Sofie világa 87% 153 csillagozás

hogy jó filozófusok lehessünk, semmi másra nincs szükségünk, mint hogy képesek legyünk rácsodálkozni a világ dolgaira.

Nem tudom, mennyire akart más/több lenni a könyv, mint a könyvbeli szerzőé, Albertóé: fiatalok számára írt filozófiakönyv. Valójában lektűrös beütésekkel összefont filozófia(tan)könyv posztmodern megoldásokkal. Nem remekmű, de nem is rossz regény. Rácsodálkoztat a világ dolgaira. Olvasmányosan, szórakoztatóan vezet végig a filozófia történetén, aki kevésbé jártas ezen a területen, annak kimondottan hasznos is tud lenni, egyébként is gondolatébresztő, kedvet ad ahhoz, hogy picit mélyebben is beleáss abba, amivel itt megismekedsz. A szokványos divatos témák – feminizmus, természetvédelem, okkultizmus, misztika stb. – néha zavaró hangsúlyozását és Sofie pár megdöbbentően naiv megnyilvánulását leszámítva, nincs gond a regénnyel. Figyelmet lekötő, érdekes nyomozásra hívja az olvasót. A filozófia nagy alakjainak gondolatait, a lét és megismerés lényeges problémáit, kérdéseit egy „többdimenziós”, többszintű narratívába szőve tálalja, ahol minden mindennel összefügg, ahol nevek, tárgyak, cselekvések többletjelentést nyernek, egy összetett rendszer részét képezik. Maga a kerettörténet az elején inkább erőltetettnek, kuszának tűnt, de végül egyre inkább az volt az érzésem, hogy a filozófiai részeket összekötő habarcs szerepét tölti be. Azét a habarcsét, ami végül egyben tartja az építményt: mintha a kerettörténet alakulása mindig az épp bemutatott filozófushoz, filozófiai rendszerhez igazodna, párhuzamosan futna és fonódna össze azzal. Az egészhez pedig az irodalom, írás – mint világteremtés kérdésköre társul. Szerzők, szereplők, olvasók bonyolult viszonya.
Létezik-e az anyagi világ az emberi tudaton kívül? Mi/ki hívja létre érzéki észleleteinket? Ki a él a valóságban? Ki „létezik”? Hilde és apja, Alberto, vagy a könyvbeli könyv főszereplője, Sofie és tanára, Alberto? Vagy mindannyian egy másik könyv szereplői, egy másik entitás tudatának részei? Ez a tudat pedig egy magasabb rendű tudaté és így tovább…? Van-e, lehet-e kapcsolat e világok közt? Kérdések, picit misztikumba hajló lezárással (válasszal?).

Kedves Papa!

Sok párhuzamot véltem felfedezni köztünk és Sofie Hilde meg az ő apukája között. Igaz, nem te voltál ENSZ katona, hanem a Piloto…, de biztos nem ő akart filozófiát csepegtetni a leányába, hanem te belém. Bár nem írtál nekem róla személyre szabottan könyvet. :] Meglepődtem ugyanis azon, hogy tulajdonképpen mennyi mindent tudok én ebből, holott sosem jártam igazi filozófiatanfolyamra. Ami az egyetem filozófia tanegység címen nekem jutott, azt nem nevezném annak, az inkább csak politikai filozófia volt. Egy filozófust úgy látom, minden érdekel: hogy hogyan keletkezett a világ, miből vagyunk, milyen az emberi elme, milyen az igazságos társadalom. Sokat beszélgettünk ezekről annó dacu. Nagy kár, hogy már nem lehet. Mégis, amikor ezt a könyvet olvastam, egy kicsit velem voltál így karácsonykor. (Bocs, csak valami belement a szemembe.) Kicsit olyan volt, mintha te mesélnéd nekem a dolgokat.

