„Azt gondolom: talán marokkal szórják a szenvedést a tömegre, a java talán csak néhányukra hullik, de kevés vagy semmi sem jut a többieknek.” José a napba néz és csak töpreng. Az asszonyára gondol és arra, amit az ördög mondott neki róla a kocsmában. És arra a napra gondol, amikor a mezőn elhallgatnak majd a kabócák, a paratölgyek és olajfák zsenge ágai megmerevednek, az égre fordulnak, majd pillanat múltán kővé dermednek. Harminc év múltán José a napba néz és csak töpreng. Az unokabátyja asszonyára gondol és arra, amit az ördög mondott a bátyjának róluk a kocsmában. És arra a pillanatra gondol, amikor már semmi sem lesz a földön, még a bennünket fürkésző tárgyak csöndje sem. A Saramago-díjjal kitüntetett fiatal író regénye egy dél-portugáliai, alentejói, kicsi, zárt faluközösségben élő család két nemzedékének históriája. A középpontban két boldogtalan szerelem története áll, az első főszereplője José és a szénégető lánya, a másodiké José fia José és a szakácsné lánya. A faluban,…(tovább)
Egyetlen pillantás nélkül 18 csillagozás
Eredeti mű: José Luís Peixoto: Nenhum Olhar
Eredeti megjelenés éve: 2006
Kedvencnek jelölte 3
Várólistán 33
Kívánságlistán 9
Kölcsönkérné 1
Népszerű értékelések
Ha csak annyit mondanék, hogy 300 oldal és néhány óra, mert a sorok fogva tartanak – talán elég is lenne.
De én többet szeretnék mondani…
Alentejóban vagyunk.
Ez az a hely ahova nem vágysz majd, de ott maradni kényszerülsz. Mert már nem enged el.
Ahol a legelésző bárányok apró lábainak koppanását már messziről hallod.Itt az élet mindennél többet ér.
Fájdalomkönyv ez!
Egy toll serceg a papíron és addig hallod , míg engedi az Idő.
S akkor elmúlik a világ mintha sohse lett volna.
Mindenki leélte az életét már. Halandók, akikre csak akkor süt a nap, ha a föld elfordul az árnyéktól.
Nem néznek egymásra, de létük egybefonódik.
Összetartozók.
…és tudják, hogy „senki sem tarthatja vissza a szelet, mert minden ember része a szélnek…”
Hát koránt sem tudom osztani a sok ötcsillagozó rajongását.
Először még azt gondoltam, Peixoto olyan regényt írt, ami egyszerre tipikusan délies mágikus-realista (a ládába zárt hang, az óriás, a kisujjuknál összenőtt sziámi ikerpár, a házasságkötéskor papként működő démon és az ablaktalan szobába zárt író, ahogy csak az írása sercegését hallani, valóban felejthetetlen figurák), és mégis egyedi hangvételű – a szófordulatok és gondolatok vissza-visszatérése, ismételgetése, a hosszú felsorolások engem (furcsa módon) olykor Thomas Bernhard szövegstruktúriára emlékeztettek.
Aztán, ahogy növelni akarta a feszültséget, egyre több lett a tőmondatozás, amit a vége felé egyre inkább fárasztónak, hatásvadásznak találtam. Egyszóval (nekem) túl szentimentális, feleslegesen patetikus.
"…de jól tudom, nem az enyém az ég. Tudom. A halál sem az. Csak a saját halálom az enyém. Gyötrelmesen kevés vagyok saját magamnak. Annyi vagyok magamban, amennyi vagyok."
Ráadásul minden (olykor kényszeredetten odaerőszakolt) metaforája és hasonlata csendről, szellőről, napkorongról, reggelről, árnyékról vagy tekintetről szól, sehol egy szín vagy szag vagy por vagy pára…
Ráadásul van, ahol még túl is írt, értelmetlenül elbonyolított: "Lassan szertefoszlik a csönded elfeledett kezemben, s a mellkasomban temetkezik majd el a csönded." Bár ez lehet a fordítás hibája is.
Mindenesetre olyan szintű nyelvi és hangulati egységre törekedett, hogy a végére már baromi egysíkúnak éreztem. Kár, pedig a történet maga tetszett.
Mindenféle jegyzeteket csináltam erről a könyvről olvasás közben, hogy a „bizonyosság” mennyire a kulcsfogalma neki, meg mennyire eltérő időben élnek a szereplők, és hogy hány utalás van arra, hogy ugyanígy él a táj is (következésképpen meg is hal). Hogy a José feleségében örökké perzselő augusztusi délután van, nem nyugszik le a nap benne, éppenséggel. Hogy az ezotérikus tanok próbálják megtanítani nekünk, európaiaknak, hogy a halál az élet része, gyászoljuk ki, s menjünk tovább. Hát nem, a testvér, a társ, a szülők halála tragédia, és végre valaki megengedi, hogy kimondjuk, hogy fáj… Kijegyzeteltem ezeket, de tökre nem érdekes az egész, egy szava sem.
Az egész könyv a szenvedés és fájdalom összegzése, semmi szükség rá, hogy ezt még tovább összegezzük. Komolyan, nincs hová.
Semmi nem mond annyit, mint hogy félbe kellett hagynom pár napra, annyira durván hatott, annyira fájt.
