A ​halál és az iránytű 95% 106 csillagozás

Az egyetlen dolog, amit nem tudtam kiszűrni az eddigi értékelésekből, hogy mégis mire számítsak, milyen Borges. spoiler

Leginkább úgy lehet leírni a stílusát, hogy az ellentétéről írok. Az ellentétet pedig az akció-buli-szex háromszögben játszódó cselekmény képezi. Bár vannak nyomozások, nem a gyilkos elkapása a cél, nem is az érzelmek, amik az élet és halál körül lengenek, hanem valami nagyobb titok. Felbontja az eddig elválaszthatatlannak hitt kapcsolatot az irodalom és a pszichológia között, cserébe filozófia és vallás csillagát követi. A novelláit átlengi egy jóságos, intellektuálisan felsőbbrendű modorosság. Olyan érzés olvasni őket, mintha egy könyvekkel tarkított szobában beülnél egy vörösre pácolt bőrfotelbe, és az (a fotel) mesélni kezdene neked egy titokzatos folyóról messze, a Gangeszen túl, ami kimossa az emberekből a halált.* Hát igen… egy próbát megért.

A novellák közpéppontjában mindig egy titokkal való kufárkodás folyik, ami nem tűnik túl izgalmasnak, de Borges érti, hogyan kell a balkézre terelni a figyelmet, míg a jobbal véghez viszi a varázslatot. És itt a varázslaton van a hangsúly (ugye trükköket a k.rvák mutogatnak), mert az előhúzott tárgyakra általában senki sem gondol.

*Az idézett mondat máshogy bukkan fel a könyvben, de amikor visszaemlékeztem a történetre, így jött fel, és beleremegtem. Tehát nem én találtam ki, hanem Borges alkotta meg bennem, így az övé.

„Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa.”

Nem mondhatnám, hogy minden novellát teljes mélységében meg tudtam érteni, leggyakrabban csak a felszínt kapargattam, de még így is különös hatással voltak rám ezek a novellák? esszék? írások. Elgondolkodtattak, vagy egyszerűen csak magukba zártak, s nem engedtek. s csak nagyon kevés volt, ami mellett észrevétlenül el tudtam menni. Különösen a Bábeli könyvtár, A titkos csoda, A halhatatlan ember és A teológusok tetszettek. A sort a válogatott művek következő kötetével szeretném folytatni, de az is érdekelne, mit írhatott Bioy Casares Borgesről közel 1700 oldalban.

Eredetileg nem akartam értékelést írni – klasszikus szépírókról ritkán szoktam – de nem tudok elmenni amellett, hogy a Borges írásai ellen elkövetett kritikák gyakran nehezebben értelmezhetőek, mint maguk a művek. Elég megnéznünk például a kötet fülszövegét:
„Sokezer oldalas életműve mégsem lett könyv-világ: roppant irodalmi, művelődés-történeti, és bölcseleti tudása mélyén nagyon is sebezhető, érző szív dobog, mely hol szabályos, hol döcögő vagy épp meg-meglóduló ritmussal ver a kétségek közt gyötrödő ember kozmikus morzejeleit, amint kétségtelenül eredeti stílusú, bravúros szerkesztésű és lenyűgöző eszmeiségű prózájából is kihallatszik az a bizonyos írói-emberi hang, amelyen Borges mintegy monologizálva vall a lét, a való, a tér, az idő, az ego, a nyelv a művészet alapkérdéseiről.”
No me dice nada… Ebből tudjam meg, hogy milyen a könyv? Mit olvasott az ember, aki ezt kitalálta? És mit ivott rá?
A plebs nyelvén szólva: szerintem Borges egy roppantmód művelt fazon volt, aki szeretett játszani az ötletekkel. Ebben a könyvben például találhatunk olyan krimit, amely finoman kifigurázza a „nagy mesterdetekív” alakját (azt, aki mindenben nyomokat lát). Abszurd írást az írói gondolkodásról. Esetleg mitológiai lények, „poszthumánok”, vagy náci háborús bűnösök nézőpontjába helyezkedik.Horrorja néha Lovecraftet juttatja az eszembe. Egyik háborús elbeszélése SF-írók tucatjainak adhatott – elvben – ihletet a párhuzamos valóságok témájában, mégsem nevezhető sci-finek. (Itt jegyezném meg, hogy e kötet két történet híján tartalmazza a Körkörös romok c. Kozmosz Fantasztikus teljes anyagát, de egy elbeszélését sem mondanám SF-nek.) Amit pedig az öncélú világalkotásról ír, azt minden szerepjátékosnak el kéne olvasnia – na erre mutasson rá valamelyik kultúrsznob Borges-kritikus :)