„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál.” (Blaise Pascal) Csodálom, hogy ez nem került bele a könyvbe, mert mintha ez lenne az egész könyv alapja, az, amire Alberto (az őrnagy) megpróbálja Sofie-t (Hildét) ráébreszteni. És arra jutunk, hogy „We are a way for the Universe to know itself” azaz „Egy módja vagyunk annak, hogy a Világmindenség megismerhesse önmagát”. Ezt Carl Sagan mondta, tudod a fickó, akinek a Kozmosz c. sorozata volt, amit olyan lelkesen néztem valamikor tizenegy-két éves koromban, emlékszel? Részben neki köszönhetem, ha nem is a természettudományos érdeklődésemet (az valahol bennem van amióta csak az eszemet tudom), de annak egy jó részét, amit az Univerzumról tudok. Kár, hogy olyan veszettül reménytelenül bölcsészagyam van, sokkal szívesebben mentem volna természettudományos pályára, azt hiszem, a Titokból sokkal többet megtudhattam volna, mint így. Ezt teszi a DNS, igaz? Ezt is megtudjuk ebből a könyvből (ha eddig nem tudtuk volna – hajóztunk, tudjuk).

Nyuszillak:
Léjjányod

P.S. Innen szeretném üdvözölni Carlt, bárhol legyen is. Valamint megköszönni Jostein Gaardernek, hogy megírta ezt a nagyon is átfogó filozófiakönyvet, teljesen közérthető nyelven, s ezzel megint egy kicsit közel kerülhettem az édesapámhoz, aki már nincsen ebben az időben és térben.

P.S. P.S. Fél csillag levonása az elég karcsú kerettörténetért jár!

Ha hihetek az etr-nek, akkor a filozófiatörténet ötösömet főleg ennek a könyvnek köszönhetem.
Eltekintve a kicsit idegesítő kerettörténettől, nagyon jó könyv. (Idegesítő alatt azt értem, hogy rendben, néha kell egy kis kitérő, hogy pihenjen az agy a sok filozófus közt, de engem inkább bosszantott a sok Hilde-utalás, mintha csak a figyelmemet akarná elterelni. Az őrnagy. Vagy a szerző. Vagy a szerző, aki engem is ír. Csakhogy bármilyen mulatságos is elképzelni, hogy szereplő vagyok egy filozófiatörténeti sci-fiben, amit egy űrlény ír, és az egész Föld csak az ő képzeletében létezik… de inkább ne. Meg arról is más véleményen vagyok némileg, hogy miért meg hogyan jó az örökkévalóság meg szellemkedés. És most ez a hosszúra nyúlt zárójelet bezárom.) Jobban élveztem, mint az óráimat (amikre túlzott fokú unalmasság miatt végül be sem jártam inkább), sokkal jobban, és azért valamelyest Sofie-t is megkedveltem.

A fülszöveg elolvasása után ajánlottam a lányomnak , hogy hozza ki a könyvtárból, szerintem a korosztályának való és érdekelni fogja. Ki is hozta, el is kezdte, csak épp én is beleolvastam és úgy beleragadtam, hogy ő csak egy hét múlva kapta vissza:) Gaarder nagyon ért hozzá, hogy kell felkelteni az érdeklődést a filozófia iránt. A kerettörténetként szolgáló ötletes mese kellett, hogy ne váljon szárazzá a „tananyag”, és több mint kétezer év filozófiai irányzataiból átfogó képet kapjak. A könyv nagyon jó első lépcsőfok, kedvcsináló komolyabb munkákhoz. Tényleg.

Azt hiszem, el kéne olvasni még egyszer, vele párhuzamosan meg nekiállni olvasni mindenkit, akit csak megemlít. Ülök a nyuszi szőrének a tövében a puha melegben és csak olvasok… Gigantikus ötlet, mi?:)
(Kortól és tudástól függően) kiindulópontnak, gyors áttekintésnek vagy emlékeztetőnek nagyon jó könyv.
Kár, hogy nem akkor került a kezembe, amikor egy szégyentelenül rossz tanár kínzott a filozófiával a gimiben, amikor minden héten 45 percen át bámultam a plafont és azt kérdeztem a magasságos akárkitől, hogy mi rosszat tettem, hogy így büntet, mi közöm nekem ehhez az egészhez?? Azért 30 évesen örülök, hogy még az egyetemen sikerült kiköszörülni a csorbát, ezért nem újdonságként hatott rám a dolog:)

