A királyok végső érve (Az Első Törvény 3.) 93% 41 csillagozás

Az első kötetről azt írtam, hogy a régi vágású hard fantasy egy alapos ráncfelvarrás után, akkor ennek a résznek az elolvasása után kénytelen vagyok elismerni, hogy a sebész Glokta inkvizítor volt, aki jó szokásához híven alapos munkát végzett.
Felvarrta a ráncokat.
Zsákvarró tűvel.

Ebben a sorozatban a kezdet-kezdetétől minden toposz megkapta a maga gúnyos fricskáját, de Abercrombie minden, csak nem egy finom lelkű szerző, így aztán nem elégszik meg ennyivel.
Ő fogja magát és merészen áthág minden (elméletben) létező határt, és magának a fantasynak az eszképista megközelítését döngöli röhögve vissza a sárba, és mindeközben megszállott vigyorral a képén beint Tolkien álságos paternalizmusának, valamint Gemmell saját félelmükön és hibáikon túllépő hőseinek.

Fantasyt sokan azért olvasnak, hogy elmeneküljenek a kínzó valóság elől, egy olyan világba, ahol egyértelműek az erővonalak és a végén a hősök győzelme borítékolható.
Nekik üzenem, hogy ha az előző kötetek alapján még volt is valami illúziójuk, azzal nyugodtan számoljanak le, és ha nem tudnak, akkor ne kezdjenek bele a harmadik kötetbe, mert az nagyon fog fájni…

A trilógiában végig ott vannak a jelek, de a naiv olvasó persze bízik benne, hogy majd valahogy minden jóra fordul.
De ahogy Kilencujjú Logan mondogatja mindig: „Reálisan kell nézni ezeket a dolgokat.”

Ez a sorozat még véletlenül sem arról szól, hogy a főhősök a végén homlokukra helyezett babérkoszorúval, lobogó köpennyel, diadalmenetbe lovagoljanak bele a naplementébe, oldalukon a szerelmesükkel.
Sokkal inkább azokról a könyörtelen, végtelen cinizmusukban is tökéletesen, és sajnos fájdalmasan logikus megoldásokról, amelyek miatt kénytelen vagyok az „igen rohadék” jelzővel felruházni az egyébként általam módfelett nagyra becsült szerzőt.

Az, hogy egynémely ellenlábas, sötét oldalon álló szereplőről kiderül, hogy valójában nem is olyan elvetemült, az már ismerős lehet, akár Martintól akár más szerzőktől. Ám az, hogy a „hősök” valójában egytől-egyig a maguk céljait hajtják, és ezek elérése érdekében nem riadnak vissza semmitől, és az erkölcs, az etika vagy a morál olyan dolgok, amelyek csak arra jók, hogy tudják, hogy mire rántották meg közönyösen a vállukat, merőben szokatlan húzás ebben a műfajban.

Ez teszi ezt a sorozatot az elmúlt évek legrealistább, és egyik legjobb fantasyjévé a számomra!

Befejezéséhez érkezett Az Első Törvény trilógia, mely nálam egyértelműen a kedvencek közé verekedte fel magát.
Nehéz kifejteni, hogy miben is áll a sorozat vonzereje: talán az emberközeli, minden pátosztól mentes légkörben, talán abban a könnyed stílusban, ahogy a szerző kiforgatja az unalmas toposzokat, esetleg a kifinomult karakterépítésben, mely által minden szereplő könnyen megkedvelhetővé válik – talán mindezek együttesen biztosítják a kiváló szórakozást. Az utolsó rész egyesíti az előzmények legjobb elemeit, egyszerre van jelen az első könyv sziporkázó, keserédes humora és a folytatás izgalmas cselekménye, miközben minden korábbinál jobban megismerjük a szereplőket, megértjük reakcióikat és eltérő életszemléletüket, nem éppen idealizált személyiségük valóban hitelesnek hat.
A fordulatokban gazdag történet nem okoz csalódást, a grandiózus csatáktól az érdekes intrikákon át a szenzációs párbeszédekig semmire sem lehet panasz, végre a magyar kiadás is olvasóbarát formát öltött. Most már csak az a kérdés, hogy mikor jelenhetnek meg magyarul Abercrombie további művei is.
Bővebben az ekultúrán.

