Ahol ​a pénz nem isten 82% 45 csillagozás

Érdekes regénye ez Jókainak. Ha nem tudtam volna, hogy ő a szerző, akkor nemigen találtam volna ki. Aztán az értékeléseket olvasgatva csaptam a homlokomra: tényleg, tisztára Verne a stílusa. És még azok az egész oldalas illusztrációk is. Azokról is Verne regényei jutottak az eszembe, ott csodálkoztam rá először az őserdőre meg a mélytengeri herkentyűkre, idegen tájakra.
Nem tudom, a sci-fi címke miért került rá, én nem mondanám annak. Pont annyira sci-fi, mint bármelyik olyan regény, amelyben elszállt kicsit a szerző fantáziája.
Tisztán hozza a romantikára jellemző szélsőséges karaktereket: az egyik oldalon az idealista Capitano és a háza népe, a másik oldalon az őket támadó ellenség. Akik ellen persze az idealista és antimilitarista Capitano nem akar lőfegyvert bevetni, inkább …, na de nem lövöm le az egyik poént.
Az 1971-es Akadémiai kiadást olvastam, minden elismerésem az akkori könyvkötőknek és az illusztrátornak. Annak ellenére, hogy a lapok már sárgultak, a kötés szépen egyben tartotta a lapokat, ahogy az egy jó minőségű kötéshez illik.
A meglehetősen sok idegen kifejezés többnyire nem volt zavaró, mert remek szómagyarázatok vannak a könyv végén. A fél pont levonás azért jár, mert kb. a 25-30. oldal környékén az egyik oldal egyetlen bekezdésébe sikerült 5-6 olyan idegen kifejezést is belesuvasztani, amelyekre éppen nem találtam semmit a szómagyarázatok között. És még a netes kereső sem tudott kisegíteni. Erre azért egy szerkesztőnek illett volna figyelnie. Főleg, hogy 1971-ben eléggé korlátozottak voltak az elérhető ismeretszerző forrásaink, legalábbis a mai információdömpinghez hasonlítva.
Ezen apró malőr ellenére kellemes kikapcsolódás volt. Azt hiszem, pár évtizedes kihagyás után visszatérek Jókaihoz is.

Ebben a művében egy merőben más Jókai tárul az olvasó szeme elé. A gyönyörű szép leírások megmaradtak, a nyelvezete viszont sokkal könnyebb, mint a „nagyregényeké”. Nekem nagyon tetszett, életszerűnek hatott a sziget bemutatása, a lakók életvitele, valamint érdekes volt a mesélő „vívódását” látni a régi, általa ismert világ, és a sziget világa között. Más élményt nyújtott, mint a nagyregények, de még így is minden ízében igazi Jókai-mű, le a kalappal a mester előtt.

Nagyon jó kis kalandregény, amolyan magyar Robinson, Jókai tollából és egy robinsonos szigetre érkező szereplő nézőpontjából. A távoli, lakatlannak tűnő szigethez vetődő hajóról száll ki a mesélő, s megismeri a szigetet benépesítő családot, akik a vulkanikus sziget adottságait kihasználva teljesen önerejükből tartják fenn magukat, gazdálkodnak, s a pénzt nem ismerve (illetve kiirtva) az életükből élnek békességben. A „véletlenül” a szigeten felejtett fiatalember ámulva és irigykedve nézi ezt a szépen berendezett világot, ahol mindenkinek megvan a saját feladata, s voltaképpen a kiszemelt ("adott") párja is. Az egyik leányzó neki is megtetszik, de érzi, hogy ő itt kívülálló, „felesleges” ember, s a regény vége felé már ismét érződik, hogy a régi világhoz húz a szíve: fegyvereket használna, gondolkodás nélkül módosítana a sziget ökoszisztémáján… míg végül egy beszélgetés során be kell látnia, hogy a modern, „gazdag” világ mennyire képmutató és mennyivel békésebb és boldogabb, teljesebb az élet egy ilyen szigeten.

