A ​tenger 164 csillagozás

John Banville: A tenger John Banville: A tenger

Max ​Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Geopen 20 Geopen

>!
Geopen, Budapest, 2016
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331510 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2016
224 oldal · ISBN: 9786155724022 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2009
222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639765665 · Fordította: Pordán Ferenc

Enciklopédia 16


Kedvencelte 16

Most olvassa 6

Várólistára tette 164

Kívánságlistára tette 95

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
John Banville: A tenger

Az elbeszélő megözvegyülvén visszatér egy gyermekkori emlék színhelyére, és felidézi egykori találkozását a Grace-családdal, akik kiszámíthatatlanok és lenyűgözőek voltak, akár egy kupac görög isten. Banville mesteri prózája két idő, két életkor és két tragédia egymásra montírozása egyazon helyszínen – az egyik legszebb szöveg a gyászról, önáltatás és őszinteség viszonyáról, és a megkésett feloldozásról, amivel valaha is találkoztam. Halk, lágy írás, de ezt a hatást nem a minimalizmus eszközeivel (eszköztelenségeivel?) éri el, sőt, ami azt illeti: Banville megdöbbentően sok eredeti jelzővel és összetett képekkel dolgozik. A dolgoknak nála színe és szaga van (néha pedig a szagnak is színe), de leginkább a fénynek van kulcsszerepe: fénylenek az autók, a fák, a víz, a padlón pedig (mint szőnyeg) terül el az ablak fénynégyzete – miközben múlunk el csendesen. A halkság érzetét pedig alighanem a regényben folyton jelen lévő tenger (elképzelt) képe kelti bennünk: a horizontig nyúló víz látványa, ami végtelennek tűnik, mint az idő, amiben immár egyedül állunk.

3 hozzászólás
szadrienn P>!
John Banville: A tenger

Sápadt, tompa fényű próza, szinte olyan, mint egy akvarellkép, ahol a színek kissé elmosódnak.
Az északi tájak tengere uralja, ami ködös, szürke, közömbös víztömeg, de az ereje kiszámíthatatlan, és így válhat szimbólumává a pusztításnak és az elmúlásnak.
A legjellegzetesebb vonása a regénynek maga a stílus, ami barokkosan túlzsúfolt és a jelzők halmozásától gazdag, érzékeny minden apró rezdülésre, csupa illat és tovatűnő érzéki benyomás.
Ez a túldíszítettség sűrű művészettörténeti utalásokkal fűszerezve talán túlzásnak is tűnne, ha nem ellensúlyozná folyton a gyász és a halál komorsága, a közeli hozzátartozó elvesztésének feldolgozásával járó szüntelen küzdelem. A tenger tulajdonképpen a menekülést jelenti a veszteség elől, a visszavágyódást az emlékezetből feltörő, csapongva változó gyermekkori emlékek közé.
A gyermekkori történések sem idilliek, az elbeszélő kisfiúként egy nyaraló család bizarr, nyugtalanító módon viselkedő tagjaihoz próbál kapcsolódni, viszont egészen mesteri, ahogy a régi történések filmkockái a jelenre montírozódnak.
Hangulatában nagyon erős kötet, tele megkopott, fáradt szépséggel, halk tengermorajlással és nosztalgiával, maga az elmúlás és az elengedés.

4 hozzászólás
n P>!
John Banville: A tenger

Nagyon sokáig, hosszan, várt csendességben olvastam, Nem volt sok ilyen pillanatom mostanában. Szépen szól a veszteségről, az elmúlásról. De szól az emlékek megszületéséről, újraéléséről is. Minden ember egy történet és minden történetben ott az ember. Találjuk meg. Én úgy képzelném (ha lenne bátorságom elképzelni azt, amit nincs), hogy, igen, egy tenger kéne majd, a végtelenségével. A partján lennék. Vannak, lesznek befejezetlen mondatai(m)nk.

1 hozzászólás
olvasóbarát >!
John Banville: A tenger

„Az az igazság, hogy valahogy elkezdett egymással párhuzamosan futni minden, a múlt, a lehetséges jövő és a lehetetlen jelen is.”

