A ​százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (A százéves ember aki... 1.) 85% 962 csillagozás

Igazán különleges olvasmány volt számomra ez a könyv.
Az elején a stílusa miatt a Forrest Gump jutott eszembe és Rejtő Jenő könyveit is felidézte emlékeimben.
Ahogy haladtam az olvasással, egyre jobban tetszett a mű.
Utazóregénynek hívnám, mert a két időben zajló cselekményszálakon egyaránt úton vannak a szereplők. Az egyik cselekményszál a jelenben zajlik, amelyben Allan, a 100 éves főszereplő egészen kalandos utazását olvashattam, melyben barátság, szerelem, gyilkosság, nyomozás is vegyült. A másik szálon pedig Allan nem kifejezetten átlagos életútját ismerhettem meg a gyermekkorától egészen a regény kezdő pontjáig.
Nagyon ügyesen felépített könyv, melyet különleges humor, társadalmi karikatúra jellemez.
Sokat nevettem, nagyon megkedveltem az írásmódot és a főszereplőt is.
Elolvasom a folytatását is.

Svéd Forest Gump, internacionalista kalandokkal, Rejtő Jenő stílusában előadva. Nagy mértékben méreg, kis mértékben orvosság.
Hosszú részeket nem lehet olvasni, mert lefáraszt, de kis adagokban hangosan röhögtem.

Többszörösen groteszk. Mondhatnám mérhetetlenül. Szerintem nem ez Jonasson leghumorosabb írása, de azért folyton álcázott humorbombákra leltem a történetben, ami egy autodidakta robbantási szakembertől el is várható. A regény két szálon fut. Az egyiken a százéves öregember éppen meglóg az idősek otthonából, majd extrém dolgok történnek vele, s még extrémebb barátokra tesz szert. Ez a szál a minősített agymenés tipikus esete. Semmilyen szinten sem hihető, ám ha ezt rögtön az elején tudomásul veszi az olvasó, akkor roppant szórakoztató. Abban a pillanatban, amint csöppnyi realitást keresünk benne, máris megrendítő erejű balhorgot vittünk be olvasási élményünknek. A másik szál másként groteszk, bár annak van némi valóságalapja. Elvégre csakugyan volt világháború, hidegháború, meg atomfegyverek is. Akkor is, ha sokak szerint ez csak a történelmet legalább felületesen ismerő hóbortosok fantáziálása a múltról. Semmiképpen sem ajánlanám, hogy valaki ebből tanulja meg a huszadik század történelmét, de azért a szerző igen jó érzékkel tapint rá néhány lényeges dologra. Azzal, hogy a mezei polgárt marhára nem érdekli a politika, a közügyeket politikai színezettől függetlenül cégéres gazemberek kezébe helyezi. Ez a polgár a maga területén képes kiválót alkotni, amivel készségesen kiszolgálja ezeket a gazembereket. Lojalitásának feltétele, hogy hagyják őt békén, legyen mit enni, s még inkább inni. A politikával meg főleg hagyják békén, csinálják akik akarják. Igazi zsoldos, mert bármikor kész átállni a másik oldalra. Ha több a vodka, netán pénz is csurran-cseppen, vagy legalább kevesebb a duma, máris hajlandó a megalkuvásra, esetleg nyílt árulásra. Sajnos nemcsak a 20., hanem a 21. század polgárainak többségére is igaz ez a jellemzés. Jonasson viszont arra is rávilágít, miért esélytelen fellépni ellene. Elvégre ez a polgár közben a maga környezetében kellemes, hétköznapi ember, akit többnyire kedvelnek, olykor még tisztelnek is. Elvégre ki merne egy ilyen kedves, vodkamámorban úszó nyugdíjast kérdőre vonni, hogy miért tesz magasról a világ sorsára?

Nagyon régóta érdekelt ez a könyv, kíváncsi voltam rá, hogy mi ez a nagy felhajtás. Nem mellesleg, láttam a film előzetesét, ami nagyon felkeltette az érdeklődésem.
Bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi a véleményem erről a könyvről.
Az író stílusa nagyon tetszett. Helyenként elég beteg volt a fogalmazása, de nekem ez bejött. A történet is kifejezetten érdekes, azt nem lehet rá mondani, hogy unalmas, és nincs benne cselekmény.
Valahogy mégsem jött át. Egyszerre 30-40 oldalnál többet sokáig nem is tudtam elolvasni, mert nem éreztem azt, hogy maradéktalanul lekötne.
A történelmi része érdekes volt, egészen más szemszögből ismerhettük meg a jelentős történelmi eseményeket, még olyanokat is, amikről fogalmam sem volt. Pl. a koreai háborúról nekem már semmi sem rémlik a töri órákról. Időnként jókat vigyorogtam, hogy a mi Allanunk mindig a gócpontban találta magát, és mindig tett arról, hogy legyen valami köze az események végkifejletéhez. :D
A jelen cselekményei is viccesek voltak, totál abszurd volt az egész szituáció. :D spoiler
Örülök, hogy elolvastam, mert tényleg egyedi történet, de nem hinném, hogy valaha újra a kezembe fogom venni a könyvet. :)
És érdekes, mert annak ellenére, hogy ez a véleményem, bátran ajánlom mindenkinek. :)

