Na, ​szóval… 39 csillagozás

John Cleese: Na, szóval…

Szórakoztató ​visszaemlékezésében John Cleese grandiózus túrára invitálja az olvasót, amely egy álmos angol kisvárosban töltött szerény gyermekéveit, első komikusi kalandjait a Cambridge Egyetemen (későbbi pythonos partnerével, Graham Chapmannel), és persze annak a korszakalkotó komédiáscsapatnak a karrierjét mutatja be, amely világszerte ismertté tette a nevét. Ide-oda csapongva meglepő sztorik és vidám anekdoták között, ez a könyv a szórakoztatóipar egyik legsokoldalúbb alakjának élettörténetét meséli el – mesteri előadás, egy nem kevésbé mesteri előadóművésztől.

Cleese-t csak néhány nap választotta el attól, hogy diplomát szerezzen Cambridge-ben, és megkezdje ügyvédi karrierjét, amikor írói állást ajánlottak neki a BBC rádiónál. Ezzel majdnem egy időben az egyetemi társulatával felléphetett a londoni West Enden és hamarosan olyan sztároknak írt, mint David Frost vagy Peter Sellers. Ezután csatlakozott az öt másik „pythonhoz”, hogy létrehozzanak „valami egészen mást” –… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
HVG Könyvek, Budapest, 2014
420 oldal · ISBN: 9789633046371 · Fordította: Izing Róbert
>!
HVG Könyvek, Budapest, 2014
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633042007 · Fordította: Izing Róbert

Enciklopédia 21

Szereplők népszerűség szerint

Graham Chapman · John Cleese

Helyszínek népszerűség szerint

New York


Kedvencelte 1

Most olvassa 3

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 36


Kiemelt értékelések

Goofry>!
John Cleese: Na, szóval…

A szokatlan hangképzéssel moduláló hazám fia egyszer valahol megdobott azon bennfentesen keresetlen véleményével, miszerint a Monty Python név alatt egykor virágzott képződmény nem a kényszerűen ráaggatott angolkóros jelzőt, hanem sokkal inkább az abszurd humor címkéjét kívánja magára. Nekem aztán ez a skatulya-kategórizálás, mostanmár-és-ezennel tökalmás, mivel ez a könyv egyértelműen rávilágít, arra, hogy miként nőtte ki magát az abszurd irányzat az angol humorból, belé, egyenesen az angol humorba! És akkor, és énszerintem, tehát, aki angolosan kisült poénokat szeretne magához venni az John Cleese-től olvasson, Waczak szállót nézzen, Wanda nevű halakra pecázzon, gyalog galoppujjon és ilyen könyvet forgasson… ecetera… Nemnyitokvitát! ;)

Kedves Molyok, azúrban fehérlő felhőimben! Ha netalán nem lenne elegendő tőlem ez a „né'má', angolhumor!” fölkiáltás, akkor igazán nem tudom, hogyafrancba adjak kedvet nektek, ehhez a humorágyú-agyún szöveg gyártott önéletrajzi íráshoz? Mondjam, hogy szórakoztatómódon, olvasmányos formában képet kaphattok a korbeli show biznisz kulissza titkairól, és szakmázhatjátok a 60-as évek komédiájának televíziós, színházi világát? – Ugyan, kit érdekelne az rajtam kívül, mikor engem is alig…?
… No, és ahhoz mit szólnátok, ha azt ígérném, hogy itt szemelvényeket olvashattok sikeres színpadi, vicces jelenetekből az angol humor háza tájáról?
…Vagy csalizzak a nekem legtetszetősebben debütáló írói aspektussal, nevezetesen azzal a fejlődéstörténetet mutató vezérszállal, miszerint ama bizonyos egy és oszthatatlan EGO, időnek erejével miként lesz joviálisan társasági, és azután a felvett közvetlen attitűdjével miképpen teszi-a-szerit? – Tudniillik a 76 évet megélt Mr.Cleese ez esetében totál így van, már hogy aki jó képesség birtokában van, az lehengerlő dőrzsöltséggel bírja kamatoztatni a tudását… – Jókedvvel-bőséggel osztogatja a viccgyártás mechanizmusainak ismereteit, szemléltetőn élcelődve adomázik és feszélyezetlen lezserséggel poénkodik. Közhelynek ható okosság, hogy a „jó humor” társas műfaj. Sőt mi több ezen a ponton még azt is megkockáztatom, hogy az altruista ágazatban fluktuáló stílus netovábbja… :s

