John ​Keats versei 87% 29 csillagozás

Szánj meg! Kegyelmezz! Ó szeress! Szeress
irgalmasan, ne kínzón – sír szavam –,
szeress egyértelműn, híven, nemes
szívvel, maszk nélkül, tisztán s folttalan!
Ó, hagyd, hogy mindened enyém legyen!
[…]

Fannyhoz (347.p.)

A Magányhoz

Ó, Magány! Ha társaságom te vagy,
ne éljünk a komor épületek
halmaza közt: másszuk meg a hegyet,
– a Természet tornyát –, arasznyinak
tűnnek onnan virágos völgyfalak
s kristály folyójuk; hadd őrizzelek
lombsátorban, hol elijesztenek
méhet gyűszűvirágról gyors vadak.
De bár veled kedvvel kószálok ott,
egy tiszta szellem édes bűvköre,
kinek szava csiszolt ész tüköre,
szívem öröme; s egyet jól tudok:
tán emberfajtánk legfőbb gyönyöre,
ha két rokonlelket rejt otthonod.

15. oldal, ford. Kálnoky László

Minden ami szép, öröm lesz örökké:
bűbája egyre terjed; soha többé
nem mehet veszendőbe; hűs lugast
sző körénk, hol üde alvás maraszt,
nyugodt légzés, egészség, édes álom.

Endümion (64. oldal - Európa 1975)

Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelíd kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a kínoktól sötét:
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.

A tenger

SZONETT A SZABADBAN

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak,hogyha belelát
a mennybe s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mintha hullámzó réteket talált
s olvas,gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér,a fül
még sejti a madár dalát,a szem
még rejti a kék,tág eget s örül.
S ő búsul,hogy a nap oly sebesen
száll,mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye,hullva csöndesen.

21-22. oldal

FANNYHOZ

Szánj meg! kegyelmezz! ó, szeress! szeress
irgalmasan, ne kínzón – sír szavam –,
szeress egyértelműn, híven, nemes
szívvel, maszk nélkül, tisztán s folttalan!
Ó, hagyd, hogy mindened enyém legyen!
E forma, báj, s csókod, a vágy remek
csemegéje – e kéz, ez égi szem,
s meleg, fehér, százcsábú kebeled –
lelked s magad; – add mindezt irgalomból,
egy hajszálnyit ha megvonsz, meghalok;
s ha tán tovább él, többé sose gondol
tétlen nyomorában szegény rabod
életcéljára – lelkem ínye új
ízt nem érez, s becsvágyam megvakul!

347. oldal

MIÉRT KACAGTAM ÉJJEL?

Miért kacagtam éjjel? Nem felel,
nem szól az Út, a Démon is konok –
Égből, Pokolból nem jő semmi jel,
ember-szivem, hát hozzád fordulok.
Ó, szív! A sors, a sorsunk árvaság.
Miért kacagtam? Ó, vad fájdalom!
Zord éj! Az Ég, Pokol s a Szív szavát
immár örökre hívja sóhajom.
Mért a kacaj ? Az élet bére tán,
a táruló vágy benne boldogít.
Dobnám le mégis most az éjszakán,
cafatra tépve ékes zászlait;
Vers, Hír, Szépség nagy dolgok, ám a Lét
legfőbb jutalma még nagyobb: a Vég.

255. oldal

Szeszélyes lány a hírnév, nem hajol
a hozzá térden esdőhöz sose,
de holmi közömböst megudvarol,
sekélyes szívűt kitüntet kegye;
cigány ő – szóra sem érdemesít
olyat, ki nem tud nála nélkül élni;
csalárd – suttogásra fület se nyit,
a rágalomtól fél annál, ki dicséri;
cigány, az, igen, Nílus-ivadék,
gonosz Putifár sógorasszonya.
Sóvárgó Bárdok! sajgó-szívű nép,
bolondok ti! fel méltó bosszura!
Köszöntsétek, s azzal hagyjátok ott,
akkor tán majd ő jár utánatok.

A hírnévről

UTOLSÓ SZONETT

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.

348-349. oldal

ELMÚLT A NAP

Elmúlt a nap s minden édes vele!
Lágy kéz s kebel, édes ajk és beszéd,
hő lehelet, halk szó, félig zene,
szép szem, formás test s lankatag derék!
A bimbózó bájú virág lehull,
elveszti a szépség képét szemem
s a szépséges formát karom, fakul
hang, melegség, fehérség, földi menny –
korán enyésznek, mikor est közelget
s illatos fátylú szerelem sötét
ünnepnapja vagy éje fonja rejtett
gyönyör számára sűrű szőttesét;
de böjt s ima közt bújtam e napon
Ámor misekönyvét, hát alhatom.

342. oldal