John Banville tizennegyedik regénye 2005-ben megérdemelten kapott Man Booker-díjat. Ilyen szépen megírt szöveget régen olvastam. Gyönyörű mondatok vannak benne, nem véletlen a rengeteg idézet a korábbi olvasóktól. Egy idős férfi felesége meghal, a gyász betölti az egész életét, visszamegy arra a helyre ahol gyermekkorában a nyarakat töltötte, a tenger mellé. A jelen és a múlt, színekkel és szagokkal, tragikus történésekkel együtt él az emlékezetében és a mindennapjaiban. A tenger állandóan ott van a háttérben. „ A partot nyaldosó apró hullámok eleven hangon szóltak hozzám, türelmetlenül suttogtak egy ősi katasztrófáról, talán Trója kifosztásáról vagy Atlantisz elsüllyedéséről.”
A titokzatos, istenekként értelmezett Grace család különös tagjai a kamaszkor emlékeit idézik. Életének másik fontos élménye a feleségével történt megismerkedése, az együtt töltött évek. Beszél a nemzedékek egymás utáni történetéről és az öregedés mindennapjairól, a halál közeledtéről. Többen írtak róla, hogy a kötet vége ellaposodik és kevésbé érdekes, ezt én máshogyan látom. Az ember életének különböző szakaszai vannak, a gyermekkor a fiatalság sok érdekes esemény, sok történés, majd megérkezik az időskor, az elcsendesedés, a veszteségek az elmúlás felé közeledés időszaka, ez a kötet ezt is tökéletesen kifejezi. Nekem ezzel volt teljes a történet.

2 hozzászólás
eme>!
John Banville: A tenger

Fura és ravasz könyv. Legalábbis nekem annak tűnik. Beleandalít egy ritmikusan hullámzó woolfos időtengerbe, egy madeleine ízeket idéző emlékezésáradatba, végig olyan érzést keltve bennünk, mintha száz évet utaztunk volna vissza az időben. Merthogy Banville regényének első személyű elbeszélője, Max Morden, a művészettörténész (!) stílusbravúrkodik: a századelő nagyjainak stíljében meséli el életének legfontosabb állomásait. A régi nyaralás helyszínén a jelen ürességéből idézi meg a gyerekkori pogány-mitikus-paradicsomi állapotokat, ennek szertefoszlását és az önmagára eszmélés első pillanatait, valamint a közelmúltat, a feleség elveszítésének traumáját és saját végességének tudatosítását. Három (vagy akár több) idősík fonódik itt egymásba, szinte szétválaszthatatlanul, együtt hullámozva-lüktetve, áradva és néha vissza-visszahúzódva, feltárva a múlt törmelékeit, elhallgatott titkait. Régi és friss veszteségek feldolgozása, az igazság felderítése hozza fényre az önbecsapások és –áltatások sokaságát egy asszociációkra épülő élmény- és érzésidézésben. Kétszeres beavatástörténet is ez, beavatás létbe és elmúlásba. Az emberi vágyak és lehetőségek határmentén történő döntések és mulasztások története. A bűné és az ezzel való megkésett és talán kissé megjátszott szembenézésé, az istenek világába betolakodó, azt bizonyos értelemben megsemmisítő emberé, annak örök infantilitásáé.

A melankóliától és rezignált halkszavúságtól átitatott próza egy merengő, befele forduló ember magányát, gyászmunkáját és steril-félresiklott életét bontja ki előttünk színes-szagos, fényekkel és árnyékokkal játszó, érzéklestes prózában. Annyira szép és lírai ez a nyelvezet, hogy néha már túl szép és túl lírai is – a hasonlatok, metaforák és egyéb szóképek túlbúrjánzása sokszor erőltetett, ki-kizökkent a lágy hullámzásból, a giccs határát súrolva (sőt itt-ott átlépve) nyáltengerbe sodorva az olvasót. Az elején csak szomorúan konstatáltam a túlzásokat, aztán egyre többször feltettem magamnak a kérdést, nem tudatos-e a kimódoltság, nem valami paródiaféle akar-e lenni. Lehet tévedek, de eléggé erős volt az érzés, hogy valami nem stimmel.
Max Morden alakja (mennyire beszélő név dr. Todd, Ballymore-Ballyless és egyebek mellett) pedig még rátesz egy lapáttal. Merthogy elbeszélőnk (önmaga által láttatott jelleme, viselkedésmódja ésatöbbi alapján) nem túl szimpatikus karaktere nem igazán passzol elbeszélőstílusához. Ha pedig passzol, akkor inkább szerepjátszó, álcázó voltában. Mintha a tudományos világ számára eredeti mondanivalóval nem szolgáló (l. soha el nem készült Bonnard-monográfia) sznob kultúrember elkezdené nemcsak felidézni, de íróként alakítani történetét (neve sem az eredeti, mintha amolyan kimódolt írói álnév lenne). Ez a szép köntösbe öltöztetés, amolyan megjátszás picit (ön)ironikussá teszi az egész narratívát.
A cselekmény egynémely csavarját sem érzem a stílussal és a megidézett elődökkel túlságosan összhangban levőnek, kicsit hatásvadász és talán funkciótlan is egyik-másikuk, de ki tudja, talán csak nekem nem sikerült az egészbe beillesztenem őket.
A visszatérő motívumok rendszerét viszont annál jobban élveztem, akár az identitáskeresésre és -válságra, időre és elmúlásra, vagy épp a némaság/elhallgatás és a kimondás/elbeszélés aktusára való reflektálást is, minden ráaggatott pompától eltekintve. Banville szépen illeszti be őket a történetbe, újabb és újabb dimenzióit tárva fel a szövegnek.
Valóban megoldódott minden talány? Nincs több rejtély? Csak unott elegancia és valami bizonytalan kiegyensúlyozottság? Felnőttünk volna? Persze költői a kérdés. A hullámok meg jönnek és mennek…