Khöm! Nos, feleim, ráharaptok?
Nem?
Jó'van, akkor hatásvadász leszek! – Voltaképpen a könyvből egyebek mellett azt is megtudhatjátok, miként hat a lélekre egy félresikerült, angolosan kivitelezett tökönrúgás… :p

Na, szóval: nevessétekmeg(!) – vegyétek és egyétek! …

8 hozzászólás
Helga_Dávid>!
John Cleese: Na, szóval…

Számomra csalódás volt ez a könyv több szempontból is.
Egyrészt – mivel (itthon legalábbis mindenképp) John Cleese-t a többség a Monty Phytonból ismeri – az, hogy a Monty Phytonos időkről kb az utolsó 10 oldal szól csak, eléggé kiábrándító. És akkor sem arról ír, ami mondjuk engem leginkább érdekelne, hogy milyen volt megírni a Gyalog galoppot vagy a Brian életét. Hanem arról, hogy mennyire sok mindenben különböztek egymástól a tagok és ezért milyen sokat vitáztak. Illetve arról, hogy volt 2014-ben egy reunion, amikor is az O2 aréna színpadán adtak pár élő előadást spoiler, amiről a magyar olvasok 99,9%-a nagy valószínűséggel amúgy is lemaradt.
Ezen felül engem nagyon zavart az, hogy Cleese magát egy rendkívül alázatos és szerény embernek állítja be. Ugyanakkor az édesanyjáról (szerintem) rendkívül tiszteletlenül beszél, csakúgy mint néhány ostoba emberről, sőt az egész új-zélandi társadalomról. Ezeket a részeket lehet, hogy ő humorosnak szánta, de jelezném, hogy vészesen túllőtt a célon.
Szóval nekem egyáltalán nem azt adta, amire számítottam. Sőt ahelyett, hogy jobban megismertem és megkedveltem volna John Cleese-t, nagyon ambivalens érzéseket váltott ki belőlem irányába ez a kötet.

ZinAjánló P>!
John Cleese: Na, szóval…

Elég annyit írni, hogy angol humor és mindent elmontam. Tömény önéletrajz a fogantatástól kezdve, sőt még annál előbről is. Kissé ugrál az időben, de csak az elején, hol iskolás, hol meg a szülei életéről beszél, kicsit zavaró. Nekem túl hosszúnak tűnt, azt hittem sose érek a végére. Konkrétan nem ezt vártam. Kicsi csalódás volt, de pl: Alan Hutchinson japán jelenete nagyon tetszett, ott 2 napig azon nevettem. Még most is mosolygok, ha erre a részre gondolok.

Anna_Casea >!
John Cleese: Na, szóval…

A bevásárlóközpont könyvrészlegén töltött kemény fél magányos percemben azonnal kiszúrtam ezt a könyvet, és elhivatott Python-rajongóként nem volt kérdés, meg szeretném szerezni. Egy kis időnek el kellett telnie, mire ez a vágyam teljesült (éljen a Könyvfesztivál!), és még legalább ugyanannyinak addig, amíg hozzákezdhettem az olvasásához (éljen a rokonok unalmas beszélgetése!).

Még sosem olvastam önéletrajzi regényt korábban, szóval semmilyen elvárásom nem volt vele kapcsolatban. Nos, ezt felülmúlta! Élveztem az olvasását, nemcsak a humoros anekdoták és a vicces megfogalmazás miatt, hanem azért is, mert őszintén felkeltette az érdeklődésemet John Cleese az álmos kisvárosból az O5-ig vezető útja. Eddig nem is tudtam, hogy mennyire érdekelnek a „médiaszereplők” – de csúnya szó – mindennapjai, és most, hogy ez kiderült, nem győzöm áldani a szerencsémet, hogy minderről nem egy nyers, depresszív szöveget, hanem egy vidám és élettel teli könyvet olvashattam. Különösen érdekes volt számomra végigkövetni azt a rengeteg szerencsés véletlent és innen-onnan bepottyanó kedves embert és remek lehetőséget, ami az egész életét végigkísérte.

