És ​mégis mozog a Föld 87% 211 csillagozás

Gyakran előfordul az olvasóval, hogy egy (több) évtizede olvasott könyv már nem ugyanazt az élményt adja. Ez jó esetben pozitív változás lesz, tapasztalatom szerint többször negatív.
Félve kezdtem bele az És mégis mozog a Föld-be, hiszen kedvenc Jókai-regényemről van szó, imádtam tizenéves korom óta, amikor olvastam.
Hihetetlen öröm volt, hogy ugyanolyan fantasztikus élményt adott, mint harminc éve.
Csodálatos történet, fontos mondanivalóval, aminek a végét nem tudom nem könnyezve olvasni. Gyönyörű jellemű szereplőket vonultat fel Jókai a regényben a negatívabbak mellett, de ők se rosszak feltétlenül, inkább csak gyarló emberek.
Még mindig a legjobb Jókai-műnek tartom az eddig olvasottak közt.

Ahogy ünnepélyesen mondani szokás: „régi tartozásomat róttam le ezzel az olvasással”.

Talán harmadik gimnazista lehettem, mikor irodalomtanárunk kötelező olvasmánynak rendelte el. Én szerettem olvasni (igen, már akkor is…), de a kötelező olvasmányokkal mindig meggyűlt a bajom. Gondoltam, egy próbát azért megér, és levettem a szüleim könyvespolcáról. Talán tíz oldalt sikerült belőle elolvasnom, és fellázadtam: na, ezt ugyan én végig nem olvasom!* Valahogy megúsztam tanárunk Poirot-t megszégyenítő keresztkérdéseit (ezzel próbálta kiszúrni, ki olvasta tényleg a könyvet, pl. „milyen színű ruhát viselt a fiatal hölgy az első bálján?”) meg a rafinált beugrató kérdéseit. Úgy emlékszem, nem buktam le.

Így aztán kb. ötven éves koromig meg voltam győződve róla, hogy Jókai könyvei olvashatatlanok (az egyetlen regénye is, amit olvastam, természetesen szintén muszájból, A kőszívű ember fiai, nagyjából ugyanezt támasztotta alá. Bele éppen nem haltam, hogy elolvastam, de nem kerestem Jókai társaságát.)

Ezt a „mesét” 15-16 évesen biztosan nagyon utáltam volna, ha valamilyen csoda folytán el is olvasom. Nem érdekelt akkoriban a történelem, nem érdekeltek a történelmi regények, a történelmi szereplők. Se a történelemtanárunk, se az irodalomtanárunk nem igyekezett megszerettetni velem. Próbálták gyorsan lenyomni a torkunkon, ami a tantervben volt, és ennyi. Még szerencse, hogy magát az olvasást nem utáltam meg, a sok, számomra ellenszenves, unalmas, máig fölösleges nyűgnek érzett kötelező olvasmány miatt!

Aztán ahogy öregedtem, csak furdalni kezdett a kíváncsiság, és elkezdtem óvatosan olvasgatni Jókai egy-egy könyvét. És jé, ki hitte volna, egész érdekesek! Egyre jobban élvezem a „meséit”. Úgy tűnik, végül „megértem” rá. Már a 14. könyvénél tartok, és tervezem már a továbbiakat is. :)

Ebben a regényben a „mesét” ugyan helyenként kicsit hosszú lére eresztettnek és „túl mesésnek” találtam, de a történelmi, földrajzi, irodalmi, színjátszási részeket nagyon élveztem, szeretek ilyenkor utánajárni, tovább böngészni, megfejteni, rácsodálkozni.

off

*Ráadásul olyan példányunk volt, ahol nem voltak lábjegyzetek, és a sok ismeretlen meg latin kifejezésből egy kukkot se értettem.

Ötven év után is ezt tartom Jókai egyik legszebb regényének. Emléket állít benne a reformkor kezdetén induló irodalmi nemzedéknek. A főhős, Jenőy Kálmán sorsát Csokonai, Katona, Bajza életrajzi elemeit is felhasználva, de legfőként Kisfaludy Károly életútjára alapozva beszéli el. Nem nélkülözi ez az írás sem a romantikus szerelmet, sem a hazafias pátoszt, de a szerző mértékkel adagolja őket, s még a csipetnyi szentimentalizmus sem ártott meg a regénynek. A számos népi figura és az ízléssel kiporciózott anekdotikus epizódok eleven színeket kölcsönöznek a reformkor rajzának, és Jókai a vándorszínészek viszontagságos életéről sehol nem ír ilyen szeretettel, mint ebben. A jellemek sem szimplán fekete-fehérek, mint – sajnos – oly sok más művében; az író itt kellően ellentmondásossá teszi őket: Csollánné Katinka figurája kifejezetten színes, de Kálmán sem az a Superman, mint mondjuk Kárpáthy Zoltán…

A top ten Jókai között stabilan ott van.

