A ​barátfalvi lévita (Az elátkozott család 2.) 92% 22 csillagozás

Az elátkozott család után körülbelül harmincnyolc évet kellett várnia az olvasóközönségnek, hogy Jókai megírja a regény folytatását. Az első rész befejezése hagyott némi hiányérzetet a főszereplők további sorsát illetően – mint most kiderült, Kadarkuthy végül megtudta, hol rejtőznek a világ által halottnak hitt szerelmesek, és a báró úr elég vérszomjas ahhoz, hogy bosszút akarjon állni a neve bepiszkításáért (legyünk őszinték, van is némi alapja a bosszúvágyának).

Van egy olyan érzésem, hogy Jókai eredetileg hosszabb és cselekményesebb regényt szeretett volna írni folytatásnak, de mint maga is elmondja, közbejött néhány másik könyv. A barátfalvi lévitán már érződik is némi kényszeredettség, mintha gyorsan le akarná tudni a regényt, hogy megint másikkal foglalkozhasson, emiatt kissé összecsapottra sikerült, főleg a második fele, ahol végre megjelenik a lévita is. A történet ugyanis inkább Kadarkuthy Viktor lélekfejlődésével foglalkozik, semmint Guthay Lőrincczel és újdonsült családjával.

Az öt évvel később játszódó eseményekből kiderül ugyan, hogyan alakult időközben Lőrincz és Hermina házassága, csakhogy nem voltam elégedett a végeredménnyel. Nagyon nem. Egyrészt, Lőrincz kifejezetten ridegen viselkedett a feleségével és fiával abban a néhány jelenetben, amiben közösen szerepeltek, az első rész romantikus leányszöktetése után véletlenül sem ezt a kiüresedett családi életet vártam. Másrészt, Jókai nem tette egyértelművé, hogy Hermina találkozott-e valaha a családjával, hiszen elméletben lehetősége nyílna rá, de Lőrincz nem mesél neki az erdőben történtekről, tehát nem is tudhatja, hogy nem üldözöttek többé. Jó fej férj, mi?!

Az első kötethez képest gyenge regény, és semmiképpen nem azt kapja az ember, amire számítana., csak a leírások és a történetmesélés miatt lehet szeretni.

Szeretem az olvasás sokszínűségét, amikor nem ragadok le egy-egy témakörnél, hanem csapongok ide-oda.
Egy terjedelmes Jókai sorozatot örököltünk testvéreimmel, abból választottam ezt a könyvet, részben egy kihívás kedvéért, másrészt, mert még nem olvastam.
Karácsony környékén játszódik .
Időnként belegabalyodtam az efféle mondatokba :
„…támad egy peregrinus : egy afféle iskolából eliminált studiosus , akit consilium aberundival az alma mater kapuin kívül rekesztettek. ”
Azért kikövetkeztethető a szövegkörnyezetből, hogy mit is akar mondani, de a történet közepe tele volt ilyennel.
Viszont olvastam üdítően kellemes „máslis copf ”-ról, „bodros krézli ”-ről, „táritoppos főkötő ”-ről.
Az utolsó fejezetek már mindenki számára érthetően, tanulságosan végződtek.
Egy történettel gazdagabb lettem !

Hát ez még rövidebb volt, mint az előzménye, s nem tudom, hogy ez a hossz nem ment-e a minőség rovására… És ismét nagyon-nagyon sok idegen kifejezés volt, néhol egy egész mondat, nagyon lohasztotta az olvasási kedvemet, hogy állandóan lapozni kellett a szómagyarázathoz.

Régen olvastam már Jókaitól. Az alakjai érdekesek. A téma meseszerű. A tájleírásai megkapóak, élnek, gyönyörűek. Pihentető, szórakoztató írás.

Ez is az a könyv, amit már kiskorunkban belénk verték az általános iskolában. Hiszen ebben a könyvben ír arról a faluról ahol bujdosott, és ahol mi magunk is élünk. Ha már olvastam a tengerszeműt akkor elővettem ezt is melyből 6 sort fejből is tudok idézni. „Egy nyáron, egy ősszel…”
Na de ez nagyon nem jött be. Nem lett volna rossz, ha nem minden második szót értek csak. Tele volt latin és 19. századi szavakkal. Így igazából végigszenvedtem az egészet. :(

Talán még jobb, mint az első része. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy egy 73 éves ember írta. Méghogy Jókai idős korában nem írt jó műveket!

Amilyen rövid, olyan mókás …