A ​kolostor regénye 85% 90 csillagozás

Ahogy rágom magam egyre beljebb Saramago műveibe – ez volt a hatodik könyve, amit olvastam tőle –, egyre jobban élvezem a stílusát. A mondatait is, a rejtett humorát is, a történetvezetését, ahogyan szétszálazza és összefűzi a szálakat, történelmet és szerelmet, realizmust és mágiát, valódit és kitaláltat.
Fogalmam sincs, sajnos, milyen lehet eredetiben, portugálul, de ez a fordítás lenyűgözött.
Persze kedvet kaptam hozzáolvasgatni a kolostor (Mafra-palota) történetét, és nézegetni szebbnél szebb képeket.
Blimunda és Baltasar pedig indulhatnának a leg-leg-leg-legszebb szerelmi történet szerelmespárja címért, ha lenne ilyen.

Saramago történelmi regénye a 18. századba, V. János portugál király uralkodásának idejére teleportál bennünket, úgy, hogy közben mindvégig érezzük a ma jelenlétét. Ez az ironikus-szatirikus, anakronizmusokkal teletűzdelt történet a felvilágosult, modern ember szemével néz körül a fanatizmus és abszolutizmus világában, ott, ahol még középkori szellem és erkölcsök uralkodnak, és ahol az igazságot szűken mérő, rosszul kormányzott királyság épp elindul a lejtőn.
https://www.goodreads.com/review/show/3002792191

Saramago életműve – amennyire eddigi olvasmányaimból meg tudom ítélni – igen egyenetlen. A vulgármarxista közhelyekkel tarkított antiklerikális röpiratok (Jézus Krisztus evangéliuma, Káin) lapossága, a Vakság erőltetett spekulációi, az Alentejo jó mesteremberre valló, a mi népi íróink regényeire emlékeztető becsületes középszerűsége mellett felcsillan a Minden egyes név kiválósága is: ez az első olyan mű, ami után elismerően bólintottam, gondolván, hogy az irodalmi Nobel-díj 1998-ban mégiscsak jó helyre ment.

A kolostor regénye pedig a másik olyan munka, mellyel a író nálam a dobogóra kerül. Szerencsésen ötvözi a szegény emberek sorsa iránti elkötelezettséget a fantázia színeivel, s antiklerikalizmusa nem direkt hangon szólal meg, csupán a vallási tébolyult király idióta gigaberuházásának bemutatása révén.

Történelem elsősorban alulnézetben – a felülnézet kenetes hangja, gúnyosan groteszk, barokkos felsorolásaival, csak még jobban kiemeli a felül lévők korlátoltságát. Baltasar és Blimunda szerelme viszont az igazi költészet hangján szólal meg.

'Mondják: alantas a gondolkodásom / merthogy az alant valókkal gondolkodom.' – írja egy helyütt Brecht. Saramago egész munkásságnak is mottója lehetne ez az idézet. S e munkásság egyik legjobban sikerült eredménye ez az írás: a Minden egyes név mögött az ezüstérem az övé.

Saramago műveit ezzel együtt lassan befejezem; még a Lisszabon ostromának históriája kerül egyszer sorra (elsősorban @Archibald_Tatum lelkes értékelésének hatására).