Mindamellett, hogy kitűnően szórakoztam és tényleg érdekes információkkal gazdagodtam, a könyv rámutatott arra, hogy ne aggódjak a holnap miatt, csak csináljam azt, amit szeretek, mert előbb-utóbb jó leszek belőle, és bármiről is van szó, mindig szükség lesz egy olyan emberre, aki jó abban, amit csinál.

Köszönöm, hogy olvashattam!

talp>!
John Cleese: Na, szóval…

Egyszer régen láttam egy műsort aminek John Cleese és a makik volt a címe. Híres ember és érdekes állatok egy műsorban ennyi, mégis Cleese fergetegesen viccessé tette két egyszerű mondattal a műsort.
A könyvet azt remélve vettem meg hogy pont ilyen lesz.
És persze sablonos lenne azt ondanom hogy sokkal jobb volt, de mégis.
Cleese vagy kíméletlenül őszinte vagy hülyére vesz mindenkit, de őszintén szólva tökmindegy.
Letehetetlen könyv.

Agnes7611>!
John Cleese: Na, szóval…

Nagy várakozással fogtam neki ennek a könyvnek, Monty Python- és Fawlty towers rajongóként. Ez hiba volt, ugyanis a könyv nem John Cleese-ről, a Python csoport tagjáról és Basil Fawlty megformálójáról szól. Hanem John Cleese-ről, aki volt óvodás és kisiskolás, furák voltak a szülei, járt egyetemre, egy ideig tanított, és megtette a maga csetlő-botló (ám végülis sikeres) lépéseit. Nem mondom, hogy nincs jól megírva, én számítottam másra – többre – mint amit ez a könyv adni tudott. Sűrűn átlapoztam oldalakat, pedig ez nem jellemző rám, ráadásul vagy másfél hétig nyűttem a könyvet, pedig az hittem, legfeljebb két délutánomat fogja felemészteni. De untatott…. kár érte.

anubys P>!
John Cleese: Na, szóval…

Ritkán olvasok életrajzokat, de egy általam kedvelt ember életútját mindig érdekes végigkövetni. A könyv lapjain keresztül szerencsére átjön Cleese zseniális humora. Ami minimális csalódottságra ad okot, hogy arra számítottam, egy teljes életrajzhoz lesz szerencsém. Valójában a könyvnek csak egy utolsó, nagyon kis része szól konkértan a Monty Pytonról és az ezzel kapcsolatos sztorikról, ráadásul az azt követő életszakaszáról semmit nem tudunk meg, itt véget is ér a könyv. De ennek ellenére is érdemes volt végigolvasni. Talán majd egyszer megírja az élettörténete második kötetét is. Remélhetőleg hasonlóan briliáns stílusban.

chamichaze>!
John Cleese: Na, szóval…

Egy hétvége alatt ledaráltam, nagyon jól esett. Ez egy John Cleese önéletrajz, a saját szájíze szerint, nem Python központú. Annyira nem, hogy gyakorlatilag a könyv ott ér véget, amikor a Monty Python megalakul. Sőt leginkább írói életrajz, mert azok az események kerülnek elő, amik a munkájában voltak meghatározó élmények. Sokat lehet belőle tanulni és vicces, néha fájdalmasan vicces és néha fájdalmas (hogy egy totál más irányú utalással éljek). Aki csak az M.P.-ra lenne kíváncsi, annak nem ajánlom, de másoknak igen.

tifil>!
John Cleese: Na, szóval…

John Cleese önéletrajza a Monty Python Repülő Cirkusza debütálásával ér véget, de a stílusnak köszönhetően azok sem csalódhatnak, akik a könyv megjelenését hírül véve arra számítottak, hogy a szakmai karrier jól ismert állomásairól olvashatnak bennfentes információkat.