Elgondolkodtató kis könyv, tele a kalandregényhez illő elemekkel, szóval szórakoztató kis olvasmány, a Crusoe-rajongóknak kötelező :-D

Többször éreztem úgy, hogy ez Verne, pedig igazi Jókai könyv ez is.Talán a kor stílusa teszi a hasonló élményt. Ami viszont egyedi és utánozhatatlan, az Jókai gyönyörű régenvolt magyar nyelvezete, ízes szóhasználata. Minden könyvében ezt élvezem leginkább. A növények és a föld kincseinek ismerete és szeretete itt is fellelhető. Gazdagon megtalálhatók bennük a gyönyörű tájleírások és a növényvilág csodái. Olyan korban emeli fel szavát a környezet végzetes pusztítása ellen, amikor még nem is létezett a mai méretű környezetrombolás. A történetek mindegyikében azt az erkölcsi tartást tolmácsolja, amely Jókai minden munkájára annyira jellemző. A háború és a fegyverek ellen is felemeli a szavát, pedig ezen művei idején még nem ismerhette a XX. század majdani pusztító háborúinak valóságát. Bölcsen int, tanít és egyúttal szórakoztat, ízes, régies mondatai régi időkbe röpítenek vissza.

És merje nekem valaki azt mondani, hogy Jókai nem ponyvaíró! Egyébként, ha nem tudom, hogy tőle olvasok, simán elhiszem, hogy Verne… Volt benne pár dolog, ami kissé ellenkezik az elveimmel, de különben szórakoztató volt.

Mese, mese, meskete… Ezt gondoltam róla az elején.
Eleinte szinte csak a sziget leírása volt a központban, na meg az ott rekedt emberek mindennapjai. Jó ha van a közelben internet, hogy a Jókai által emlegetett különös állatokat és növényeket gyorsan „meg is guglizhassuk” (vajon mennyi utánajárásba kerülhetett neki a dél-amerikai fajok kikutatása??).
Aztán a regény egyre inkább filozofikussá vált, a végére kifejezetten – a világtól való elzárkózás fenntartása ill. a világ körforgásába való visszatérés dilemmája… Sok-sok elgondolkodtató párbeszéd, téma van benne.

Mama polcán találtam ezt a könyvet és megakadt a szemem a címén. Amúgy is szeretnék többet olvasni magyar íróktól és klasszikus köteteket is. Nagyon tetszett a történet, egyáltalán nem volt nehéz a nyelvezete sem, pedig erre számítottam. A történet vitt magával és ez Jókai írásmódjának köszönhető. Gyönyörűen megfogalmazott mondatok és gondolatok. Rengeteg mondanivalóval rendelkezik a könyv, ami érvényes a mostani életünk némely területére is. Az utószó a könyv végén még többet segített nekem abban, hogy megértsem a történet mondanivalóját és Jókai akkori élethelyzetét, mikor ez a kötete megszületett.

„Én adok neked, mert nekem van, s te elfogadod, mert neked kell.”
Jókai mesélve viszi egy fantasztikus kis szigetre, egy másik világba olvasóit, ahol tíz ember él több mint tíz éve. Egy földi paradicsom, ahol mindenkinek megvan a saját tenni valója, „gondtalan” élete. Nagyon sok szépet ír le Jókai – a szigetről, az élővilágról, a leleményességről. De mégis elgondolkodtam – akarnék én itt élni? És vajon mi az a titok vagy ok, ami ezt a kis közösséget a szigeten tartja? Csak is a pénzhez köthető körülmények? Kár, hogy nem tudhattam meg.

A Jókaitól eddig megszokott regényeitől teljesen eltérő, kalandregény filozofikus elmélkedéssel. Egy furcsa sziget lakóit ismerhetjük meg egy ottfelejtett fiatalember szemszögén keresztül. Békességben, idillikus körülmények közt élnek boldogságban, ahol a pénz nem Isten, a fegyver nem hatalom. Sok elgondoltató rész van, a hatalomról, háborúskodásról, az emberi lélekkülönbségről.

Olyan volt, mintha Vernét olvastam volna, de most Jókai vitt el kalandozni egy szigetre. De mivel Jókai nyelvezete más, nagyon élveztem a tájleírásokat, a szigetlakók jellemvonásait, külső és belső tulajdonságainak feltárását. Tetszett a szigeten élők összefogása, ahogyan mindenki tudta a dolgát, élte a mindennapjait, amit a környezete diktált. A természet, az élet, legyen az ember-állat-növény tisztelete érződik a könyv lapjain. Jókai a könyveivel tanít, tartást ad, bölcsességet diktál, nem volt ez másként ezzel a regényével sem.