Olvassa el mindenki maga. Fájjon mindenkinek egyenként!
szép és szomorú történet egy faluról, amibe egy egész világot belezártunk: emberi formában megtestesül a jó és a gonosz is, túlélnek mindenkit, annak a két nemzedéknek a sorsát is befolyásolják, amibe betekintést nyerhetünk. a különböző szereplők és az elbeszélő a legvégéig ugyanazon a hangon szólalnak meg, ezzel válik egységessé az idő, az élet és a magány, mert a magány is minden egyes szereplő sorsában jelen van, ez a magány az életük. mindannyian ugyanazt kell megélniük, egy szerelem pusztulását, és ott válnak szét a sorsok, hogy aztán ki hogyan éli meg a veszteséget, hogy menekül el és melyik halált választja.
a létezés és a vele járó fájdalom megszakíthatatlansága.
Nem akarsz kijönni a végén a lapok közül, mert hát boldogtalan szerelem, halál és démonok kívül is várnak, de Peixotoval legalább gyönyörűen lehet félni tőlük. Szépségesen szomorú írás, melankolikus bort mellé.
Nenhum Olhar… Requiem a napba nézőkhöz
„Azt gondolom: talán marokkal szórják a szenvedést a tömegre, a java talán csak néhányukra hullik, de kevés vagy semmi sem jut a többieknek.”
José Luís Peixoto Egyetlen pillantás nélkül című regénye az irodalmi fado típushű darabja. A vágyakozással, fájdalommal, búskomorsággal kevert szerelem és a boldogság esetlegessége sűrűsödik össze benne. Saudade. A pokoli kín vagy édes gyönyörűség, férfiak és nők örök szerencsejátéka portugál kivitelezésben.
Az 1974-es születésű író nagy sikereket ért el mind hazai, mind nemzetközi porondon, olyannyira, hogy 2001-ben az Egyetlen pillantás nélkül (portugálul Nenhum Olhar) után megkapta a José Saramago Irodalmi díjat, 2003-ban pedig Ponte de Sor városi tanácsa a 25 év alatti alkotók számára megalapította a Peixoto nevével fémjelzett irodalmi díjat. Olybá tetszik, a luzitánok mélységes elkötelezettségel viseltetnek a literatúra iránt, ha merészen két kortárs szerzőjük tiszteletére ily nagybecsű elismerésre szánták el magukat.
Peixoto szerteágazó művészi ambícióit nemcsak a próza, hanem a líra, a dráma és a zene tartományaiban szorgoskodva éli ki. Kísérletező kedvét mi sem mutatja jobban, mint hogy 2003-ban a Moonspell nevű gót metál zenekarral közös produkciót hozott létre The Antidote címmel.
Az Egyetlen pillantás nélkül mágikus realista leütésű regény jól ismert archetípusokat vonultat fel és olyan térbe rendezi el a történetet, amely nem igényel túlzott utánagondolást, és nem töprengünk sokáig ama bávatag kérdésen: vajon milyen előképei lehettek Peixoto-nak. A szerző írólegendák örökségéből merít, a legbecsesebb hagyományokat felelevenítve García Márquez-ig nyúl vissza és a Száz év magány két generációs újragondolásával apokalipszist vizionál egy alentejói zárt faluban.
Itt folytatható:
http://kitarulovilag.blogspot.com/2011/05/nenhum-olhar-requiem-napba-nezokhoz.html
simán elvarázsolt a dallamos mesélő stílusa, már a második oldal után azt mondtam magamnak, kiteszem a fejemre a „Ne zavarj” táblát, mert ezt most nagyon fontos, hogy elolvassam. Mert olyan nagyon szépen beszél, mesél, dünnyög, megállapít és vezet a történetben. Ami nem olyan egyszerű, minden nagyon rosszul kezdődik vagy végződik, de ugye ott a nyomás, na most ennek akkor hogyan is lesz jó vége…
Nem csodálkozom a Saramago-díjon, mintha az öreg író fiatal fia lenne…
Nekem a regény egy filmre emlékeztetett: egy nemhepiendes Berlinfelettazég volt. Peixoto beültet minket egy gépbe, ahol három-hatpercenként egy zökkenés után ugrálunk a fejekben. Csak itt az angyalok és a démonok szinte semmi, de semmi ráhatással nem rendelkeznek a történésekre, az emberekre. A nyomorékok szerencsétlenek, az egészségesek bűnösök. A forgatókönyveket előre megírták, a sőt már be is fejezték. Természetesen az egyetlen bizonyossággal.
Nem olvastam még ilyen könyvet, ahol a soremeléseknek ekkora szerepe lett volna. Szóval egyben a tipográfia és a posztmodern találkozásának tipikus esete.
Népszerű idézetek
Azt gondolom: talán fény lakik az emberben, talán valami világosság, az embert talán nem a sötétség szülte, és a bizonyosság nem más, mint lágy fuvallat az ember bensejében, és az ember nem más, mint a benne lakó bizonyosság.
Már nem tudnak neked ártani. Ahol te vagy, ott a csend már nem több haláltusánál. És te sosem menekültél el a szenvedéstől, ahogy sosem menekültél el az élettől sem. A gyász a vállunkra nehezedik, barátom, de az lesz a legnagyobb áldozata, aki menekül előle. Ezt mindketten tudjuk.
97. oldal
Annyit öregedtem, mintha már évszázadok óta halott lennék, s annyira kimerültem, mintha már csak a saját emlékem volnék, ami senkinek sem jut az eszébe többé.
132. oldal
José anyja sötét feketeségből formált sötét tér volt, egy kézmozdulatban kiüresedett tenyér, az ajak egyetlen vonaglása, a szem egyetlen pillantása. José anyja mélységesen mély köd volt, nagyon hideg és nagyon sűrű köd; (…)
175. oldal
Azt gondolom: talán marokkal szórják a szenvedést a tömegre, a java talán csak néhányukra hullik, de kevés vagy semmi sem jut a többieknek.
35. oldal