Általában valóban nem sül ki semmi jó abból, ha egy sztár csupán a gyermekkoráról, iskolai éveiről és a híressé válás előtti kísérletezésekről emlékezik meg, mert mindez könnyen érdektelenségbe fullad, Cleese azonban nemcsak, hogy szórakoztatóan számol be minderről, de memoárjával rávilágít arra is, miből és honnan táplálkozott a tévében és a filmvásznon megjelenő karaktereinek megírásánál és megformálásánál.

Bővebben a Kultifilteren:
És most valami (John Cleese: Na, szóval…)
http://kultifilter.hu/irodalom/kiadvany/item/161-%C3%A9…


Népszerű idézetek

Evione>!

A legfontosabb életcéljaim a következők: nem akarok háborúban részt venni, nem akarok szülni, és nem akarok a bankszektorban dolgozni. Ha így nézzük, az életem kész siker (még akkor is, ha beleszámoljuk a Fészkes fenevadakat és a harmadik házasságomat).

71. oldal, Negyedik fejezet

Evione>!

Miután levizsgáztam, egy telefonfülkéhez rohantam, hogy felhívjam a szüleimet. Anyám vette fel.
– Anya – mondtam neki –, csak azt akartam mondani, hogy letettem a záróvizsgákat, és tudom, hogy sikerültek, ami azt jelenti, hogy megvan a cambridge-i diplomám!
Csend következett.
Aztán anyám így szólt:
– Emlékszel arra a zöldesbarna pulóverre, amit a félév elején vittél magaddal…?
Évekkel később eszembe jutott ez, amikor William Goldman elmesélte, hogy mi történt, amikor elvitte az édesanyját az Oscar-díjas filmje, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök premierjére. A végén odafordult hozzá, és így szólt:
– Nos, anya, mit gondolsz?
Pár másodperc szünet.
– Csodásak voltak benne a lovak – válaszolta az anyja.

159. oldal, Hetedik fejezet

Goofry>!

Amikor James Thurber a humort „nyugalmi állapotból szemlélt érzelmi káoszként” írta le, akkor csak arra mutatott rá, hogy az adott pillanatban fontosnak tűnő dolgok rendszerint nem fontosak, és hogy nem érzéketlenség átmeneti kiborulásokon nevetni, főleg ha a sajátunkról van szó. A jó humorérzék az egészséges látásmód jele. Akik kellemetlennek érzik a humort, gyakran nagyképűek (felfújtak) vagy neurotikusak (túlérzékenyek).
A nagyképűek azért nem bíznak a humorban, mert bizonyos szinten tudják, hogy az önteltségük nem sokáig maradhat életben egy ilyen közegben, így kritizálják a humort, mert „negatív” vagy „felforgató”. A neurotikusak pedig érzik, hogy a humor végeredményben mindig kritikus és úgy tekintenek rá, mint valami goromba és pusztító fogalomra, olyan reductio ad abszurdumként, amely politikai korrektséghez vezet.
Nem mintha a nevetés ne lenne goromba vagy pusztító. Ahogy az emberi viselkedés minden megnyilvánulása, ez is a szeretetteljestől a gyűlölködőig terjed. Utóbbi mocskos rasszista vicceket és durva ugratásokat takar, előbbi gyengéd és szívélyes tréfákat, és olyasféle együtt érző humort, amely azt mondja, hogy „abszurd az emberi természet, de végül is mind egy csónakban evezünk”.

106. oldal

2 hozzászólás
Anna_Casea >!

A New York-iak sokkal inkább feszültek, mint durvák. Amikor bementem egy trafikba, és a magániskolás modorommal így szóltam:
– Elnézést, hogy zavarom, de roppantmód szeretnék vásárolni némi cigarettát, és ha lenne olyan jó, s engedné, hogy egy pillanatra raboljam az idejét… – akkor rám üvöltöttek, hogy:
– Mit akarsz? – mintha sértegetni kezdtem volna őket.
De ha csak beléptem a boltjukba, és leplezetlen gyűlölettel mértem végig őket, majd annyit sziszegtem, hogy „Larks!”, akkor elmosolyodtak, szóba elegyedtek velem és elmesélték, hogy miért hagyták ott a feleségüket.