2 hozzászólás
Kalmár_Melinda P>!
John Banville: A tenger

Tényleg olyan volt ez a szöveg, mint a tenger: magával sodort, aztán meg kivetett magából. Időről időre már-már giccsbe hajó, zavarba ejtő részletekbe botlottam. Ezek megakasztottak az olvasásban, hiába a filozofikus, szépen megfogalmazott gondolatok, a képzőművészeti utalások, az érzékletes leírások, a barokkos díszítettséggel hömpölygő narráció.

Ugyanakkor nagyon szeretem az ilyen előadásmódot, amikor az idősíkok és a történetek látszólag ad hoc jelleggel váltakoznak, hogy aztán a regény végén minden összeálljon. A feleségét gyászoló idősödő művészettörténész visszatér kamaszkora fontos helyszínére, ahol először eszmélt önmagára, először pillanthatott be egy igényesebb, kifinomultabb életbe, mint amit ő ismert, először találkozott a szerelem érzésével és a nemiséggel, és először szembesült az élet törékenységével. Ezzel párhuzamosan ismerjük meg házassága és egyben az ő, Max Morden élettörténetét. Az eseményeknél, melyek eléggé kiszámíthatóak, sokkal izgalmasabb az elbeszélő személyisége. Max feleségét gyászolva saját életével is számot vet. Kamaszként jellegtelen életéből, közönséges szülei mellől az „istenek” közé vágyakozik, akik az ő szemében a Grace család tagjaiban testesülnek meg. Házassága révén aztán lehetősége nyílna álma megvalósítására, de a gyökerei vagy saját jellembéli gyengesége visszahúzzák, senki sem lesz belőle. Keserű számvetés. Szembesülnie kell azzal, hogy semmit nem alkotott, gondolatai elenyésztek. Ráadásul emberi kapcsolatai is fájóan felszínesek maradtak mindig, minden időben.

Sokat vártam ettől a könyvtől, varázslatra számítottam. Csak részben kaptam meg.

SteelCurtain>!
John Banville: A tenger

Gyönyörű próza, de…
Nekem túl lassú, aprólékos. Fontos történések olykor annyira késve következnek be, hogy már attól tartottam, hogy kővé váltak a szereplők. Banville borotvaéles eszközökkel is képes tompán nyiszálni. De a pazar nyelvezet ezt többnyire eltakarja.
A történet tulajdonképpen egy visszaemlékezés egy élet fontos pillanataira, amiben kiemelt helyet foglal el a gyermekkor. Közben szemlét tarthatunk a visszaemlékező kevésbé szívderítő jelleme felett. Egy ember, akinek nem voltak túlzott elvárásai, ezért akár sikeresnek is nevezhetnénk. De most szembe kell néznie nemcsak megözvegyülésével, de azzal is, hogy megöregedett. Képes lesz rá?

Amadea>!
John Banville: A tenger

Miután kemény két, magyarul megjelent regényét elolvastam, szilárd biztonsággal kijelentem, hogy szeretem Banville-t, ill. a tűnődő, plasztikus metaforákkal-hasonlatokkal és látszólag felesleges részletekkel megtűzdelt stílusát.
A történet – akárcsak a Végtelenekben – ismét lassan, komótosan hullámzik tova, és tulajdonképpen nem történik benne semmi; a főszereplő, Max Morden a felesége halálát követően a gyász és az egzisztenciális válság kettős fojtásában szenved, amit úgy szeretne orvosolni, hogy elutazik egy gyerekkori nyaralás üdülőfalujába. Ahogy az ún. „nyaralásregényeknél” (A katicák éve, Áldott gyermek stb.) megszokott, múlt és jelen összefonódik, a régi tragédiák, elhallgatott és elhantolt titkok, érzések kihatással vannak a szereplők későbbi életére. Banville-nél ez nem látványos folyamat, maga a csattanó és a feloldás – már ha annak lehet nevezni – sem csillogó tűzijáték; végig melankolikus, kesergő Max világa, és nem egyszer ellenszenves gondolatokat oszt meg velünk. Nem egy izgalmas regény, de remekül ábrázolja a szereplőket és a köztük feszülő, ellentmondásokkal teli viszonyokat. Továbbá, ha belegondolunk, kevés embertársunk fejébe lenne izgalmas beköltözni.
Szerettem ezt az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történetet, azt, ahogy összefonódik Banville szinte látomásos, gyönyörű prózájával. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Olyan volt, mint egy szomorúfűz halkan susogó ágai alatt heverni és hallgatni a partnak csapódó hullámokat.

