Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ramón Mercader második halála 4 csillagozás
Kémhistória? Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev titkosrendőrségének leleplezése? Bepillantás a CIA vegykonyhájába? A huszadik század morális szenvedéseinek krónikája? Egy páratlan szerelem átszellemültségével izgató története? Egy mindent megértő és mégis kétségbeesetten hűséges – mihez? – kommunista lelki drámája és fizikai tragédiája? Finoman illesztett, hatalmas és bensőséges porusti mondatok illékony emlékfoszlányokat, képeket, színeket, szagokat, zenei hangokat idéző érzékies szövedéke, amely kimondhatatlan kimondását kísérli meg?
(S hogy kicsoda is igazán Ramón Mercader, vagyis melyik a valódi: a spanyol gyerek, akit a polgárháborús Spanyolországból a Szovjetunióba menekítenek, vagy az a másik gyerek, akit a szovjet titkosszolgálat a halott gyerek, akit a szovjet titkosszolgálat a halott spanyol gyerek bőrébe bújtat? Vagy éppen Trockij gyilkosa?) Az olvasó eldönti majd, melyik rétege áll legközelebb hozzá a spanyol-francia Jorge Semprun Femina díjas regényének.
Enciklopédia 6
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 5
Kívánságlistára tette 2
Népszerű idézetek
Két évvel ezelőtt az Ermitage teraszán néztem a tó csillámló víztükrét, és hallgattam Uzsakovot, aki Nyikita Szergejevics Hruscsov elkerülhetetlen és közeli bukásának okait fejtegette. Bonyolult és kicsinyes ügy volt. Semmi se volt ebben a mindenféle apparátusok közt zajló komor küzdelemben, ami még lelkesedést vagy új reményt fakaszthatott volna az emberben. Hallgattam a komor és kicsinyes történetet, amely már nem véres volt, csak egyszerűen piszkos, amelyben sem a tömegek, sem a párt nem játszottak többé semmiféle szerepet – de volt-e még párt? voltak-e még önálló társadalmi erők, amelyek képesek lettek volna kidolgozni, de legalábbis elfogadni egy átfogó politikai tervet? – hallgattam ezt a történetet, és első pillantásra paradoxnak tűnhet, hogy így volt, de leküzdhetetlenül rám tört a honvágy. Németül beszéltünk, Georgij Nyikolajevics meg én, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, és amikor beszéd közben hirtelen elhallgatott, hogy megkérdezze, mi bajom, mondtam neki, hogy honvágyam van, Heimweh. Odahajolt hozzám, és bizalmas hangon elmesélt egy történetet. Amikor 1955-ben hazatért Kolimából, nemcsak hogy nem ismert rá Moszkvára, hanem lakhatatlannak találta a várost. A szó szoros értelmében lakhatatlannak. Az élet fakó, alaktalan volt benne: valami puhányság lepte be, mint az üszök. Az emberek kétségkívül jobban éltek, de egyedül, mindenki magának, sorsuk egyéni jobbrafordulásának névtelen és kicsinyes kábulatában. Helyet szorítottak neki, az igaz, de elhúzódva, messziről szemlélve őt. Csak a múltat ne említse, az illetlenség! Akkor szeretett volna elszökni, hátat fordítani annak a polipkarú, rothadó fővárosnak, ahol a korabéli emberek egyfajta udvarias gyanakvással szemlélték őt, a fiatalok pedig megközelíthetetlenek voltak, elsáncolták magukat az időnként gyűlölködő, gyakorta cinikus közöny bástyái mögé. Neki is honvágya volt, sóvárgott a világfelforgató nagy orosz szenvedély után.