Az értékelés címe: A harmincas nő, aki vicces könyvet olvasott és jól szórakozott. A könyvnek már a címe is marhaság, és utána is tiszta marhaság az egész is, de annak legalább vicces. A történelemmel ahogy játszik, azt imádom. Persze a jelentős események azért ugyanazok, csak a főszereplő szerepe a világformáló eseményekben kissé, na jó, nagyon eltúlzott. Úgy látszik az északi népek szeretnek ámokfutó vénemberekről írni, ez az első gondolom. Maj Britt jut eszembe. Jókat röhögök, de csak kis adagokban bírom befogadni az első részét. Körülbelül a felétől pedig felfalom. Sokan Rejtőhöz hasonlítják, de Jenő nekem viccesebb, ám ezen is jól szórakoztam. A világ történelmet megváltoztató Karlsson a maga 100 évével, azzal, hogy nem olyan hülye, mint ahogy mutatja magát, de történelmileg annál jelentősebb, igen szimpatikus figura, bármily erkölcstelen köpönyegforgató is. Végül is igaza van, azzal foglalkozik, hogy neki legyen jó, és mindig megússza. Ilyen a jó kalandhős. Bírom a politikai pártatlanságát, illetve azt, ahogy mindet megveti, a valláshoz való hozzáállása is hasonló, a pénz pedig mindig utat talál hozzá, ahogy az élet is. Na meg a pálinka. Azért a mellékszereplők se kutyák. A kisstílű bűnözőktől kezdve, a túliskolázott Bennyn át, a vörös hajú, mocskos szájú elefántlányig mindenkin jókat röhögtem, beleértve a kevéssé intelligens Einsteint is feleségestől. A szülinapomon is játszódik, Allan is bika, nem mintha ez bármit is jelentene. Már csak annyit akarok írni, hogy

“… és így a dolgok nagyjából rendben voltak, mint ahogy minden más tekintetben is. Ha nem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig és három hétig bírta. Akkor azt mondta:

– Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Ideje odébbállni.”

„Az a helyzet, vizsgálóbíró úr, hogy nem voltam egész életemben százéves. Épp ellenkezőleg, ez valami egészen új fejlemény.”

A regény első ránézésre tényleg arról szól, hogy a száz éves ember kimászik az ablakon, és eltűnik. De, mint ahogy a fenti idézet rámutat, nem volt ő mindig száz éves. A regény tehát arról is szól, hogy a meglehetősen sajátságos életfilozófiát valló Allan Karlsson végigbóklászik a XX. századon, és minden érdekesebb történelmi fordulóponton átcsörtet. A XX. század pedig bővelkedik érdekes történelmi fordulópontokban és eseményekben, melyekre a könyv elolvasása után már nem fogsz tudni úgy tekinteni, mint előtte.

Csodálatos groteszk humora van a regénynek, különösen csodálatos, ahogy az író a párbeszédeket kezeli, illetve kerülgeti, és közben békebeli hangulatba ringat minket, még akkor is, ha éppen atombombát épít kiváló antihősünk, vagy a Gulágon táborozik. A végén talán kicsit túlzásokba is esik az író, de addigra én már beletörődtem, hogy ez egy ilyen könyv, és csak nevettem rajta.

A könyv tanulsága pedig nagyjából annyi, hogy a századik születésnapot követi a százegyedik.

Mindenkinek ajánlom, aki a hosszú élet receptjét keresi!

A könyv jó volt, de csak ha az egészet nézem. Voltak hibái, de hát kinek nincsenek.
Több helyen olvastam a Rejtő párhuzamot.Ilyet nem találtam, ne is keressétek. Az a fajta humor csak az övé, azt utánozni nem is lehet.Nekem inkább a kommunista éra vígjátékai, főként a Cseh vonal ugrott be inkább. @Mia_Wallace említette az Olsen bandát, ezt inkább helyénvalónak találom, bár az a zsenialitás, hogy mindent elrontunk amit csak lehet, itt azért nem igazán tetten érhető.Sajnálatos módon a szegény öreg 100 éves bácsi karaktere nem lopta be a szívembe magát,pedig igazán ügyesen csattogtatta a műfogsorát. Az a halvány kis szerelmi szál, viszont tetszett, kedves és megindító volt néha.
Szerintem belefogok majd a közeljövőben az analfabétába is, mert kíváncsi vagyok abból mi sül ki.:)

