Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.
Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép.
Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az! Akár Japánban. Háton hordták fel a trágyát a sziklatetőre, s onnan szánon eresztették le a termést; minden foltja a termőföldnek egy kert! Házaik építéséhez nem kell nekik építész, pedig azok kívül csinosak, belül tiszták; az építkezésnél egy egész falu népe segít az új gazdának kézi munkával – ingyen. Bor nincs az egész székely földön, ott nem terem, pénzt pedig nem adnak érte; azért aztán korcsma sincsen, ártatlan fenyővizecskéjét minden család otthon főzi meg magának, s meggybor meg mézsör a lakodalmak fényűzése. Arisztokraciát ott nem ismernek, minden ember nemesember; a suffrage universelt előbb gyakorolták a székely székek, mint Franciaország, mint Amerika, s népképviseleti alkotmányt élveztek, mikor még Európában senki sem ismerte azt, maga Magyarország sem. Vallási ügyekben pedig a székely nép a legjózanabb; minden keresztyén felekezet békés együttélését hirdetik egymás mellett álló templomaik. Az egy Istent valló unitáriusok legnagyobb tömeget ők szolgáltatják az európai statisztikának; náluk húzódhatott meg a szombatosok felekezete; és az első királyok által kiirtott ősvallás, a rhabonbánok, a gyulák napimádó tisztelete is legtovább tartotta itt fenn magát; ennek az eredeti betűit ma is tartogatja még a csíkszeredai templom felirata. A rovásbotokra vágott ősmagyar dalok szövegét ők őrizgették legtovább. S van egy sajátságos adománya a székely népnek: a találmányok kimesterkélése. A falvakban, a magányos lakokban elő-előkerül egy-egy naturalista gépész, aki furfangos mozdonyok kitalálásában töri a fejét. Fegyvereket találnak fel, miket egyszer kell megtölteni, s tízszer lőnek; kútgépeket, mikkel egy gyermek öntözhet egész kertet; kelepcéket, mikben a medve megfogja magát; arató, cséplőeszközöket, mik egy ember kezében háromnak a munkáját végezik; lakatokat, miket minden egyszerűségük mellett nem lehet a beavatlan kéznek felnyitni; sajátságos zeneműszereket: volt egy naturalista mechanikusuk, aki egy városnak olyan kutat készített, mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle. A székelyben megvan az ösztön mindent magától találni fel, mint a kínaiban.
És amellett minő családi áldás!
Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei. A XX. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.
És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség típusaiban! A svéd nők szőke, gazdag fürtjei, piros arca, ideges termete, s a spanyol hölgyek fekete szemei, nap aranyozta arcszíne, a kaukázi gyöngéd, finom körvonalak, a görög klasszikus arcmetszetek mind együtt találhatók e kis darab földön. És tartós szépségek. A harmincéves nő még piruló hajadonnak látszik, s az ötvenéves matróna délceg termetére, nemes arcára csak fehér hajszálai vallanak a lefolyt időről. Egész falvak vannak, amikben a női arcokból egy merő book of beauties-t lehetne kiállítani. S e szépségek szellemi tulajdonai is nemesek. Hűség, kitartás, engedelmesség, hallgatagság. És különös adományuk az, hogy vérük tiszta, egészséges.
No már most… ennyi szép és jó tulajdonnal elhalmozott népfajt csak tárt karokkal szorít kebléhez a magyar nemzet? Az ám! Amióta Székelytámad, Székelybánja várait felépítették a magyar urak a szabadságukat védelmező levert székelyekkel örök csúfságul és ijesztgetésül, azóta a várak leromlottak ugyan, de a gúny, az idegenség csak megmaradt.
A székelynek most is az a gúnyneve, hogy „góbé”.
Kivált, ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott; csak még ő nem. Akkor „góbé”.
Vagy ha igazsága van, és azt erőlteti: akkor „góbé”.
Vagy ha éppen olyan okos dolgot ejt ki, amire más nem jött rá, akkor éppen: „góbé”.
A székely faj azonban csak szaporodik országos gondoskodás nélkül is, annyira szaporodik, hogy már a sokféle szétosztott ősi telken a szaporulat nem élhet meg: évenkint két-háromezer munkabíró férfi kénytelen a székekből kivándorolni. Szorgalmas, dolgos nép, másutt jobban megél. A bátya otthon marad a megtartott ősi telken.
De nem vándorolnak nyugot felé, hol még Magyarország van; – mennek keletre, ki a hajdani „Etelközbe” az oláhok közé, ott szóródnak szét, letelepülnek, szaporítják a „csángó” falvakat, Bukureszt, Jassy iparos osztályát s Magyarországra nem kívánkoznak.