Az egyik egyetemi szemináriumon kerültem kapcsolatba Borgesszel, és most végre elolvastam egy teljes kötetét. Odavagyok ezért a hiperműveltségből építkező, mágikus világért. A műveiben tényleg ott van az egész világ – tök mindegy, hogy éppen melyik században, milyen népről van szó, a Koránt olvassák, vagy egy labirintusban keresik a halhatatlanságot.

Nekem ez nagyon nagy (irodalmi és egyéb) élmény volt, meg kell említenem őszintén, hogy néhány esszén illetve egy-két (kötelező) novellán kívül nem olvastam Borges-t előtte, tehát ez egyben 2017. nagy hiánypótló olvasása is volt számomra. Egyrészt lenyűgözött, de komolyan, még álmodtam is vele, másrészt az utána olvasott műfajrokon műveket ehhez mérem, eddig még nem nagyon ért a közelébe senki, hanem a köpönyegéből, tudjátok.

Nos, Borges akkor is esszét ír, ha novellának hívja.

Ez a könyv is azt tartalmazza, amit az esszékötetek: egy kiváló kombinatív készséggel rendelkező spekulatív elme absztrakt szellemi konstrukcióit. Ami hiányzik belőle: az eleven élet, a hús-vér szereplők.

A – személyében egyébként rendkívül rokonszenves – szerző minden írásában jeges agyú analitikusként funkcionál, és szellemi zsonglőrködésének eredményeit veti a lábunk elé.

A novella egy tömör helyzetkép, egy rövid, önmagában is érthető, nagyjából zárt történet elmesélése. Itt erről szó sincs: maximum lehetséges történetek permutációinak felvázolására kerül sor. Matematikán köszörült elmém élvezi is a dolgot, de amit kapunk szélességben, elveszítjük mélységben. Ismétlem: nem hús-vér figurák sorsát kapjuk e lapokon, hanem lehetséges sorsvázlatok árnyjátékát több változatban, mint egy zenei motívumot, mindig más-más hangfekvésben és hangszerelésben.

Mivel párhuzamosan épp David Hume ’Értekezés az emberi természetről’-jét olvasom, hadd hivatkozzam épp erre az emlékezés és a képzelet kapcsán. Hume azt mondja (nem szó szerint idézem), hogy benyomásainkat két módon használhatjuk fel: egyrészt minél pontosabban felidézzük őket: ez az emlékezet, másrészt meglevő benyomásaink révén új ideákat hozunk belőlük létre, melyek felhasználják az eddigiek részleteit, de egyikkel sem azonosak teljesen: ez a képzelet. Egy irodalmi alkotásnál igen erőteljes az emlékezet szerepe (pl. Hemingway személyes konkrét tapasztalatok nélkül szinte nem is tudott írni), még olyan fiktív alkotások túlnyomó része is ezen alapul, mint Asimov Alapítvány-trilógiája, vagy Tolkien-től ’A Gyűrűk ura’. Ezekben a fiktív ötlet a történet vázát képezi, amit aztán a szerzők vastagon beburkolnak az általunk ismert világ képeivel, és az általunk ismert emberi viselkedés mintáival. Ezzel szemben Borges világa szinte mindig absztrakt, a szereplők cselekedetei, a történet eseményei – ha egyáltalán vannak – másodlagosak a szellemi konstrukció kifejtése mellett.*

Bocsánat a hosszas elméleti kitérőért! Csak azt akartam megindokolni, amivel az elején kezdtem: hogy Borges prózai írásai – műfaji megjelöléstől függetlenül – zömmel esszék, és ezért a használati utasításban ezt mellékelném hozzájuk: ’Figyelem! Triviálisnál jóval bonyolultabb gondolatok, semmi sztori! Analitikus elméknek, töprengőknek javallott. Történetre vágyók kerüljék.’

* ’A halál és az iránytű’, ’A titkos csoda’ vagy a ’Dél’ sem kivétel ez alól: a cselekmény ezekben is csak egy-egy tézist illusztrál. A novellához legközelebb talán az ’Emma Zunz’ áll.