Walter Wetter gépiesen bámulta az Oesterbar bejáratát, mely tőle balra volt, merőlegesen a járda vonalára, ahol a kávéház üvegezett terasza állt. Az Oesterbar kirakata előtt egy tengerkék pulóveres, gumicsizmás férfi tengeri halakat, rákokat, osztrigát rendezgetett egy állványon. Látta a tört jeget és fakó- meg feketészöld algát rakosgató férfit, akinek duzzadt és felpuhult ujjai kövér zeelandi osztrigákat, langusztákat és rákokat, kagylókat és garnélarákokat szorongattak. Walter Wetter nézte mindezt, a fátyolos délelőtti napfényben, amelyet beburkolt a Leidseplein élénk zsivaja, és zsigereiben felkúszott az az érzés, hogy lehetséges a boldogság. Milyen egyszerű is az élet, ha elfogadjuk olyannak, amilyen – és persze ha elestünk a jó oldalától –, ha nem tűzzük ki célul magunk elé, hogy megváltoztassuk, ami tökéletesen megalapozott és szükséges cél és vállalkozás volt, de eredményei mind ez ideig, egy hosszú fél évszázad múltán sem mérhetők, dacára a kollektív és makacs bátorságnak, amilyet soha, egyetlen ügynek se sikerült ébresztenie a világon; szóval aminek eredményei csak a termelőeszközök termelése terén mérhetők, azok aztán képesek napvilágra hozni és kifejleszteni egy olyan társadalmat, amelynek életszínvonala előbb-utóbb összevethető lesz a jámbor és nyájas és kíméletlen holland társadaloméval, ami tulajdonképpen nem valami lelkesítő, de végül is az az előérzete támadt, elnézve az Oesterbar színes kirakatát, a Leidseplein közepén levő fákat, a tavaszi járókelőket, az a gyötrelmes előérzete, hogy van egy lehetséges – langyos és vak – boldogság, s ez az előérzet csak még gyötrelmesebb volt attól, hogy az a felparcellázott, apró boldogságadomány-darabkákra felhasogatott boldogság úgy tetszett, az egyetlen vagy legvalószínűbb jövője saját vállalkozásuknak; a termék, amely már kiválasztódott saját társadalmuk gyomrában, saját szenvedésük, saját erőszakosságuk ízetlen gyümölcse; mintha végül is minden őrültségük csak ide torkolhatott volna, hogy bölcsen és ésszerűen, látszólag az egyenlőség elvét alapul véve osztozkodnak a jogilag mindenki előtt nyitva álló, látszólag mindenkinek elérhető, adományozott és hierarchizált boldogságon.
Semmi se történt, semmilyen belső izgalom nem ébredt benne. Körülötte a tárgyak is simák voltak. Odább lépett, minden néma, nemcsak a léptek: az egész szoba egy sűrű csöndből való kocka.
38-39. oldal, I (Európa, 1990)
A nap nem volt látható, de a fénye ott lappangott a ködös égbolton, ahonnan elnehezedve, megvastagodva, mint valami ólomsúlyos fény, szétszóródott, körös-körül rávetült a tájra.
38. oldal, I (Európa, 1990)
Éppúgy mondhatnánk azt is, hogy felkel az este, hiszen lent, a rétek, a búzamezők, a pagonyok alján, a folyó és a halott vizek színén, magának a föld lélegzetének a színén gyűlik össze a sötét árnyék, hogy fölemelkedjék a magasba, hamarosan fölérjen az égre, a világegyetembe is; hiszen az ég magasában marad legtovább látható a napfény, néha csak egy pászma, amelynek forrása már réges-rég eltűnt. De a nyelv megőrizte e szembeszökő jelenség nyomát, a ritmusét, amelyben a nap felbukkan és letűnik a láthatár mögött – ha van láthatár, ha nincs, egyszerűen egy ház, egy üzem, egy kémény, egy televíziós antennasor mögött –, és talán ennek a régi káprázatnak – elképzelhető –, ennek a nyugtalanító meglepetésnek az emlékére beszélünk még mindig leszálló estéről, felkelő napról, mintha az éjszaka zuhanás volna – miféle borzalomba, szorongásba, milyen zűrzavarba? –, mintha a nappal emelkedés volna – mi felé? –, és most itt nem fogunk azzal próbálkozni, hogy változtassunk ezen a nyelvek többségében, úgy tűnik, szilárdan meggyökeresedett szóhasználaton.
…szerette a tavaszt Prágában. Nem érzett halálos szerelmet a város iránt, egyáltalán nem. De bizonyos érzések, futó látomások, szétterülő fények csökönyösen szivárogtak be a lelkébe.
33. oldal, I (Európa, 1990)
…az Öreg két évvel ezelőtt nézte, amint vodkát iszom, és azt mondta, hogy Nyikita Szergejevics napjai meg vannak számlálva. Az Elnökségben felborult az erők egyensúlya, és Nyikita Szergejevics eltávolítása már csak hónapok, de talán csak hetek kérdése. „A tragédia, mondta Uzsakov, hogy egyikünk se fogja megíratni Nyikita Szergejevics távozását, de ami utána jön, még rosszabb lesz: a mozdulatlanság, a szürke középszer uralma. Már nem Thermidor, hanem Lajos Fülöp! Nem lesz nekünk többé stratégiánk, kedves barátom, még támadható se, de politikánk se igen! Az események aprólékos adminisztrációjának időszaka következik.”
Hasonló könyvek címkék alapján
- Simone de Beauvoir: A kor hatalma 87% ·
Összehasonlítás - Gwenaëlle Aubry: Akárki(k) ·
Összehasonlítás - Susan Sontag: Amerikában ·
Összehasonlítás - Chantal Thomas: Búcsú a királynétól ·
Összehasonlítás - Maurice Druon: Korona és méreg / Az ősi törvény 99% ·
Összehasonlítás - Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű 95% ·
Összehasonlítás - Clara Dupont-Monod: Egy közülünk 94% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Karl Ove Knausgård: Játék 94% ·
Összehasonlítás - Sarah Jio: Párizs összes virága 94% ·
Összehasonlítás