Nagyon megtetszett a film előzetese és a fülszöveg is, bár eddig még nem olvastam túl sokat a műfajból, nagyon-nagyon szeretem a politikai krimiket, éppen ezért rettentő kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Az alapfelállás szerint adott egy meggyötört, a végletekig lecsupaszított férfi, aki muszlimnak vallja magát. Éjjel érkezik Hamburgba, rengeteg készpénzzel és azzal a céllal, hogy letelepedjen, új életet kezdjen. Eközben a terrorelhárítás is akcióba lendül, hiszen 9/11 után minden ilyen ügy kiemelt fontosságú – színre lép a német, az angol és az amerikai titkosszolgálat is, néha egymásnak teljesen ellentmondva.
Mivel ez volt az első John le Carré regényem, nem számítottam semmi kiugróra. A történet témája nagyon érdekel, több erről szóló filmet és sorozatot is láttam már, mondhatni ismerős hangulat fogadott az első oldalakon. Lassú folyású könyv, nem kapkod, mindent a maga idejében tárgyal, és nincsenek benne vad akciójelenetek. A feszültség szinte tapintható, de nincs végig jelen, inkább amolyan hullámzó. Néha egyébként egy kicsit szájbarágós volt és akadtak benne klisék, de ez összességében nem volt zavaró. A kapcsolati rendszer viszont nagyon összetett, ez kifejezetten sokat adott hozzá a történethez. Annabelt nem volt nehéz megkedvelni, magam is elég erős igazságérzettel rendelkezem és nagyon tud zavarni minden igazságtalanság. Persze a gazdag apától menekülő, önmegvalósító lány meséjét már ismerjük, de ez valahogy itt teljesen jól működött. A német kémelhárító, Günther Bachmann figurája szintén tetszett, bár nála nem annyira a szerethetőség, mint a tettrekészség és a küzdeni akarás volt a mérvadó, meglocsolva egy kis önzéssel és bizonyítási vággyal. A kémek közötti versengés meglepett, hiszen azt hittem, ha közös cél érdekében szövetkezik három ország, akkor ott a ráció nagyobbat nyom a latban, de mint a könyvből kiderült a kémek is csak emberek. A bankár, Tommy Brue pedig az egyik legesendőbb karakter mind közül, mégis nagyon élveztem a gondolatait. Íszáról, aki körül a konfliktus bonyolódik, nem tudunk meg sokat, amit igen, azt is megcáfolják két oldallal később, szóval őt nem nagyon sikerült egyértelműen elhelyeznem, inkább csak benyomásaim maradtak róla. Elég lassan haladtam a könyvvel. Nem mintha ne lett volna izgalmas, csak úgy emésztgettem néha pár napig, és a kapcsolatokon is eltöprengtem; na meg persze próbáltam megjósolni, hogy mi lesz a vége. Kedveltem a kicsapongásokat, árnyaltabbá tették a történetet és egy plusz színt vittek bele. Nagyon elgondolkodtató volt, hiszen a szeptember 11-ei tragédiát követően nagyon sok téren érezhető annak hatása, mind a mai napig, elég csak a reptéri szigorításokra gondolni. Ha a politikai réteget nem nézzük, akkor ugyancsak érdekes kérdés, hogy egy gyerek mennyire felelős a szülei bűneiért, vajon van-e értelme annak, hogyha őt büntetik és mennyire etikus, ha a feketén szerzett, idővel kifehérített pénzt egy jó cél érdekében kívánja valaki felhasználni?
A sok dicséret után jöjjön a feketeleves. Az utolsó 10-20 oldalra nagyon felpörög a cselekmény és a feszültségen is érződik, hogy itt valami történni fog, így vagy úgy, de változni fog a bábuk felállása. Ez nekem nagyon tetszett, hiszen a lassú építkezés a végére kezdett beérni – mindig jó, ha a történetnek van egy szép íve – na de ami ténylegesen történt, az számomra a mai napig felfoghatatlan és elfogadhatatlan egyben.
Hogy, de tényleg, hát hogy lehet így befejezni egy könyvet?!?!
Nagyon furcsa egyébként, hogy mind a mai napig nem sikerült eldöntenem tulajdonképpen tetszett-e a könyv és a befejezés, vagy sem. Az mindenesetre biztos, hogy fogok még olvasni az írótól, már ki is néztem egy-két címet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez egy bevett szokás nála, vagy csak ennél a kötetnél sikerült így alakítania a lezárást.