Dominik_Blasir>!
John Banville: A tenger

Lassan haladó, szomorú történet A tenger: ezt a könyvet nem a váratlan fordulataiért (pedig még az is van benne), nem az izgalmas cselekményéért fogod megszeretni. Ez a nyugalom, a szeles, északi nyarak regénye, a végtelenben visszhangzó fájdalomé. A csendes leírásoké, az óvatos mondatoké, amik mégis annyi szépséget tartogatnak, hogy újra és újra elolvasod őket, még ha közben újra és újra ki is tépik a szíved. Elképzelni sem tudnék csodálatosabb könyvet, ami megnyithatja az idén 20 éves Geopen Kiadó „születésnapi” szépirodalmi válogatását, mint John Banville Man Booker-díjas alkotása. Sokáig veled marad, szinte kedved lenne újra elolvasni, hogy jobban figyelj a mondatokra, hogy még egyszer átéld a szomorúságot és bánatot, ami benne lakozik. Mert a fájdalom alján, ha már nincs tovább csúszni, vár rád valami más is. Közhelyes lenne azt mondanom, hogy a remény, és talán nincs is így. De valami, amiért megéri mindezt átélni. És amíg el nem jutsz odáig, csak állsz a tengerparton, hallod a morajlást, és belül sírsz.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-04+…

1 hozzászólás
DaTa>!
John Banville: A tenger

Nagyon találó a cím, tényleg olyan érzés, mint amikor a tengerben úszva simogat a hullám, összefolynak itt idősíkok, ahogyan Max, a történet elbeszélője gyászol, emlékezik és mesél, és közben minden annyira… Annyira… Nem is tudom. Furcsa. Furcsa könyv volt ez, igen.


Népszerű idézetek

jellemproba>!

Vajon sötétben is vörösek-e a rózsák?

184. oldal

Kapcsolódó szócikkek: rózsa
7 hozzászólás
Csuti>!

Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: múlt
1 hozzászólás
szadrienn P>!

Aztán hirtelen, nem, nem hirtelen, inkább valamiféle mindent átható sóhajjal, az egész tenger előrelódult: nem voltak hullámok, csak egy lágy hömpölygés kelt útjára, amely mintha valahonnan a mélyből indult volna ki, mintha egy hatalmas élőlény moccant volna meg odalent, és egy pillanatra felemelkedtem, az áramlás a part felé sodort, aztán újra a talpamon álltam, éppúgy, mint korábban, mintha mi sem történt volna. És valóban nem történt semmi, csupán egy jelentős semmiség, a nagyvilág közönyös vállrándításainak egyike.

robinson P>!

Vannak pillanatok, amikor a múlt ereje szinte elemészteni látszik az embert.

robinson P>!

Gyermekkoromban más volt a boldogság.

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
Adrienn_ka P>!

Hiszen magamat is alig ismerem – hogy is hihetném akkor, hogy
megismerhetek egy másik embert?

Noémi_Zsófi_Tóvári P>!

Vajon cselekedhettünk, cselekedhettem volna másként? Élhettem volna másként? Meddő kérdezősködés. Természetesen élhettem volna másként, de nem tettem, és ezért abszurd már maga a kérdés is.

185. oldal (Geopen, 2009)

sasviki95 P>!

Ugyan mik az élőlények a puszta tárgyak kitartó intenzitásához képest?

196. oldal (Geopen, 2009)

9 hozzászólás
robinson P>!

Az az igazság, hogy valahogy elkezdett egymással párhuzamosan futni minden, a múlt, a lehetséges jövő és a lehetetlen jelen is.


Hasonló könyvek címkék alapján

Yann Martel: Pi élete
B. N. Toler: Lélekvesztők
Hugyec Anikó: Túl hosszú út
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
Valérie Perrin: Másodvirágzás
Papp Csilla: Szerelem újraírva
J.D. Barker: A negyedik majom
Colleen Hoover: Verity