Joseph Heller: A 22-es csapdája

Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.

(…) amikor az elkülönítési idő lejárt, még mindig jó
egészségnek örvendett, és megint azt mondták neki, szedje a sátorfáját, és
menjen a háborúba. Amikor a szörnyű hírt meghallotta, Yossarian felült az
ágyában, és felkiáltott:
– Mindent kettőnek látok.
(…)
Ennek az orvosbandának a vezére egy méltóságteljes, szorgos úriember
volt, aki egyik ujját egyenesen Yossarian orra alá dugta, és megkérdezte: –
Hány ujjat lát?
– Kettőt – válaszolta Yossarian.
– Hány ujjat lát most? – kérdezte az orvos, és feltartotta két ujját.
– Kettőt – mondta Yossarian.
– És most mennyit? – kérdezte az orvos, és nem tartott fel egyet sem.
– Kettőt – válaszolta Yossarian.
Az orvos arca holdvilágos mosolyra gömbölyödött. – Istenemre, igaza van – jelentette ki diadalittasan. – Tényleg mindent kettőnek lát.

(…)

Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt, és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább.
– Mindent egynek látok – kiáltotta élénken.
A specialisták újabb csoportja rohant eszközeivel az ágyához egymást
törve-zúzva, hogy megvizsgálják, valóban úgy van-e, ahogy mondja.
– Hány ujjat lát? – kérdezte a bandavezér föltartva egyik ujját.
– Egyet.
Az orvos föltartotta két ujját. – Hány ujjat lát most?
– Egyet.
Az orvos föltartotta mind a tíz ujját. – És most hányat?
– Egyet.
– Az orvos csodálkozva fordult a többi orvoshoz. – Tényleg mindent egynek lát – kiáltott föl. – Meggyógyítottuk.

Milo minden harci gépe és bombázója fölszállt, kötelékbe sorolt, és elkezdte szórni bombáit az ezredre. Újabb szerződést ütött ugyanis nyélbe a németekkel, ezúttal arra, hogy megbombázza saját alakulatát.
(…)
Milo nyakig ült a pácban mindaddig, amíg könyvei mérlegét a nyilvánosság elé nem tárta, és ki nem mutatta a mérhetetlen nyereséget, amit bekasszált. A kormányt kártalanítani tudta az elpusztított ember- és hadianyagért, és még mindig maradt elegendő fölös pénze, hogy folytathassa az egyiptomi gyapot további felvásárlását.

– Hogy tanultam volna meg írni, olvasni? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök, megjátszva a nagy harcost, újra felemelte a hangját, hogy Daneeka Doki hallja. – Akárhová vertük le a sátrainkat, ezek odajöttek olajkutat fúrni. És akárhol fúrtak olajkutat, mindenütt találtak is olajat. És valahányszor ezek olajat találtak, fölszedették velünk a sátrainkat, és elzavartak máshová. Eleven varázsvesszők voltunk nekik. Családunkban ősi vonzódás él a petróleum-lelőhelyek iránt, és hamarosan a világ minden olajtársasága ránk uszította a mérnökeit. Folyton költözködtünk. Pokoli egy dolog volt így gyereket nevelni, azt elmondhatom neked. Nem hiszem, hogy valaha is egy hétnél tovább tartózkodtam egy helyben.. Legkorábbi emlékei egy geológus emlékei voltak.
– Valahányszor egy újabb Félkupica született – folytatta –, a részvénypiac felbolydult. Az olajfúrók hamarosan bandástul követtek bennünket mindenfelé, mindenféle szerkezettel, majd hogy egymást agyon nem taposták. Társaságok kezdtek összeolvadni csak azért, hogy csökkentsék a hozzánk beosztottak létszámát. De mögöttünk a tömeg nőttön-nőtt. Soha egy nyugodt éjszakánk nem volt. Ha megálltunk, megálltak ők is. Ha elindultunk, elindultak ők is a latrinakocsijaikkal, bulldózereikkel, daruikkal, generátoraikkal. Mink voltunk nekik a két lábon járó hossz, és a legjobb hotelek közül jó egypár elkezdett meghívásokat küldözgetni a bombaüzlet reményében, amit a városba hurcoltunk volna magunkkal. Ezek közül a meghívások közül némelyek csuda nagylelkűek voltak, de nem fogadhattuk el, mert indiánok voltunk, és azok az első osztályú szállodák, amelyektől meghívást kaptunk, indián vendéget nem szolgálnak ki. Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal. – Félkupica Fehér Főnök lassan, meggyőződéssel bólogatott.
– Aztán, Yossarian, aztán végül elkövetkezett… elkövetkezett a vég kezdete. Azok ott körülöttünk elkezdtek követni bennünket szemközt is. Megpróbálták kitalálni, hol fogunk megállni legközelebb, és mielőtt még odaértünk volna, már elkezdték a fúrást, úgyhogy már meg se állhattunk. Alig kezdtük el takaróinkat letekerni, már rugdaltak elfelé bennünket. Bíztak bennünk. Nem vártak addig sem, míg elkezdik keresni az olajat, máris továbbrugdaltak bennünket. Olyan fáradtak voltunk már, hogy az sem érdekelt bennünket, hogy esetleg kifuthatunk az időből. Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy teljesen körül vagyunk véve olajásókkal, akik mind azt lesték, ugyan melyikük felé vesszük utunkat, hogy továbbrúghassanak bennünket. Bármerre nézett az ember, minden halmon olajásó állt, és várt, mint valamikor az indiánok, roham előtt. Ez volt a vég. Nem tudtunk ott maradni, ahol voltunk, mert már elrugdaltak bennünket onnan is, ahol voltunk, és nem volt hely már másutt sem, ahová mehettünk volna. Engem azonban megmentett a Hadsereg. Szerencsére, épp időben, kitört a háború, és egy sorozó-bizottság egyből kihúzott a csávából, és biztonságba helyezett Coloradóban, Lowery Fielden. Egyedül én maradtam életben.

5. Félkupica Fehér Főnök

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

(első mondat)