Nem a humoros könyvek Real Madridja (nemcsak a Főnök, az olvasó is szereti a focit – legalábbis Eb utánérzésként egy ideig – majd elmúlik).
Nitroglicerin Rt, dinamitgyártó cég és társai ide vagy oda, bizony nem durrant ez akkorát, mint vártam, pedig elvileg volt muníció bőven. Lehet, csak én vagyok közömbös(ebb) a műfaj iránt, fene tudja, de tény, hogy többnyire olyan zavaros katyvaszban éreztem magam, mint Allan Emmanuel Karlsson a huszadik század zűrjeiben.
A százéves ember ugyanis nemcsak a jelenben kavarodik elképesztő kalandokba, miután úgy dönt, hogy a szülinapi parti nagy felhajtása (és inkább az elmúlásra emlékeztető ünnepélyessége) helyett inkább az ablakon való kilépést választja, és csigatempóban, fájós térddel, de rettenthetetlen elszántsággal folytatja életét.
A regény két szála – Karlsson múltja és jelene – párhuzamosan fut, miközben kirajzolódik előttünk a történelem nagy eseményeiben nemcsak szemtanúként, hanem cselekvő alanyként részt vevő kisember képe, aki egyszerűen nem vall és nem képvisel semmiféle felfogást, elutasít minden ideológiát és vallást, viszont egészsége érdekében oda áll (át), ahová szükségét érzi, és vállalja, hogy spoiler. Mert bizony, valljuk be, fontos dolog a pálinka, de azért ami az öltönyös férfiakat érdekli, az nem a kecsketej. Sokkal inkább a „kávé”, amit a Karlssonok segédmunkásként szolgálnak fel – persze véletlenül épp jó helyen, és főleg: jó időzítéssel.*

Tudjuk, már az elején figyelmeztettek rá, hogy aki csak az igazat mondja, azt nem érdemes hallgatni. Nos, itt nem fenyeget az a veszély, hogy az igazat és csakis az igazat halljuk. De a sok blődség mellett talán még az is elhangzik itt-ott, ha odafigyel az ember.
Bár nevetni nem sokat nevettem a regényen, ami néha eléggé erőltetettnek és túlírtnak is tűnt, azért, ha nem is szárnyal svejki magaslatokban, Karlsson alakja elég böcsületesen tart tükröt az erkölcseiben nem túl feddhetetlen, de hát, mit tegyünk, valamiképp boldogulni és életben maradni vágyó, hétköznapi emberke elé. Az elsősorban antihősünk karaktere révén megvalósuló társadalomkritika, annyi, amennyi belefért a műfajba, nem volt ellenemre, a körítés – Szépségestől, elefántostól, Szonjástól és egyéb, spoilerveszély miatt fel nem sorolandó szálastól – viszont néha megnyomta a gyomromat.

Mindenesetre van pár tanulság is a történetben. Például nem árt vigyázni a nagy szavakkal, lásd „Never Again” , mert soha nem tudhassa az ember, mit rejtenek maguk mögött. Sőt, még rosszabb: nagyon is jól tudhassa, de általában nem nagyon érdekli. Ahogy az sem, hogy kinek segít készségesen mindig, ha épp felkérést kap rá. És nem, nem a kecsketej…***

* Elnézést, ha netán zavarosan fogalmaznék, nem a kecsketejből készített pálinka tehet róla, még a vodka sem, talán inkább ez a szédítő átszáguldás majdnem az egész múlt századon** és keresztül-kasul a földtekén.
** Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gondolatokra fogok valaha vetemedni, de Hitler nekem is hiányzott. (l. https://moly.hu/ertekelesek/1707941)
*** l. *

A százéves ember, aki mindent IS tud.
Szórakoztató, igazán kalandos életút. De ha valaki ilyen sokáig él, tényleg sok mindent tudhat és sok mindenen megy keresztül. Néha meggazdagszik, néha fogságba esik. Néha komoly, és néha vicces történet.

Hitelt kell adnom a leírásoknak, ez az egyik legviccesebb könyv, amit valaha olvastam! Leborulok Jonas Jonasson és Allan Emmanuel Karlsson nagysága előtt! Elképzelni sem tudom, hogy lehetett ennyi mindent összehordani egy könyvön belül…
Amúgy imádtam Allant, az élettörténetét, az életfelfogását, a problémamegoldó képességét, az elzárkózását a politikától, az atombomba-szakértelmét, hogy egyszerűen mindent túlélt… Egy ilyen emberrel szívesen megismerkednék! :)