Érdekes novellák. Néhányat nem is értettem – filozófiai ismereteim hiánya igencsak gátolt. Volt viszont néhány, amelyek rövidek voltak, tömörek, és olyan utolsó mondattal, ami fejbe vágott. És élveztem a régebbi korokban játszódó történeteit is – nem mesék, nem fantasyk, nem sci-fi – de mindegyikből egy csipetnyi.

Szokatlan novellák gyűjteménye, vagy csak nekem volt szokatlan, nagy dilemma :) Mindegyike mélyre nyúlik, befészkeli magát az ember agyába, néha elgondolkoztató, álom vagy valóság, ugyanakkor brilliáns és sziporkázó. Nézzétek el nekem, ha most nem írok részletezőt a novellákról, nem is lehetne, egytől egyig tetszett, persze van amelyik jobban, van amelyik kevésbé. De egy biztos, beállok a rajongói sorba, mert… egyszerűen muszáj. Igazi élmény volt, senki ne hagyja ki.

Borgeshoz senki nem fogható. Egyik-másik novellája akkorát üt, hogy jó néhány író odaadná érte az egész életművét. Legtöbbször még csak nem is történik bennük semmi, de az eszmefuttatások izgalmasabbak, mint tucatnyi akciófilm. Nagyon jó volt. Majdnem tökéletes.

Nekem nagyon tetszett ez a kötet. Igaz néhol újra el kellett olvasnom a dolgokat, és erősen koncentráltam is sok esetben, de aztán megszoktam a stílusát. Főleg a labirintus-mániája miatt érzem magamhoz nagyon közel, ugyanis engem is kiváltképp foglalkoztatnak igencsak hosszú idő óta a különféle elmés útvesztők, ennek lehet, hogy az erős vizuális hajlamom az oka. Tetszett, hogy ugyanazok a filozófiai és vallásfilozófiai kérdések foglalkoztatják Borgest, ami engem is már sok alkalommal gondolkodóba ejtett. Imádtam, hogy rajongva ír a középkori arab(mór) világról, ami a sötétségbe zuhant Európa utolsó pislákoló kis mécsese volt, és meg kell mondjam majdnem elsírtam magam, azon az elbeszélésen, amikor az arab tudós-doktor Arisztotelészt fordítja és értekezést próbál írni róla, anélkül, hogy értené mi a tragédia és komédia fogalmai között a különbség, mert sose látott színházat szegény..Ez a szélmalomharc nagyon megindító volt. És több elbeszélés örökre emlékezetes marad számomra, így pl. A halhatatlan ember, ami engem H.P. Lovecraftra emlékeztet, vagy az Alef, a Zahir, A bokharai Abenhakán története, amelyek engem a szufik tanításaira emlékeztetnek, s megvan bennük az a keleti misztika, ami mindig izgalmasabb mint bármilyen európai filozófia..s tetszett még és meghatott a Deutsches Requiem c. elbeszélés is. A könyv egyik legfontosabb és talán legismertebb elbeszélése a Bábeli könyvtár, amiből a rózsakeresztes, szabadkőműves és az aranycsináló mágusok fénye világít, igaz jó sok mindent még így is zavarosnak érzek. Számomra a három legemlékezetesebb mégis a Körkörös romok c., amelyben az álom hatalmáról van szó, A babilóniai sorsjáték, ami a lottó őse voltaképpen, s nem utolsósorban Az elágazó kertek ösvénye című történet. Mindegyik történet tanít valamire. Engem a leginkább a spanyolos sztorik untattak, ezekkel annyira nem tudtam azonosulni..De azok is jók voltak, csak valahogy én máshogy válogattam volna össze őket, vagy mások mellé tettem volna. Mindenesetre a labirintus visszatérő fogalom Borgesnél, és számtalan jelentése is van, mindig az adott helyzettől függ, szakrális szimbólummá válik, és valamiképpen textuális szimbólummá is. Érdekes lenne egyszer mindezt felgöngyölíteni, mármint a különféle jelentéseit. A lényeg, hogy elvarázsolt ez a könyv, vagyis legalábbis bizonyos részei. És a nevek, amiket a szereplőknek ad, azok valami csodálatosak..ehhez is érzék kell..:)