, vajon miért nem tudom ugyanezt a lelki nyugalmat megtalálni, ha emberek között élek.”

Bár sok újat tanultam a gepárdokról, és úgy általában a nagymacskákról, ennek ellenére több helyen túlírtnak éreztem ezt a regényt.

Joy lelkesedése és szakmai kíváncsisága mindenképp becsülendő, mégis zavaró volt a rengeteg ismétlés, az etetések részletes leírása, vagy épp a gepárdnyomok utáni kutatás. Ezt sokkal kevesebb oldalban is meg lehetett volna írni – hiányoltam a feszesebb cselekményvezetést. Noha egy alig 300 oldalas könyvről beszélünk, ez a sok kis apróság némileg megnehezítette az olvasást: részben emiatt is húztam ilyen sokáig. Amikor viszont el tudtam tekinteni ezektől a hibáktól, és igazán képes voltam belefeledkezni, akkor egy varázslatos Afrika tárult a szemem elé, amiről mindig élmény olvasni. Egy picit irigylem is az Adamson házaspárt, mert olyan csodákban volt részük, ami keveseknek adatott meg.

Joy ragaszkodása Pippa iránt, kettejük különleges kapcsolata mindig megmelengette a szívem, ugyanakkor aggódtam, hogy a túlzott gondoskodása okán Pippa majd kevésbé tud visszaszokni a vadonba. Végül nem is kaptam egyértelmű választ… Az viszont egészen biztos, hogy a pettyes szfinx története mögött sok-sok tanulság, öröm és bánat rejtőzik – akár az élet a maga kiszámíthatatlan körforgásában.

Szinte szégyellem magam, hogy csak ennyit csillagot adok rá, folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy a könyv szerzője nem író, ez inkább egy könyvalakban kiadott napló, és a fordítás is hagyott némi kívánnivalót. ("Párduccsecsemő?")
Volt egy időszakom, 11-13 éves korom közt, amikor főleg igaz állattörténeteket olvastam, (mint az Elza és kölykeit) akkor biztos nagyon tetszett volna.

Nem olvastam korábban az írónő oroszlános könyveit, pedig azzal kellett volna kezdeni, mert sokszor visszautal azokra az időkre. Itt a történet kezdetén, már filmet forgatnak Elzáék életéből. Aztán jön Pippa, a gepárdkölyök, akik felnevel és vissza próbál szoktatni a természethez.
Innentől nekem olyan naplószagú volt a könyv, ezt csináltuk, azt csináltuk, szinte napi rendszerességgel mindig ugyanazt. Időnként voltak benne érdekes részek, de azért vágytam volna valami másra is.
Csak én éreztem azt, hogy lassan engedi el Pippát maga mellől? Tényleg kellett ennyit etetni őt és a kölykeit is? Nem szokott volna vissza előbb, ha kevesebbet eteti őket?
Szerencsére a gepárdok pontosan tudták, hogy mikor kell jelezni, hogy ők megállnak a saját lábukon is.

A legeslegelső könyv amire emlékszem hogy elolvastam kiskoromban, még a fantasyk és sci-fik létezéséről sem tudva, és ugyanúgy elvarázsolt és elképzelhetetlennek tűnt mint később (és most is) a Roxfort vagy akár Westeros :D Emiatt a könyv miatt azóta is a gepárd a kedvenc állatom.

Mikor felköltöztünk Budapestre, az új és nagy pesti könyvtárban szinte dagonyáztam a biológiai témájú könyvekben. A régi könyvtárunkban ilyen könyvek nem voltak, vagy csak a gyerekek számára nem tették hozzáférhetővé, nem is tudom.

Egy rakás állatos és emberes könyvet kiolvastam, majd egy hirtelen kanyarral a növények felé fordultam. Utóbbi lett a végzetes vonzerő.

Nagyon sok évvel később egyik nyugdíjas szomszédasszonyom, Amerikába kiköltözvén, amolyan garázs- vásárt osztogatást tartott javaiból, és egy csomó könyve nálam landolt.

Több mint egy évtizedbe került, míg magam is eljutottam odáig, hogy még az oly becses könyveket is áthelyeztem otthonomból más bázisokra. Annak, aki kérte, vagy végső menedékként maradt a tanya belső szobája a mindent elnyelő ládákkal.

De, mielőtt ládára iktatnám: a Pettyes szfinxet felső tagozatos korom óta nem olvastam. Illene tán újra rápillantanom?

Ez volt hát az apropója újraolvasásomnak. Élénken emlékszem rá, hogy 10-12 éves koromban nagyon szerettem ezt a könyvet a könyvtárban lapozgatni (ennek nyilván az volt az oka, hogy csak kézikönyvtári példány volt belőle.)

Úgy 35-36 évvel később újraolvasva azért sajnos kirajzolódnak a könyv negatívumai is.

Valamikor az 1910-es évek elején született Kelet-Európában egy nő, aki elvergődött Afrikáig, élete során háromszor ment férjhez, gyermeke a hírek szerint nem született. Harmadik férje, akitől a publikálós nevét kapta, vadőr volt, de elbocsátották, mert egy elég brutális szakmai hibát vétett. Ebből a hibából eredt, innen indult Elza, a kisoroszlán sűrűn dokumentált élete, Joy Adamson első története, majd ezt szárnyára kapta a hírnév, megfilmesítették, és jöttek az egyéb történetek.

Pozitív gondolatnak tartom, hogy a nagymacskákat (legalábbis elvi szinten) vissza kívánta vadítani saját élőhelyükre.

Pippa (a Pettyes Szfinx) sorsát tekintve sajnos ez a törekvés nem volt elég erőteljes és/vagy sikeres. (Gondolok itt pl olyan árulkodó félmondatokra, a „visszaszoktatás” előrehaladott idején, hogy pl. „nem kellett volna Nairobiba utaznom orvosi kezelésre, mert így nem tudtam érzelmileg támogatni” (a visszavadítandó állatot, ti.)

Fentiektől függetlenül, ebben a könyvben sok szikár tény összegyűlt. Így ha valaha valaki is gepárdot szeretne szelídíteni, tehát nem feltétlenül visszavadítani, sok érdekes trükköt tanulhat.

(Kicsit azt is megtanulhattuk belőle, hogy etológusként "hogyan ne")

Nagyon olvasmányos könyv volt ez egy nőstény gepárd életéről. Pippát kölyökkorában vette magához a szerző, majd döntött úgy, hogy visszaadja a vadonnak. Könnyedén halmozza az információkat (gepárd tartási kézkönyv is lehetne :P), mennyire nehéz visszavadítani egy ragadozót, hogyan boldogul Pippa a vadászattal, mennyire ragaszkodik vadként is a gazdájához, illetve mennyire „vonja be” Joy-t is a saját kölykeinek nevelésébe.
Olvasás közben irigyeltem a szerzőt, legszívesebben és is Kenyába repülnék, hogy aztán vadmacskákat nevelhessek. :)

Elég nehezen végeztem vele. Nagyon érdekes ez is, de túl részletesen, helyenként aprólékosan írja le a megszerzett, majd szabadon engedett gepárd, Pippa, illetve különböző almokból származó leszármazottai életét. (Már amelyik túlélte a nagyon kemény fiatalkori viszontagságokat, és sajnos a többség nem élte túl). Ezen túl megismerkedünk a szerző afrikai életével ezekből az évekből, a rengeteg utazással, betegségekkel, ápolással, tűzzel, árvízzel. És egy csomó más állat életével, a tarajos sültől a fecskékig. A végén egy részletes táblázat összehasonlítja a párduc, az oroszlán és a gepárd különböző jellemzőit.