„Senki nem azt kapja, amit érdemel.”
A trilógia legerősebb vonása a karakterei. Tetteikben is, jellemükben is.
Itt senki sem egyszínű. Akiről tudod, hogy egy gyilkos, azt végigkísérve emberi, kapcsolatot igénylő, már-már társasági, sután érzelmes, moralizáló embert látsz. Aztán az utolsó fejezetekben eltűnik a tudat, és berserkerré, őrjöngő állati harcossá válik. A végére egyedül marad a kérdéssel, hogy akkor ő most gonosz?
A többiek esetében is sokszor változik meg a róluk alkotott kép. Pl. az üresfejű, aki trónra kerül, és egyszer elhiszi, hogy tényleg tök király, máskor szorong, mert tudja, hogy pojáca.
Kellően sokszereplős, a szálak hol szétválnak, hogy újra egyesülnek, van benne pár csavar. A leírások is plasztikusak, bár a világ és megjelenítése azért messze nem Westerosi szinten grandiózus. A szereplők is hullanak szép számmal. Nem csoda, hogy Martin kedveli Abercrombie írásait. :)

A könyv a már megszokott úton halad tovább. A második és a harmadik rész közt szinte semmi nem telik el, ám a könyv sodrása kicsit lassabb, mint azt vártam volna. Unatkozni persze nem lehet sehol, erről a szereplők és az író precízen gondoskodtak, valamint a 750 oldalba sok akció, „mulatságos” jelenet és udvari intrika belefért, de talán a remek „szürkeskálás” karakterek kicsit túl sokat foglalkoznak azzal, hogy épp saját belső motivációját megkérdőjelezve akár, de valami apró jótettet hajtson végre, vagy ellenkezőleg, valami égbekiáltó gazságot. Nem tudtam eldönteni, hogy ez írói eszköz volt, ami arra szolgált, hogy ne lehessen kitalálni előre, mit cselekszik egy adott szituációra válaszul a karakter, vagy csak a mindenkiben megtalálható ellentmondásokat akarta szemléltetni ezzel a sok ide-oda csapongó „egyénieskedéssel” az író. Az mindenesetre nagy pozitívum, hogy senki nem változik annyit a végére, ami hiteltelenné tenné a karakterét.
Valahol olvastam egy kritikát – vagy valamelyik barátommal beszélgettünk róla? –, amiben felrótták a sorozatnak, hogy annyira azzal foglalkozik, hogy felrúgja a fantasy kliséit, hogy az már a történet rovására megy és már inkább zavaró hatású, mint a frissesség hatásával bíró. Talán nem ennyire sarkalatos a probléma, de azért van némi igazságtartalma. Eleinte még üdítő volt a szinte egymásra licitálva szarkasztikus-szarkasztikusabb-legszarkasztikusabb, keserű szereplők végeláthatatlan sora, de talán legalább kontrasztként egy-két olyan fontosabb szereplő is elfért volna benne, aki néha nem űz gúnyt a másikból vagy nem már eleve egy született bunkó.

Természetesen nem fogom elárulni a végét, de azt azért szeretném jelezni, hogy mikor vége lett a könyvnek, hát majdnem hozzávágtam a falhoz! Most komolyan ez a vége a trilógiának??? Tudtam, tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége, hiszen még a Véres Kilences is ezt hajtogatta végig – „Reálisan kell nézni ezeket a dolgokat.” –, és végül is ez egy ízig vérig realista (vagy annak szánt) fantasy, de én mégis, de én mégis…

Bővebben:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2013/02/joe-abercrombie-kiralyok-vegso-erve.html

A zárókötet feltette a koronát trilógiára. Háború, mozgalmas csatajelenetek, váratlan fordulatok, hősök és nemhősök kavarognak a mesteri módon szerkesztett történetben.
Luthar, Glokta, Ferró és Logen.., jó volt kalandozni veletek.

Hű, azt a mindenit, mi volt ez?! El sem hiszem, hogy vége lett, hát hol van már a folytatása? Ja, hogy nem lesz? De hát az lehetetlen, ennek muszáj folytatódnia!!
Na, röviden ennyi :)
Még mindig kegyetlen, még mindig nincsenek rosszak, és nincsenek jók. Még mindig nem bízhatsz meg senkiben és nem kedvelhetsz meg senkit.
Reálisan kell nézni ezeket a dolgokat.
Az első két kötetre visszagondolva a harmadik lett a legjobb. Pörögnek az események, többen villantják meg foga fehérjüket, jobban belátunk a karakterek mögé, milyen is az igazi énjük. Több a csavar (vagy legalábbis nálam nagyobbat ütöttek), és még mindig nem hiszem el, hogy itt a vége… Kedvenc lett, ahogy az író is. Szeretnék még tőle olvasni. Nagyon!

