„1786 szeptemberében, a francia forradalom előestéjén indult útnak Goethe a régen vágyott Itália felé, Dante hazájába, ahol végül két éven át bolyong. Feljegyzéseit saját kezűleg rendezte egységes egésszé 1813-ban. Az első két részt az utazással egykorú napló- és levélnyersanyagából Goethe többé-kevésbé folyamatos művé alakította, beleillesztett számos levelet és levélrészletet, a harmadik részt viszont inkább meghagyta eredeti formájában. Az összefoglaló „tudósítások”, naplójegyzetszerű részletek közé illesztette a római karneválról szóló „néprajzi tanulmányt”, ezáltal – és a szerkesztésnek a szándékos hevenyészettsége okán – megadva a műnek a sajátosan közvetlen, feszélyezettségtől mentes, helyenként szinte vallomásszerű, még legelvontabb művészetelméleti elmélkedéseiben is bizalmas, mondhatni „parlando” jellegét. A kötetből az emberélet teljes gazdagsága bontakozik ki, az ott szerzett belátások és felismerések kortalanná emelik a… (tovább)
Utazás Itáliában 1 csillagozás
Kedvencnek jelölte 1
Várólistán 4
Kívánságlistán 4
Népszerű értékelések
Gyakran előfordult, hogy számomra közömbös helyekre mintegy véletlenül jutottam el, ezáltal ottani jelenlétem nem volt igazán személyes; mintha egy épp erre a célra sebtében létrehozott, sematikus és ismeretlen ént helyeztem volna az adott időtartamra önmagam helyébe, hogy valódi lényegem a horatiusi procul negotiist élvezhesse, míg ez a számomra megdöbbentően idegen valaki irreleváns helyeket és tárgyakat alakít digitális hulladékká.
Aztán van egy másfajta utazás is, a sokat ígérő és – változatlan, örök értékei miatt – állandóan biztonsággal posztponálható. Ez a vágyódásról és a szakrális készülődésről szól. S ha már ott vagyunk, akkor a feszesre húzott napokról és az ex abrupto közéjük libbenő, megsejthetetlen pillanatokról.
Goethe olyan, mint a jacquard-szövés: a több ezer szál bonyolult kereszteződése és a sűrű, szinte átláthatatlan szerkezet végeredménye mindig valami hihetetlenül finom, nemes, grandiózus, ám mégis könnyed. Itáliai körútját – mint akkor szinte mindenkiét – nem kis részben Winckelmann inspirálta. A mítoszt és kultúrtörténeti csodákat áhító naiv, természetes lelkesedést sajnos időnként lebírja a racionális északi ember, még inkább a büszke költő (pl. kifejezetten mulatságos, mennyire nem tud mit kezdeni a „tétlen, lusta” nápolyiakkal, s az is, mennyire élvezi a látszat-inkognitót). Az viszont tagadhatatlan, hogy a puszta szemlélés kivételes adottságát a lehető legjobban hasznosítja, s ennek értékéből nem von le sem a dokumentálási kényszer (vegyük csak Goethe kevéssé sikerült vázlatrajzait, melyek a kötetet illusztrálják), sem pedig a kor ill. saját klasszicista felfogásából eredő téves, egyoldalú meglátások (úgy sétálgat Padovában és Assisiben, hogy Giottót észre sem veszi, de a Rómát elnehezítő márvány-őrület és az olyan másodvonalbeli festők, mint pl. Guercino viszont magukkal ragadják).
Hiba lenne tehát a romantikus géniusz preferenciái mentén csupán a kulturális útikalauzt látni a műben, mert így könnyen elkerülhetik figyelmünket azok az egyszerű zsánerképek (a karneváli forgatagban vidáman táncoló Pulcinellák vagy a hajnalban tésztát sodró szicíliai asszonyok), melyek leírásakor Goethe végre megfeledkezik magáról és igazán önmaga lehet.
