Miután felkötötték őket (Az Első Törvény 2.) 93% 65 csillagozás ↑ 6%

És akkor most ennek a kötetnek vége van? Csudába.
Hogy én ezt mennyire szeretem. Igaz, a történet maga meg a világ nem egy olyan hű de nagy durranás. Az akciókat szinte már sokallottam is, elvették a helyet az elmés párbeszédektől meg a humortól. De milyen jó már, mikor valaki ennyire reálisan szemléli a dolgokat. Főként az emberi cselekvések mozgatórugóit és logikáját. Azt, hogy néha a racionális döntések a legembertelenebbek. Azt, hogy a sötét mélységek mindenkiben éppúgy benne vannak, mint a fejlődés lehetősége. A lélektani törvényszerűségek ilyen mély megragadására nem sokan képesek (nekem konkrétan Szabó Magda és Dosztojevszkij jutottak eszembe). Utánanéztem kicsit Abercrombie élettörténetének, hát persze, hogy pszichológia szakon tanult. :)
Úgyhogy a kedvenc karakterem pozíciójáért egész komoly sorbanállás kezd kialakulni (a vaslábos mögött közvetlenül). Kilencujjú Logan, a Filozófus. Vérgenyó Glokta és az ő Érző Szíve. Jezal, a jellemfejlődő-világbajnok. A derék West testvérek, nehéz gyermekkorukra visszavezethető alkohol- és indulatkezelési problémáikkal. Borderline Ferro és az ő elkerülő kötődési stílusa.
Bayaz talán az egyetlen, akit kicsit sem kedveltem meg, sőt.

Magába szippantott, ledarált és rabul ejtett. Több oka is van ennek: Pörgős cselekmény, élő hősök, haláli humor és frankón kitalált világ.
Kedvenc szereplőm több is van: Glokta inkvizítor az első, nagyon bírom a szarkasztikus belső monológjait. Belami Luthar is rokonszenves, ha szép, ha csúnya, ha önző, ha önzetlen, akkor is :)
Szerencsére volt türelmem a regényfolyamba csak akkor belekezdeni, amikor az összes kötet a polcomon figyel, így máris folytatódhat a nagy kaland.

Na, ezen is átrágtam magam, és azt kell mondjam, hogy jobb, mint az első kötet!
A cselekmény még mindig több szálon fut, de most mindegyiknél kicsit elmélyülünk, halad a történet, mindenkivel történik valami izgalmas, de most a szereplők múltjába, lelkébe is belenézhetünk. Jó lesz ez, jó lesz ez!
Kicsi pihenő után már kezdem is a következő részt, nagyon kíváncsi vagyok már, hogy a nem éppen szereplőkímélő író hova akar kilyukadni a trilógia végére.
Olvassátok! :D

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Remek második rész, ami talán még egy fokkal jobban is tetszett, mint a nyitó darab.
Abercrombie tovább folytatja a fantasy klisék borogatását, s ezt olyan elképesztő, fapofájú gunyorossággal teszi, ami engem megvett kilóra.
Ebben a kötetben a történet három jól elkülönülő szálon fut, s melyek megfeleltethetőek a fantasy alaptoposzainak.
Talán a legfontosabb a Bayaz, az első mágus által szervezett kis csapat, amely útban van a világ végén túlra, hogy megszerezzen egy nagy hatalmú varázstárgyat. Ebben nem nehéz felismerni a Gyűrűk Ura nyomán született quest típusú történeteket, de nem árt, ha a gyanútlan olvasó arcvédőt vesz, mivel ebben sikerült a legnagyobb pofára ejtést végbevinnie az írónak.
Ebben a szálban három nézőpontkarakter között váltogatva haladunk előre, s bár első kötetben Logant, a barbárt leszámítva a másik két szereplő nem volt különösebben szimpatikus, most sikerült elérnie az írónak, hogy ne csupán értsem, de meg is kedveljem őket.
A második szál fő témája a reménytelen helyzetben lévő ostromlott erőd. Ebben a nyomorékká kínzott Glokta inkvizítor az Unió teljhatalmú megbízottjaként átveszi az ostromlott Dagoskának irányítást, majd a maga paranoid és önmagát lekicsinylő módján mindent megtesz azért, hogy meg is védje.
A harmadik fő szál a barbár hordákkal szemben felsorakozó Unió seregeinek helytállásáról szól. Ez rögtön egy csavarral indul, hiszen ennek a történetnek az egyik narrátora az északi barbár királlyal szembeszegülő Neves Emberek egyike, a Kutyaember volt. A másik narrátor a közönséges származású, de tehetséges West ezredes, aki a kötelesség és a józan ész parancsai között őrlődik, míg végül egészen meglepő változásokon megy keresztül.

Abercrombie továbbra sem a cselekménnyel nyűgöz le (habár vannak meghökkentő fordulatok és akciók is dögivel), hanem a karaktereinek sokszínűségével és a köztük zajló interakcióval, amelyekben nyoma sincs a pátosznak, mesterkeltség, vagy a csipkés lelkivilágnak, de a maguk cinikus és nyers módján pont ettől lesz egy-két meglepőnek tűnő fordulat hiteles.

S még egy: akit zavart az előző kötetben a sok durva káromkodás, az jobb, ha ebbe bele sem kezd, mert ebből sem spórolták ki őket.