Ultima Ratio Regum – A királyok utolsó érve. Ezt a mondatot vésette fel ágyúira XIV. Lajos francia király.
Recept: Fogj egy pár teljesen különböző jellemű, indíttatású, kinézetű, különböző helyről származó, esendő, hibákkal és szenvedésekkel, keserűséggel és reményekkel teli embert. Tedd őket egy csapatba, adj nekik pár elérhetetlen célt. Fűzz közöttük kapcsolatokat, szokjanak össze legyenek barátokká, szerelmekké. Válaszd szét őket, okozz nekik szenvedést, hagyd őket felnőni a feladathoz, majd küzdjenek meg a démonaikkal. A helyzet mindvégig legyen szinte teljesen kilátástalan, kiszámíthatatlan, és durva, kegyetlen fordulatokkal teli. Miután a legyőzhetetlenek, legyőzettek, a világ megmenekült egy időre és még szereplőid közül is volt aki túlélte a lehetetlent, ne hagyd, hogy túllépjenek jellemük kicsinyességein, vagy aki mégis megtette azt is bátran tedd egy még kilátástalanabb helyzetbe, majd fejezd be a könyvet elégedetten somolyogva magadban, hogy egy letehetetlen monumentális remekművet alkottál, ami szinte könyörög azért, hogy kapjon egy folytatást…
Ez a könyv meggyőzőbb mint a királyok végső érve.

Egy jó kezdés és egy jobb folytatás után, végül ez lett a legjobb könyv a trilógiában. Szüntelen ismételhetném azokat,amiket az előző könyvnél írtam. A legnagyobb különbség talán az előző kötetekhez képest,hogy sokkal nagyobb változások történnek a könyv során,a szereplők személyiségét is beleértve,aminek meg lesz a következménye is. És itt mondhatnám hogy ez a könyv hibátlan,de mégsem :D Egy dolog hiányzott csak. Egy gurkhuli nézőpont. Bár ennek hiányát csak a könyv végén kezdtem el érezni.

Összességében egy remek fantasy trilógiával állunk szemben,amely a kezdeti lassúság után,igazán szorosra vette a tempót. Fantasy és nem fantasy rajongóknak egyaránt ajánlom,mert a hangsúly nem a fantasy elemeken van. (Persze, azért van az is :D)

Folytatásban meg reménykedek,mert vannak ezzel a könyvbeli világgal kapcsolatban hiányosságaim.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

És alig hiszem el, de Abercrombie megcsinálta! Két résznyi előkészítés után egy kötetbe lezárta az Első Törvény-trilógiát! És nem rontotta el! Bontsunk pezsgőt! És persze hogy igazam volt az inassal kapcsolatban! És a király személyét is eltaláltam pár fejezet távolságból.
Az ünneplés mellett azért vannak gondjaim is. Az első az Első Mágussal. Ebben a részben sikerült annyira meggyűlölnöm ez az öntelt, Dumbledore -szindrómás szemétládát, hogy az valami hihetetlen. Ahhoz képest, hogy az előző két kötet során faltól falig vergődő béna kacsa volt, és gyakorlatilag csak a jó szerencsének köszönhette, hogy 1, nem falták fel az Evők, 2, nem szippantotta be a saját elszabadult mágiája és 3, nem nyíltak meg a Túlvilág kapui, túl nagy arcot enged meg magának. Mintha nem ugyanolyan kis egomániás, öntelt senki lenne, mint azok, akiket bábuként tologat a sakktáblán. Komolyan, a „győzelem” utáni viselkedésével elérte, hogy a kannibál feketemágusok (az Evők) szimpatikusak legyenek. Ha az arroganciának szobra volna, róla mintáznák meg. És ha valaki kérne egy követ, hogy megdobja vele azt szobrot, rögtön kettőt adnék neki. Rég utáltam egy szereplőt ennyire, na.
A második: van egy időkezelési anomália a könyvben. Érzésem szerint az északi seregek túl hamar érnek délre. A többi bosszúság ehhez (meg Bayazhoz) képest apróság, szóval fátylat rá.
A pozitívumok: az inkvizítor még mindig nagyon menő, Jezal időnként összeszedi magát, végre történnek az események (kábé kétszer annyi, mint eddig), nagyjából mindenki sorsa megnyugtatóan rendeződik el, a szöveg stílusa még mindig magával ragadó.
Fél csillagot levonok az Első Mágus borzalmas kínhalálának elmaradása miatt, így lesz négy.

Lendületes és lebilincselő kötet, ha lehet ezt mondani, talán még jobb is lett mint az első két rész, pedig azok is kiváló alkotások. Váratlan fordulatokban sincs hiány, tele van meglepetésekkel, a karaktereket még tovább mélyíti, még nem olvastam olyan könyvet melyben ennyire jól kidolgozott karakterekkel találkoztam volna. A háború a tetőpontjára ér, és persze nem mindenki éli túl az összecsapást. Egyesek felemelkednek, míg mások elbuknak, és nem mindenki kapja azt, amit érdemel.
Nem is ragozom tovább, aki olvasta az előző köteteket az már tudja mindezt, aki még nem az pótoljon :) Egyszóval: alapmű. Egyedül a legvégével nem vagyok kibékülve, de ezzel is csupán annyi a probléma, hogy végetér. Szívesen olvastam olvastam volna még tovább, főleg azok után amik az utolsó fejezetekben történnek :)