Egy ízig-vérig magyar ember szenvedései… És egy másik ízig-vérig magyar ember [az olvasó] könnyei….

Érdekes történet volt. A magyar irodalom és nyelvhasználat mellett, a magyar színjátszás megteremtéséért és elismeréséért nagy hévvel, szívbéli buzgalommal kiállt Jókai. Ami kissé hosszúvá tette a könyvet, hogy a regényhez nagyon sok részletes jegyzet, magyarázat kapcsolódik, valamint terjedelmes kritikai és összehasonlító elemzés. Ezekből sokat lehetett tanulni. Egész másként látom a kort, a szereplőket, és megismerhettem Jókait jobban. Alkotó munkájának hátterére is csak most derült fény. Izgalmas volt sok korabeli kritikustól olvasni regényeinek és főhőseinek összehasonlítását, felismerni a párhuzamokat és ellentmondásokat. .Aki találkozik a regény után az elemzésekkel, ne hagyja ki, mert nagyon tanulságos volt.

A fele után már úgy gondoltam, hogy „csak” négy csillagot fog kapni, de az utolsó 50 oldal meggyőzött, hogy inkább mégis kapjon többet.
Az első feléig könnyedén haladtam vele és már az eleje is izgalmas volt, pedig ez a Jókai regényekre nem éppen jellemző. De valahogy a közepénél belassult egy picit. Kissé terjengős lett, viszont a témája nagyon szép, és igazi hazafi. Legszívesebben a kezembe nyomnám minden árpádsávoszászlós és magyargárdás díszruhásnak – elnézést, ha valakit sértek vele – és elolvastatnám velük. Mert a magyarság nem arról szól – szerintem – hogy hangoztatom, hogy magyar vagyok és megyek tüntetni meg kisebbséget verni…
Magyarnak így kell lenni.
A másik pedig, hogy nagyon művészet párti, nagyon irodalompárti.
Egyet azonban nem feledek el Kedves Jókai Móricz! Náthásan, hajnal kettőkor megbőgetni az embert nem szép dolog, főleg hogy a végére már félpercenként kellett orrot fújnom és levegőt sem kaptam…
De mivel ezt elérte, muszáj öt csillagot adnom :)

A legeslegkedvencebb Jókaim. :-) Éééééés, ebből érettségiztem :-) Mondjuk az lehet problémás, hogy minden művét még nem olvastam, de az olvasottak közül ezt imádtam nagyon.

Jókai egyik legszebb műve, a legmagyarabb regény, amit eddig olvastam. Túl azon, mennyi szép gondolat lett elültetve a sorokban, tükör lehetne ez a mai hedonista kornak is, milyenek vagyunk mi, magyarok. És hogy vannak, lenniük kell közöttünk is olyanoknak, akiknek a hazafiság nem csak azt jelenti, hogy lelkesednek a töltött káposztáért, hanem hogy saját életükkel viszik előre a nemzetet, még akkor is ha nem viszi azt más.

Nehéz mit írni róla. Alapvetően jó könyv. Megint beigazolódott, hogy Jókaiban nem lehet csalódni. Hosszú téli estéken vagy az ünnepek alatt mindig megteremti azt a sajátos hangulatot, ami a Jókai-regények sajátja akármiről szóljon az adott regény. Benne van minden, ami élvezetessé teszi az olvasást: izgalom, érzelem, humor. Az első száz oldal nagyon nehezen ment, nem tűnt túl érdekesnek az egész, de tapasztalatból tudom, hogy előbb-utóbb beindul a cselekmény és akkor már olvastatja magát. Most is így történt. Ezeknek a regényeknek a világába tényleg bele lehet süppedni. Visszaköszönnek benne az ismerős fordulatok, a komoly és a humoros epizódok, amik minden Jókai-regényben elmaradhatatlanok. Közben azért az is érezhető, hogy ez már nem egy olyan egyszerű világ, mint a korábbi regényekben. Érezhető benne, hogy az író is kezd kételkedni abban a romantikus világlátásban, ami a korábbi regényeit jellemzi. Itt senki és semmi nem olyan fekete-fehér, sokkal kétesélyesebb minden. Senki sem egyszerűen jó vagy rossz, sokszor nem is lehet megmondani, ki melyik csoportba tartozik ebben a hagyományos bináris felállásban. A pozitív hősök is tele vannak gyengeségekkel. Azért ezzel együtt megmaradnak a jól ismert hőstípusok és mindig van, aki az eszméket szilárdan képviselje.

Szerintem magasan a legjobb Jokai-regeny. 15 evesen olvastam, akkor nagyon megfogott a hangulataval.