Lisszabon ostromának históriája 10 vélemény
„… könyvem, ne felejtse el, történelmi munka. Valóban így határoznák meg a műfajok hagyományos osztályozása szerint, az én véleményem azonban az, noha nem szándékom más ellentmondásokra rámutatni, hogy minden, ami nem élet, uram, az irodalom. A történelem is, Elsősorban a történelem”
Saramago regénye játékos kísérlet a történelmi múlt és a történelemmé érő jelen egybeforrasztására. Raimundo Silva korrektor egy szöveg javítása közben megváltoztat egy szót, és ezzel mintegy átírja Portugália történelmét. De vajon merészsége következtében valóban másfelé fordul-e a történelem kereke, vagy csupán önnön személyes történelmét – esetleg a kettő valamely ötvözetét – tereli új irányba?
„…megpróbáljuk rekonstruálni azt a pillanatot, amelyet azért nem tudtunk felismerni, mert az éppen egy másik pillanat rekonstruálása közben telt el, és így tovább, pillanatot pillanat után, az egész regény ez, merő kétségbeesés, meghiúsult szándék, hogy a múlt ne vesszen el véglegesen. Csak arra nem talált még választ az ember, hogy a regény akadályozza-e meg a felejtést, vagy a felejtés képtelensége készteti-e arra, hogy regényeket írjon.”
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
 Új Palatinus Könyvesház, 2005 | 9639578398 | 328 | Lukács Laura | Ugrás |
Most olvassa
Most nem olvassa senki.
Várólistán 8
Kívánságlistán 6
Elcserélné vagy eladná
Aktuális kihívások
| Kihívás | Résztvevők | Véget ér | |
|---|---|---|---|
| 1001 könyv, amit… | ★★★ | 171 | 2016. december 31., 21:00 |
Népszerű értékelések
Tetszett a humora, a játékossága(Ricardo Reis halála után engem meglepett), és a szerelmi szál szemérmessége. Tőlem időnként nagy fegyelmet igényelt, hogy az olykor 52 soros mondatokra koncentráljak :) és volt pillanat, amikor nem tudtam, hogy melyik időben és kinek a gondolataiban is vagyok. De pont ez adja a könyv varázsát.
Nagyon szeretem :) Valamint számomra az egyik legszebb szerelmes történet. Pedig GGM után nehéz ilyet mondani.
Népszerű idézetek
Rövid életünk egyharmadát alvással töltjük, nincs aki ne tudná ezt, olyannyira, hogy elég saját tapasztalatunkból kiindulnunk, a lefekvés és a fölkelés közti időt nem árt kiszámolni, levonva belőle az álmatlanságban szenvedők álmatlan óráit és, általánosságban, a szerelem művészetének gyakorlásával töltött időt, mert ezt a tevékenységet még mindig előszeretettel űzik az úgynevezett holt órákban, a hajlékony napirend egyre bővebb körű terjedése ellenére, és minden jel szerint az anarchiáról szőtt aranyfényű álmaink megvalósítása felé terel minket, azaz egy olyan vonzó kor felé, amikor majd mindenki azt teheti, amit éppen úri kedve diktál, egyetlen elemi feltétel betartása mellett, mármint hogy nem sérti vagy korlátozza felebarátai úri kedvét. Igen, nincs ennél egyszerűbb, de a tény, hogy máig még azonosítani sem sikerült tartós bizonyossággal felebarátainkat az idegenek tömegében, világosan mutatja, ha szükséges egyáltalán, mert hagyományból már úgyis tudjuk, hogy az egyszerű dolgok megvalósítása bonyolultságában fölülmúl minden szakmát és technikát, más szóval, kevésbé bajos kitalálni, megalkotni, felépíteni és kezelni egy elektronikus agyat, mint rálelni önmagunkban a boldogság egyszerű módjára. No, de minden idő után másik idő jön, mondta másvalaki, és a reményt mindig legutoljára veszítjük el. Sajnos, lassan kezdhetjük is elveszíteni, mert az egyetemes boldogsághoz hiányzó időt csillagászati mértékkel mérik, márpedig ez a nemzedék nem óhajt ennyit élni, meg amúgy is nyilvánvaló, hogy egyre jobban elkedvetlenedik.
Mekkora kitérő, mely azért ellenállhatatlan, mert egyik szó húzza maga után a másikat, pedig a látszat szerint nem történik más, mint hogy az értük felelős személy kívánságát követik, de mégsem, hiszen becsapják őt, sőt gyakran arra vetemednek, hogy az elbeszélés végét ottfelejtik egy névtelen, jelentéktelen helyen, íme az ok és a cél nélküli tiszta szófolyam, amely tulajdon hömpölygése miatt nem alkalmas arra, hogy díszletként vagy kellékként szolgáljon bármiféle drámához vagy regényhez, ennek a kitérőnek tehát, amely az álom és az ébrenlét óráiról faggatózott, majd elcsépelt elmélkedésbe torkollott az élet rövidsége s a remények hosszúsága kapcsán, ennek a kitérőnek, fejezzük be végre, igazolása lesz, ha egyszerre csak föltesszük magunknak a kérdést, hogy életében hányszor megy oda az ablakhoz, hány napot, hetet és hónapot tölt ott, és miért.
…oly sokszor vagyunk hajlandók eltűrni valamit, aminek egyetlen erénye, hogy nem elviselhetetlen.
Úgy döntött, hogy idegen munkák áttekintéséhez továbbra is az ablaktalan dolgozószobát fogja használni, de ezt, amit most ír, akár kikerekedik belőle Lisszabon ostromának története, akár nem, világosban fogja csinálni, természetes fényben, amely a kezére, a papírlapokra meg a születő és meg is maradó szavakra hull, mert persze nem marad meg mindegyik, amelyik megszületett, a maguk részéről így világítják meg a szavak a dolgok értelmét, s hogy meddig lehet vagy nem lehet eljutni; hacsak nem éppen őáltaluk. Följegyezte egy papírra ezt a magányos gondolatot, ha egyáltalán annak nevezhető, arra gondolván, hogy ha később kapóra jön, felhasználhatja az írás rejtelmeiről szóló valamely elmélkedésben, amely a költő meghatározó tanítása alapján valószínűleg abban a józan kijelentésben tetőzne, hogy az írás rejtelme nem egyéb, mint a rejtelem hiánya az írásban, amennyiben pedig ezt a megállapítást elfogadjuk, kénytelenek leszünk levonni a következtetést, azaz hogy ha nincs rejtelem az írásban, akkor az íróban is aligha lehet.
…ilyenek a percek, általában eltávoznak, és egy kis horzsolással megússzuk, de aztán mindig lesz egy, amelyik fölfal minket.
Némely harmonikus viszonyok apró valótlanságok és lemondások bonyolult rendszerének, mozdulatok és pózok afféle cinkos táncának köszönhetik létrejöttüket és fennmaradásukat…
Külső linkek
Nincsenek linkek.
