A barlang 18 vélemény
A barlang története tipikus saramagói vízió, mely a platóni múlt és a Szép új világ-ban felvázolt embertelen jövő közötti jelent villantja fel. Megszokott barokkos stílusában a szerző derűs távolságtartással, mégis empátiával mutatja be Cipriano Algor falusi fazekasmester konfliktusát a környéket egyre inkább eluraló gigászi Központtal, mely egyszerre lakópark, pláza, vidámpark és temető – város a városban, vagy talán inkább egyfajta kafkai-orwelli hangulatú rendőrállam az államban. Egy napon a Központ bürokratái közlik a fazekassal, hogy termékeire többé nem tartanak igényt. A következő hetekben a mester lányával és a Központban őrként dolgozó vejével összefogva, erejét megfeszítve küzd a megélhetéséért, alkalmazkodni próbál, ám hiába, a végkifejlet elkerülhetetlen: a kis családnak be kell költöznie a Központba. Itt egy éjjel Cipriano Algor megdöbbentő felfedezést tesz, s ez ismét új irányba fordítja mindannyiuk sorsát. Mint több korábbi kötetében, a szerző ebben a regényében is egy igen egyszerű alaphelyzetből bontja ki a metaforákban és filozófiai párhuzamokban gazdag történetet. Miközben az egyén, a kisember sorsát vizsgálja, akinek adott történelmi és társadalmi helyzetben kell megteremtenie létezése feltételeit, a rá jellemző enyhe iróniával kipellengérezi a fogyasztói társadalom elidegenítő hatásait, és nem fél némi archaikus romantikát csempészni a szereplők életébe. Talán nyíltan vállalt pesszimizmusából eredeztethető a benne rejlő makacs tagadás, melyre már a Lisszabon ostromának históriája is épült, és ami A barlang végső feloldását is meghatározza. „Mert van-e annál felemelőbb érzés – kérdezi Saramago –, mint amikor az ember teljesen szabad akaratából azt mondhatja, hogy nem?
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
 Palatinus, 2006 | 963965115x | 352 | Lukács Laura | Ugrás |
Most olvassa 2
Várólistán 12
Kívánságlistán 4
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Ismét egy csodálatos könyvélmény Saramagotól.
Visszatérő gondolatként megjelenik a „Központ”, mint az „Állam” megtestesítője, de ebben a regényben a szereplők kifinomult kidolgozása kap nagyobb hangsúlyt. Apa és lánya, akik félszavakból is megértik egymást; akik egy ki nem mondott gondolatot hosszú érvekkel tudnak igazolni vagy cáfolni; ahol helye van az őszinte szeretetnek és nincs helye a régi értékeknek, mert az „új”, gyakorlatias működés elsöpri azt ami szép és egyedi.
Jellemzően jelen vannak itt is a hasonlatok és a közmondások, amelyek a szereplők származása miatt itt még inkább indokoltak (mint pl. a Vakságban vagy a Megvilágosodásban).
Először utazó könyvként próbáltam olvasni, de nem lehet, Csak meghitt csendben és elmélyülten érthető, érezhető át a mondanivaló teljes mélységében.
Nem lettem Saramago-fan.
Értem a felvetést, a problémát. De meg lehetett volna ezt írni izgalmasabban is. Ha a stílus is része volt az „eszmei mondanivalónak”, sikerült. De nekem akkor is túl didaktikus, túl szájbarágós.
Egyre inkább az az érzésem, h. a téma kapja a Nobel-díjat, nem a „stíl”.
Megérdemelt Nobel-díj! Ne ijesszen el senkit, hogy a filozófiából ismert barlang-hasonlat szerepel a fülszövegben, mert nem ez a lényeg. Kevés a szereplő, de ők súlyos dolgokat élnek meg, súlyosak az érzelmeik is és súlyos a megoldás is. Viszont megkönnyíti az értelmezést a gyönyörű szöveg. És azok a ki nem mondott mondatok! Van úgy néha, hogy egy-egy leírt mozdulat a helyén egy fél oldal beszédet vált ki. Megmutatja nekünk Saramago, hogy mit félünk kimondani és mit félünk megélni.
(Személyes top10-ben ott van.)
Népszerű idézetek
Mert van-e annál felemelőbb érzés, mint amikor az ember teljesen szabad akaratából azt mondhatja, hogy “nem”?
Szerencsére vannak könyvek. Ott felejtjük őket a polcon, vagy láda alján, hagyhatjuk por vagy moly martalékául, átengedhetjük pincék sötétjének, megtehetjük, hogy hosszú évekig feléjük sem nézünk, nem nyúlunk hozzájuk, meg se kottyan nekik, várnak nyugodtan magukra csukódva, nehogy a bennük őrzött tartalomból bármi elvesszen, várják a pillanatot, amely egy szép napon mindig eljön, amikor azt kérdezzük, Ejnye hol lehet az a könyv,…
182. oldal
Éltem, láttam, olvastam, éreztem, Hogy jön ide az olvasás, Aki olvas, szinte mindent megtud, Én is olvasok, Akkor alighanem tudsz is valamennyit, Most már nem vagyok benne olyan biztos, Akkor ezentúl máshogyan kell olvasnod, Hogyan, Nem olvashatunk mind egyformán, mindenki kitalálja a saját módszerét, van, aki egész életében olvas, mégsem képes túllépni az olvasáson, fogva tartják a lapok, mert nem veszi észre, hogy a szavak csak lerakott kövek a folyómederben, hogy rajtuk lépkedve átkelhessünk a túlsó partra, a túlsó part a fontos, hacsak, Hacsak mi, Hacsak ki nem derül, hogy nem kettő, hanem sok partja van a folyónak, és hogy minden olvasó önmagának a folyópartja, és hogy a túlsó part, ahová megérkezik, az övé, csakis az övé
p.: 74
Időben vagyok, mondta, és tényleg időben volt, ha jól belegondolunk, mindig időben van az ember, az idővel együtt, sosem kívüle, még ha sokszor ezzel vádolják, akkor is.
p.: 89
Aki nem alkalmazkodik, az nem alkalmas, és én abbahagytam az alkalmazkodást,
p.: 340
… ezek az agyagbabák nem jutnak hasonló sorsra, Előbb-utóbb úgyis arra jutnak, mint minden az életben, azt, ami már nem jó semmire, kihajítják, Az embereket is beleértve, Pontosan, beleértve az embereket,
p.:127
Ha volt is valaha teremtő, nyilvánvaló, hogy már nem érdeklődik irántunk. Létezésének nincs jele a világban.
Azt követelem az úgynevezett haladástól, hogy tekintse az embert abszolut prioritásnak. Minden, ami nem ebben az irányban halad, az vagy bűnös, vagy képmutató.
A politikusok által oly nagyra becsült civil társadalom hagyja magát manipulálni, miközben egyre súlyosabb megoldatlan kérdések maradnak megoldatlanul a gazdaság, a környezet, az egyenlőtlenség, a közömbösség, a rasszizmus terén.
Lidércnyomás a világ, pedig meglennének az eszközök, hogy ne az legyen.
(Lukács Laura)
Lukács laura: Utószó "A barlang"-hoz