Olvasás közben hosszú falikárpitra képzeltem rá Saramago 18.századi, V. János portugál király uralkodása alatt játszódó történetét.
Aranytól, ezüsttől, ékkövektől, brokáttól, a világi és az egyházi hegemónia jelképeitől roskadozó, a hatalom megingathatatlanságát hirdető királyi és egyházi felvonulások képein irdatlan tömegek méltóságteljes lassú mozgása rajzolódott ki. Ezek a mérhetetlen költségeket felemésztő, megrendíthetetlen hatalmat demonstráló vonulások akár a korabeli portugál királyság valós gazdagságát is sugallhatták volna, ha Saramago nem szövi bele a történetbe azokat az információkat, amelyek alapján a királynak jó oka lett volna mérsékelni minden pénzügyi kiadását, így a történet középpontjában álló mafrai kolostor építésének költségeit is. Azonban a mafrai kolostort – a hozzáálmodott templommal és palotával – olyan király építteti, aki nem tud szembesülni az egyre fogyó hatalmával, és eszelősen emeli az építkezés tétjét.
A grandiózus királyi hatalom és a mafrai kolostor egyre hatalmasabbra álmodott terveinek ellenpontjait a kolostor építkezésén dolgozó szerencsétlen, nincstelen tömegek emberfeletti kínlódását demonstráló mozaikok alkotják. Minimumra redukált életkörülmények, mocsok, sár, éhség, kilátástalanság, a rabszolgasorstól alig különböző életfeltételek, minden emberséget nélkülöző bánásmód és mindezek beletörődő elfogadása adja a bizarr pompa képi ellenpólusát.
Ezen a képzelt falikárpiton az ellentétes világok drámai különbözősége között egy szegénységeben és szeretetben élő emberpár árasztja a már-már idilli harmóniát. Az ő jeleneteikben a keresetlen, póztalan, őszinte összetartozás jelenik meg. Elfogadják azt a világot, amelyben élniük kell, de kétségek nélkül elfogadják azt is, hogy ebben a cudar világban helye van a csodának is. A természet és a természetben helyét megtaláló emberi élet szépsége adja kettőjük történetének a szövetét. Ám az ő erős, mélyről fakadó harmóniájuk is sebezhető, mert a csodák törékenyek, és a csodákért mindig drágán kell fizetni. Füstté válnak, ha csak valaki meg nem őrzi a lelkében az emléküket a szerelem hangjaival együtt.
Aranyak, zöldek, karmazsinok, szürkék, ezüstök, ég- és tengerkékek, sárfeketék és napsárgák adják A kolostor regényének színeit.
Lassú, méltóságteljes vonulások, kínlódó, ínszakasztó terhek véget nem érő emelése, ösvények fürge megjárása, gyors repülés a Nap felé, andalító imbolygás a tenger felett, kocsiagyig süllyedés a sárban: ezek között a mozgások között járjuk a regény lent és fent útjait.
Saramago mindig elbűvöl. A Vakság c. regényének egyenes vonalú, feszes szerkezete után élvezettel olvastam ezt az ellenpontozó, nagyon jó ritmikájú regényt, amelyben a végletek között hol markánsan, hol visszahúzódóan, de végig jelen volt a már-már idilli – a természetet, szerelmet, elfogadást és kitartást ötvöző – emberi sorsközösség, amely a személyes sorsban mindig véges, de az emberiség közös sorsában mégis előre lendíti a világot.

Egy csodálatos nyelvű fantasztikus történelmi regény két szerelmespárról – egy törvényesről, a portugál királyról és a nejéről és egy törvénytelenről, de igaziról. A „plebejus pár” szemüvegén át látjuk az esztelen kolostorépítkezést. a hanyatló Portugáliát. De micsoda nyelv az, ami közvetíti ezeket a csodálatos képeket! Saramago narrációja szinte semmihez nem fogható, mesteri, feledhetetlen!

Saramago, Saramago, Saramago – ezekkel a szavakkal díszítőmintákat lehetne készíteni, amellyel egy, az irodalomnak szentelt kolostor imaginárius falát kellene cirádázni. Ilyen csodás tollú szerzőt, leszámítva persze a félisten Krasznahorkait, rég olvastam: el vagyok hűlve, le vagyok nyűgözve, olykor bizony szipogva bámultam azokat a gyönyörű, kissé archaikus nyelven íródott, hosszú mondatokat, amelyek olyan ízesek, fényesek és tiszták, hogy ilyenkor érzem csak igazán, milyen felemelő tud lenni a szépségesen szép irodalom. És mennyi okosság van ezekbe a mondatokba bebugyolálva!