Az Első Törvény trilógia első kötete nagyszerű nyitánynak bizonyult egy olyan sorozathoz, amely nem hajlandó követni a fantasy zsánerének közhelyeit, helyette inkább konzekvensen felülírja, kiforgatja és nevetségessé teszi az olvasó elképzeléseit. A folytatás sem okoz csalódást: kiküszöböli a korábbi könyv gyengébb részeit és továbbviszi a pozitív elemeket.
Ezúttal ugyanis egy izgalmakban és fordulatokban gazdag cselekményt is kapunk az érdekes karakterek mellé, miközben az egyedi hangulatú jelenetek és a kiváló párbeszédek sem hiányozhatnak. Persze a középpontban még mindig a szereplők állnak, akiket tovább árnyal a hatszáz oldal során a szerző, így most már egyértelműen kiderül, hogy olykor még a makulátlan emberek is lehetnek gyarlóak, tele jellemhibával – vagy épp ellenkezőleg: a látszólag szívtelenek is gyakorolhatnak néha könyörületet.
A második kötet további előnye az elsőhöz képest, hogy végre jobban megismerjük a háttértörténetet, a mágia működése és a világ történelme is közelebb kerül hozzánk. A realista és életszagú miliő kitűnően illik a figurákhoz, még ha a környezet kevés egyedi és újdonságnak ható elemmel is rendelkezik.
Remélem, a trilógia befejező része is tartja a felállított színvonalat, hiszen az első két regény alapján minden lehetőség adott egy emlékezetes és rendkívül szórakoztató zárásra.
Bővebben az ekultúrán.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Még mindig ugyanolyan jó, bár a közepén épp elkezdtem volna a fanyar humorát hiányolni, de aztán az utolsó 200oldalra kijutott bőven – persze a legszörnyűbb helyzetek közepébe.
Igazából a könyv felénél én összeomlottam, amikor a tökéletes állkapocs megsérült, el se akartam hinni. Hát igen, a világ mindig változik, és sosem a jó irányba, de ha reálisan szemléljük a dolgokat, akkor is ez volt a legnagyobb szemétség az írótól. :)
És kezdek félni a befejezéstől, mert ez a kötet aztán nem sok jót ígér a későbbiekre nézve.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nagyjából olyan, mint az előző kötet, csak minden még inkább. Nagyobb, keményebb, gyorsabb.
Egyre jobban megkedvelem Glotka inkvizítort. Egyre jobban szeretném, hogy valaki a bankárok (akik már az első könyvben is elég aljas alakoknak tűntek, itt meg egyenesen megelőzték a kannibálmágusokat, az Evőket) tökére álljon, és utána hanyatlökje őket, lehetőleg a kikötő vizébe, egy nyakukra erősített súllyal. Egyre jobban bírom Bayaz csapatát is (kivéve a mágust magát, aki eléggé elszürkült). A háború egyre jobban közelít, ráadásul most már három irányból is. A stílus még lehengerlőbb. Stb.
Ugyanakkor lassan kezdi a szerző megközelíteni azt a vékony határt, ami a számomra még élvezhető grim-dark-füligszaros életérzés és az ennek már nem szórakoztatóvá fokozása között fekszik. Plusz nem hiszem el, hogy Bayaz tanítványa nem gyanús még senkinek! Komolyan, ezzel az erővel a srác hatalmas betűkkel magára tetoválhatná, hogy „helló, én leszek az áruló”! Ami persze nem biztos, hogy így lesz, de valaki igazán foglalkozhatna már vele. És ami Rothfuss esetében is a második kötetnél kezdett felmerülni bennem: el lehet-e értelmesen kötni ennyi szálat egyetlen kötetben? Remélem hamarosan kiderül…

Ez egy 100 csillagos könyv, csak az első része 101 csillagos volt, de nem adok rá 4,5-et mert nem lenne igaz. Ami nekem kicsit rosszul esett, hogy hiányzott belőle az a gúnyos, szarkasztikus humor amit az elsőben úgy szerettem. Aki viszont az akciót hiányolta annak viszont ez a könyv lesz a nyerő.
Összegezve: Jahajj, de még milyen jó!
(És én olvastam először! büszk, büszk)

Sokadjára írom újra és újra ezeket a sorokat. Nem igazán tudom megfogalmazni a könyv lényeget. Azt viszont elmondhatom,hogy ez a kötet szinte teljesen mentes elődje hibáitól. A cselekmény élvezetes és fordulatos,nincsenek benne az unalmas részek,egyszóval majdnem kiváló. A karakterek még mindig változatosak és a humor nagyon jó a könyvben.Egyre több dolgot tudunk meg a mágiáról,a múltról,de a jövő egyre homályosabb. Sok könyvsorozattal az a baj,hogy rengeteg kötetből állnak,de az eredetiség és élvezhetőség már a sorozat felénél (jobb esetben) eltűnik. Itt félek,hogy pont az ellenkezője lesz igaz. Annyi kérdés van még,de oly keveset tudunk a könyvbeli világról,hogy az utolsó kötet,erre kevés lesz.Majd kiderül.

Remek második kötet lett, egyre bonyolódó eseményekkel. A karaktereket továbbmélyíti az író, remekül ábrázolja a jellemvonásokat, jellemfejlődést. Ha az első kötetből nem lett volna nyilvánvaló, itt már tisztán látszik: Abercrombie nem ismeri a feketét vagy a fehéret, még a legjóindulatúbb karakter is lehet néha rohadék, és lesz is. És még a mindig cinikus Glokta inkvizítor is tud néha könyörületes lenni. A karakterek szempontjából még jobb mint az első kötet, jobban megismerjük a karaktereket, a személyiségüket, céljaikat. Logen életigazságai kiváltképp tetszettek. :)
Az író folytatja a klisék porig rombolását, minden elképzelést felborít, és egy kicsit sem kíméli a szereplőket. Még mindig rendkívül reális a könyv, de azért megjelennek természetfeletti dolgok is, többet megtudunk az úgynevezett evőkről és Euz törvényeiről is.
Egy mondatban összefoglalva: Mindenkinek aki szereti a fantasyt kötelező darab. Szerintem mindenképpen alapmű :)