Annyira jó volt, hogy most még sokáig a hatása alatt leszek, mintha valami csoda történt volna velem. :) :)

Ez egy nagyon tisztességtelen könyv. A filozófiai része tényleg nagyon érdekes, bár nem több, mint amennyit középiskolában tanultunk a témából. Azt, hogy az elején vannak bosszantó dolgok a történetvezetésben, szépen megmagyarázza… de pont emiatt a magyarázat miatt válik tisztességtelenné. Úgyhogy most kicsit dühös vagyok. És nem tudom eldönteni, hogy posztmodern-e vagy a posztmodern kiröhögése, vagy mind a kettő.
Mindenesetre volt, mikor jókat vihogtam rajta, és alapvetően szerettem és élveztem, de toll a fülébe. Undok egy darab.

Gaardernél azt hiszem, továbbra is a Tükör által… meg a Történetárus marad a lista tetején és kész.

Én… ezt a könyvet többet… neeeem. Egyrészt: még egy félév filozófia-kurzus sem győzött meg arról, hogy szeretnem kellene ezt az egészet, másrészt: a könyv meg főleg nem tett azért, hogy valamit megindítson bennem. A történet valami elképesztően buta, a filoziófiatörténetes részek meg szárazak, mint a hatnapos kenyér. Lehet, hogy Gaarder-nek volt célja a keretsztorival, de számomra óriási baklövés volt ez az okoskodó, de ugyanakkor rettentően naiv Sofie/Hilde, hogy sokszor éreztem késztetést a könyv erőteljes mozdulattal való sarokba helyezésére. (én még ilyen 15 éves leányzót sosem láttam, amilyennek a szerző lefesti őket..)
Ráadásul részletekben kellett olvasni, ez sem segített a regénynek (ez egyébként is: ?)

No, jó, eleget szidtam. Ne, ezt tényleg ne. Csak a borító tetszik. (könyvklubos kiadás)

Filozófia alaptörténet a legremekebb formában.

Mestermű. Pedagógiailag azt hiszem épp elkapta azt a vonalat, ami a tizenéveseket is ráveheti arra, hogy végigrágják magukat mind az 500 oldalon. Magam is próbáltam már filozófiatörténeti áttekintéseket olvasni, de egyszerűen unalmasak, és nem a lényeget fogják meg, elvesznek a részletekben. Ezzel a résszel nagyjából elégedett voltam, habár nem tökéletesen; az író megpróbálta megragadni a gondolkodásmód változásában történt változásokat, és feltárni ezek okait, ez némileg plusz más könyvekkel szemben, amikkel eddig találkoztam. Az első 100-150 oldalt volt szerencsém már alaposan kiismerni, bölcsészképzésben is, meg egyéb helyeken, ezt tekintve rengeteg dolog kimaradt, viszont összegzésnek remek volt. A keresztényekről nem hallottam sokat, – mert senki nem tartja elég érdekesnek a tanszékünkön ahhoz, hogy tanítson róla, és én túl unalmasnak tartom ezzel egyetértve – így a rövid kitérés róla épp elég volt, a későbbi századokról viszont szívesen olvastam volna még és még többet.
A gyengém az, hogy nem bírom a száraz filozófiát önmagában, a bizarr háttértörténet viszont fenntartotta az érdeklődésem, és nagyjából egy hét alatt végigvitt a könyvön, noha egyébként talán hónapokig is ültem volna rajta, mint a filotöris tankönyvemen.
Eleinte nehéz volt nem úgy olvasni Sofie életét, mintha egy pedofil pasi kerülgetné, de később már beleszoktam.
A befejezés szörnyű. Meg akarom csavarni az író orrát, és arra kényszeríteni, hogy mesélje tovább, vagy magyarázza meg, mit akart ezzel. Bár gondolom csak egy kis hitet adott a gyerekeknek, akiktől korábban elvett mindent.
Szeretném még sokszor elolvasni a és rengeteget gondolkodni rajta. Ebben a könyvben nagyon kényelmes az „üres hely", amit az írók műveikben a vendégnek, az olvasónak szoktak hagyni.