Törékeny 89% 160 csillagozás

Ez a könyv az első háromszáz oldalon törékennyé tett. Utána meg összetört. Talán még soha nem sírtam könyvön ennyit.

Végig azon kattogott az agyam, hogy kinek, mégis kinek lehet igaza. Mindenkinek, senkinek, nem tudom, talán itt nem is lehet igazságot tenni. Sean egy adott ponton nagyon ellenszenves volt, annyit tudok. Elgondolkoztatott, jobban, mint az általam olvasott másik Picoult könyv. Fog még a gondolataimban motoszkálni, abban biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy olvasok még az írónőtől.

Szerettem a több nézőpontot. Szerettem, hogy mindegyik szereplőnek más a betűtípusa (talán a Nővérem húga is ilyen magyarul, én románul olvastam, ott egyforma volt.) Bár a gépelési hibákra lehetett volna picivel jobban ügyelni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Zavaróan sok a Picoult-sablon benne, ugyanazok a karakterek, ugyanazok a problémák. Ahogy egy másik könyvének értékelésekor már írtam, minden Picoult könyv ugyanabba a tárgyalóterembe vezet, csak a védőügyvédet cserélik mellettem. Itt még az ügyvédnő köré fonódó szál is kiszámítható volt. Már az elején megmondtam, miért taszította el magától az szülőanyja. Charlotte-ot, az anyát, kifejezetten gyűlöltem. Nem a per, és nem a csekk miatt, bár ezt is szánalmasnak tartottam, hanem azért, mert képtelen volt kizökkenni, és képtelen volt észrevenni, hogy szép lassan atomokra hullik a családja. Amit a csekkel tett, az is őrültség volt, de azt a lépését megértem. Az a 8 millió dollár nem volt tiszta pénz, hozzá tapadt a gyerekei vére. Mindkét gyerekéé. Willow-t végül elveszítette, de kérdezem én, nem veszítette el ugyanúgy Amelia-t is? Évekig észre sem vette Willow miatt, majd elküldte magától „gyógyulni”, amikor pedig egészségesen hazatért, Willow halála magát az anyát ragadta ki a világból. Egy olyan nő, aki még zuhanyozni is képtelen, és a férjének kell kirángatnia az ágyból, vajon mennyi törődést adhat a legérzékenyebb korban levő ÉLŐ lányának, Amelia-nak? A történet igazi vesztese szerintem ez a kislány. Az apát, Sean-t, sem tudtam megkedvelni. Bár vonzónak tartom a nyers erőt, és a szenvedélyesebb természetet, úgy éreztem, hogy Sean is elég önző és ostoba ember. Vak, akár csak a felesége. Miközben beszélnek a semmiről, és a családban szinte nincs is kommunikáció, csak akkor, ha Willow-ról van szó, mindenki csak 2 dolgot lát. A törékenységet, és önmagát. Döbbenetes, hogy egyikük sem volt képes a családot, mint egészet látni, egyedül a 6.5 éves gyerek.

-Törékeny a pillanat
-Törékeny a szív
-Törékeny a jelen, a jövő, a múlt
-Törékeny a hit, a szerelem, a barátság
-Törékeny a csont.

Willow kívül hordja törékenységét, míg családja és a hozzá kötődő emberek belül. Vajon melyik a nehezebb?

Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2012/08/jodi-picoult-torekeny.html

Aztamindenit.
Willow törékeny, de a történet kemény. Ahogy le van írva, az pedig zseniális – a felépítés, a különböző karakterek viszonyulása a történethez. Tökéletes. És végre egy író, aki nem félt utánanézni annak, amiről ír, és belemenni a sűrűjébe! Az üvegcsontúság, a fogyatékossággal született gyermek utáni szülői kárigény, az örökbefogadás utáni keresés fázisai és a per részletes kidolgozása nem lehetett könnyű munka, de Picoult megcsinálta.