Kilencedik fejezet; 197. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta · John Cleese · New York
Goofry>!

[…] tényleges erőfeszítést tenni valahogy ellentétben áll azzal, hogy könnyedén vegyem a dolgokat, így aztán megmaradok örök dilettánsnak.

261. oldal

Goofry>!

Nem mondhatnám, hogy minden egyes szabályát értettem azoknak a játékoknak, amelyekben részt vettem, de ez a kisgyerekeket rendszerint nem nagyon érdekli. Egyszer néztem két sakkozó srácot, és észrevettem, hogy az egyik király nincs a táblán, és amikor ezt szóvá tettem, akkor annyit mondtak: „Tudjuk.” Szóval az van, hogy minden egyes alkalommal megtanul az ember egy új szabályt, és végül már eleget tud ahhoz, hogy rendesen játsszon.

48. oldal

Goofry>!

Arra jöttem rá, hogy […] szerettem egy csapat tagja lenni – kedveltem az együttműködést, a „csapatszellemet”, belső poénokat, az összetartozás érzését, a támogatást, és mindezek egy olyan család érzését keltették bennem, amilyet nem tapasztaltam meg életemben. Nyilvánvaló, hogy még mindig szeretem ezt. A 2014-es Python-összeállítás legszebb emléke az volt, hogy az előadás végén a Python-csapat együtt vonult ki meghajolni.

82. oldal

Anna_Casea >!

Olyasféleképpen voltunk optimisták, mint azok, akik egy kerti ól sikeres felépítése után belefognak egy katedrálisba.

Tizenkettedik fejezet; 263. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Graham Chapman · John Cleese · optimizmus
ZinAjánló P>!

Anyám elmondta, hogy néhány westoni polgár apám háta mögött kritizálta őt, amiért ilyen hamar visszavonult. Szerintük méltóságteljesebb lett volna, ha vár még egy hetet, mielőtt megfutamodik. Szerintem ez a látásmód figyelmen kívül hagyja a menekülés lényegét, miszerint akkor kell menekülni, amikor az ötlet megfogan az ember fejében. Csak egy megrögzött semmittevő kiáltana fel úgy, hogy „fussunk az életünkért, de majd csak szerda délután”!

10. oldal

Evione>!

Grahamet kissé mindig is irritálták az illemszabályok és a jó ízlés, főleg, amikor úgy érezte, közvetlen kihívást jelentenek világnézete számára. Amikor egyszer megemlítettem, hogy Connie-val olyan vendégeket várunk vacsorára, akik kissé formálisak és merevek, akkor gondosan apró cetlikre vágott egy papírlapot, mindegyikre írt valami obszcén dolgot és elrejtette őket lakásunk azon pontjain, ahol a vendégeink nagy valószínűséggel meg fognak fordulni. Connie talált egyet tíz perccel azelőtt, hogy a vendégek megérkeztek volna. A ránk törő pillanatnyi vegytiszta pánik ideges papírfecni-keresésbe torkollott, körberohangásztunk a lakásban, megpróbálva lokalizálni őket, mielőtt megszólalt volna a csengő. Graham egyet a vendégmosdóba rejtett és nem sikerült megtalálunk. Az a szó szerepelt rajta, hogy „ánusz”. Sokáig tűnődtem azon, hogy a vendégeink vajon elgondolkoztak-e, miért is tettük oda.

335. oldal, - Tizenötödik fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában
Stephen Fry: Hazudozó
Neil Gaiman: Ne ess pánikba!
Marjane Satrapi: Persepolis
David Taylor: Hogyan lettem állatkerti orvos
Kóka Rozália (szerk.): Egy asszony két vétkecskéje
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról
Phil Doran: Csábító Toscana
Kajdi Csaba – Papp Gergő (Pimaszúr): A nagy Cyla-sztori
Amélie Nothomb: Hódolattal esengve