Juj, de patetikus. De ez az igazság. Tessék megnézni, itt egy példa:

„…a világon a számok a legkevésbé pontosak, mond az ember ötszáz téglát, mond ötszáz embert, s a különbség a tégla és az ember között pontosan azzal a különbséggel egyenlő, ami ötszáz és ötszáz között van, s amit nem létezőnek tekintünk, aki pedig ezt nem érti elsőre, nem érdemli meg, hogy másodszor is megmagyarázzák.”

A narráció is tartogat meglepetéseket, először azt gondoltam, korabeli, 18. századi krónikással van dolgom, aki a mafrai kolostor megépítésének, egy különös páros, Baltasar és Blimunda halhatatlan szerelmének és egy „madárgép” feltalálásának történetét veti papírra, de időnként olyan anakronisztikus, modern jelzőket használ vagy olyan kis kiszólásokat, amelyek egyértelművé teszik a furfangot: a krónikás valójában a kortársunk.

A történet a 18. század elején játszódik Portugáliában, Saramago kiválóan megragadja a kor hangulatát, bemutatja V. János udvarát, a Szent Inkvizíció lisszaboni autodaféit, a brutális vezeklések erotikáját, az olasz zene hatásait, a misztikus gondolkodást és természetesen a mafrai óriás-kolostor építésének minden részletét. Ezekbe az aprólékosan kidolgozott eseményekbe ágyazódik a félkarú Baltasar és a látnok Blimunda csodálatos szerelme, amely nem épp romantikus körülmények között, épp egy eretnekégetés közepette bimbózik ki. Mindketten sodródnak, a társadalom számkivetettjei, egyikük testi fogyatékossága, másikuk azon különös képessége miatt, hogy éhgyomorra átlát a falakon és a bőrön, így mélyebben ismeri Blimunda az anyag titkos szerkezetét. Szerencséjükre egy különös, tanult pap szolgálatába szegődnek, a szkeptikus Bartolomeu Lourenço atyáéba, aki egy repülőgépet tervez, ám nyomában folyamatosan ott lihegnek az inkvizíció emberei. Annyit elárulok, hogy a gép repülni fog, mint a Szentlélek.

A regény valahol a közepe táján lelassul, a korábbi cselekményes történetet felváltja az építkezés aprólékos leírása (újabb közös vonás Krasznahorkai Seiobo-jával), a hatalmas mafrai kő hét napos cipelésének története, a falak felhúzása, a szobrok szállítása, szerelmeseink közben eltörpülni látszanak a nagy horderejű történelmi események közepette, míg végül szinte népmesei alakká válnak.

Szomorú könyv, szép könyv, nagy könyv.

Lényegében ez egy „történelem alulnézetből”-regény, ahol a szerző egymásra vetíti, és ezzel ellentétezi a királyi pár és Blimundáék történetét. És ebből bontakozik ki egy varázslatos látomás szabadságról, szolgaságról, reményről, eleve a történelmi cselekvés lehetőségeiről. Nekem nagyon furcsa, hogy a menekülés / repülés jelenik meg a szabadság csúcspontjaként. De ez mind beleillik a regény melankolikus világába, meseszerű hangulataiba.

Olyan történelmet újramesélő, posztmodern történelmi regény. Itt egy plebejus szerelmespár nézőpontjából látjuk a hanyatló, arisztokratikus Portugáliát. Varázslatos elbeszélés. Már a századik oldalon beleszeret az ember a két főhősbe.

Elragadó nyelve van. De valahogy úgy érzem – hogy hiába a mitikus alaptéma – a semmibe veszik a cselekmény, nincs igazán lezárva, nem érzékelem, hogy a szereplők bármilyen befolyással lennének a világukra. Lehet, hogy ez a reiignáció portugálos, de nekem a regény vége csalódást okozott.

A történet érdekes, a stílust azonban, nem tudtam magamévá tenni. A végeláthatatlan mondatok, az időnként hiányzó írásjelek (pont, vessző) széttördelik a regényt.