So ​What – Miles Davis élete 6 csillagozás

Miles odament Cannonballhoz, és azt mondta: „Hallgasd meg, hogy mit játszik Coltrane, ennek a hangzásnak szinte filozófiája van.” Ezután Trane-hez ment ezzel: „Figyelj Cannonballra. Sokkal takarékosabban is elboldogul a hangokkal.” Azt már nem tudta Miles, hogy Trane és Cannonball is beszélgettek egymással: „Halljam, neked ma mivel jött ez a kis faszfej?”

206. oldal

Like a boxer preparing for a fight, he denied himself food and sex before playing, believing that a musician should perform hungry and unsatisfied.

196. oldal

A közönségük tudta, hogy amit hall, történelmi jelentőségű. Parker és Gillespie kreativitása ritka nagy pillanata az életnek. Miles és Freddie Webster tudatában voltak, hogy kivételes az alkotásnak az a színvonala és lendülete, ami a szemük előtt zajlik, ezért minden este kottapapírt hoztak magukkal, hogy lejegyezzék mindazt, amit Dizzy játszott (Miles elmondása szerint Parker olyan gyorsan játszott, hogy képtelenség volt követni). Ha elfogyott a papír, gyufaskatulyákon, vagy szalvétákon folytatták. Megszállottság volt ez a bebop iránt, az a fajta mindent felemésztő világteremtés, ami mellett a fiatalok néha elkötelezik magukat.

54. oldal

Ha a lemezborítóimra ráírhatnám, hogy a lemezeket tilos rendőröknek, azok
rokonainak és barátainak árusítani, megtenném.

362. oldal

Azoknak, akik szerint Miles színpadi viselkedése csak modorosság volt, Coltrane erre adott reakciója valószínűleg megvilágosodást hozott:
Miles fura szerzet; szűkszavú, és ritkán beszél zenéről. Az embernek az az érzése, hogy folyton rossz a kedve, és hidegen hagyja minden, ami másokat érdekel. Ilyen körülmények között nehéz kitalálni, hogy pontosan mit kellene tenni, és talán ezért is döntöttem úgy, hogy a saját fejem után megyek.

145. oldal

With Davis, there were no smiles, no bows, no recognition that an audience was even present. Nor did he acknowledge applause, at either the completion of a solo or the end of the tune. In fact, he sometimes scarcely allowed time for applause, beginning one piece almost on top of another.

190. oldal

…he cultivated a persona and a way of being that ended up attracting the very forces that were beginning to destroy him. He was fearless and constantly put himself in danger. "When I told him that he seemed miserable, he said, 'What looks like misery to you, could be happiness to me.' He was at this worst in the 1970s, and there were people in his house day and night, dealers, hustlers, hangers-on of all kinds. It was a full-time party. When it became too crazy for him, he'd leave his house and go to someone else's to be quiet and watch TV…. he might be hallucinating: he'd look in the closet and under the rug to see if anyone was there….

330. oldal

Híre ment azonban, hogy a szaxofonostól valami különleges produkció várható, így az emberek eljöttek. Hirtelen – néhány órás késéssel – Parker is megjelent, de úgy be volt nyomva Nembutallal, hogy nem talált fel a színpadra. A zenekar már az első hangnál tudta, hogy nagy baj van, amikor Parker álló helyzetben elaludt. Ezzel azonban még közel sem volt vége: felébredt az „Embraceable You” közepe táján, és a „Cherokee”-t kezdte játszani, majd átváltott a „Donna Lee”-re, Duke Jordan pedig követte. Majd amikor az ő szólója következett, egyszerűen kiment. Úgy tűnt, semmitől nem tér magához, sem Max szándékosan hangos dobszólóitól, sem attól, ha Miles közvetlenül a füle mellett fújta a trombitát.

82. oldal

Tehát szomorúak voltak, és ebből ered a blues, a bánatukból… Erre felálltam, és azt válaszoltam: „East St.Louisból származom, az apám gazdag, fogász, és én mégis játszok bluest. Apám soha nem szedett gyapotot, s nem voltam szomorú, mikor felkeltem reggel, mégis bluest játszom. Ennél azért többről van szó.”

58. oldal

A gesztusok, a laza tartás, a begyakorolt kifejezéstelenség, a kiszámított közöny, egy adott ívű hanyatlás, a „cool” bizonyos elemeinek felkarolása: hatásos metaforája ez a huszadik századi létnek. A cool gyökerei a nyugat- és közép-afrikai filozófiákban keresendők, amelyben a szépség és a jellem a nyugodt önuralomban egyesül. Összecseng ezenfelül a találékony ember tizenkilencedik századi megtestesülésével, a dandyvel, azzal az arisztokratikus bohém entellektüeltípussal, amelyet Baudelaire ábrázol: „A dandy szépségének megkülönböztető vonása mindenekelőtt a hűvös fellépés, ami abból a szilárd meggyőződésből ered, hogy nem szabad felindulni; nevezhetnénk szunnyadó tűznek is, amely felsejlik, és akár lángra is lobbanhatna, de ez nem célja.” A dandy mozgatórugója „az a heves szükségérzet, hogy eredeti legyen… A csodálatkeltés öröme ez, s a sosem-csodálkozásban való büszke kielégülés.” Az ellenállásban és lázadásban gyökerezve a dandyt az a szükséglet hajtja, hogy „harcoljon a köznapiság ellen, és eltörölje azt”. „Ebből táplálkozik a dandy dölyfös, patríciusi és még hűvösségében is agresszív viselkedése.”

237. oldal