Tagadhatatlan, hogy ha elkezdesz ettől a nőtől valamit olvasni, hát azt nem lehet letenni. Ami viszont nem feltétlen jó, mert még a vizsgára való készüléstől is – részben – eltántorított a maga 500 oldalával. Igaz, hogy egy Picoult-regény elemei már-már sablonosnak mondhatók, kell hozzá egy család, amiben sérült gyerek van, illetve egy másik, aki személyiségzavaros a kialakult helyzettől, meg kell pereskedés és sok-sok amerikai utalás, és a családtagok egymás elleni acsarkodása és a végén nagy valószínűséggel meg is hal valaki, ennek ellenére a következőt is érdeklődve várom a magát olvastató stílus miatt, ami lehetővé teszi, hogy játszi könnyedséggel jussak túl a hosszú történeten, amit talán egy percre sem unok. Lehet, hogy nekem azok az írások jönnek most már be, amelyek tele vannak a leghétköznapibb dolgokkal és könnyed a stílusuk? Néha igen és ez így oké. Mert ha belegondolok, mégis elég durva erkölcsi kérdéseket vet föl ez a Jodie asszony…

Spoilergyanús:
Ja, és a lezárással kapcsolatban az is eszembe jutott, hogy ha odáig nem ítéltem volna el az anyát (amiért az írónő mindent, de mindent megtett igazán), akkor az utolsó néhány mondat, a csekk sorsa végtelenül önzővé tette őt a szememben, mert másképp is felhasználhatta volna. Ez számomra olyan, mint amikor valaki nem hajlandó szervet adományozni, mármint olyan módon, hogy elhunyt szerettéét felajánlja (ezzel kapcsolatban eléggé csökönyös és sarkos véleményem van)…
Ami pedig az írásmódot illeti, engem kifejezetten zavart, amikor E/2.-be vált az írónő és a beteg kislányhoz beszélnek a szereplők. Baromira ki tud zökkenteni, bár gondolom a célja az volt, hogy még személyesebbé tegye az amúgy is eléggé intim történetet.

Az ilyen könyvek után, mindig ráébredek, hogy a legnagyobb, és legfontosabb ajándék az élettől, az egészség! Minden Picoult könyv amit eddig olvastam, megérintett és mélyen elgondolkodtatott. Szeretem olvasni a regényeit. Fantasztikusan ír és minden műve precízen kidolgozott, jól felépített, igazán „életszagú”. Bár a szereplői mindnek ugyanazok: az anya, az apa, a problémás gyerek(ek) és az ügyvédek. Pont ezért szerintem egymás után nem jó olvasni őket, de nekem cirka félévente belefér egy egy.

Gyönyörű, szívszaggató történet, tragikus befejezéssel. Jodi Picoult minden egyes története megérinti az ember szívét.
Véleményem szerint azért boncolgatja ezeket a témákat, mint például a csonttörékenység, az autizmus, hogy az emberek ráeszméljenek, hogy ha valaki egy kicsit is eltér a hétköznapitől, az még nem biztos, hogy rosszat jelent, sőt.
Willow-t a szívembe zártam, onnan ki már nem eresztem.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Első Picoult könyvem, de biztos nem az utolsó. Rögtön az első oldaltól magába szippantott, alig bírtam letenni, és nagyon szívesen olvastam volna még tovább is. A vége nagyon nem happy end, bár azok után, amik történtek nem is számítottam rá. A perrel kapcsolatban nekem igen vegyes érzéseim vannak. Charlotte és Sean szempontját is megértem, de nem tudom eldönteni, hogy melyik a helyes oldal. Vagy hogy van-e ilyen egyáltalán. Amelia-t az egész könyv alatt nagyon sajnáltam, egyszerűen hihetetlen, hogy az ember a saját gyerekén ne vegye észre, ha annak valami problémája van, és a volt legjobb barátnőjétől kelljen megtudnia, hogy a lánya bulimiás. A végén pedig majdnem elsírtam magam. Szegény Willow.
Hihetetlenül szomorú, mégis fantasztikus könyv.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Korábban már olvastam a Nővérem húgát, szóval az alap helyzet ismerős volt. De mégis… Itt egy más fajta kérdést vet fel. Nagyon szeretem, hogy több szemszögből is megismerhetjük a történeteket. Így egyik szereplőre se mondhatjuk azt, hogy bizony ő a gonosz, mert meglátjuk, hogy ő miért így gondolja a dolgokat. Itt is felmerül a másik testvér problémája, akit elhanyagolnak a beteg gyermek miatt. Ameliával most pedig valahogy különösen együtt éreztem.
Bár a történet most annyira nem tetszett (nincs gyerekem, ezért nem tudom annyira átérezni ezt a problémát) de most is volt jó pár olyan gondolat a könyvben , ami igen csak megfogott.
És persze itt van a legfőbb kérdés: Mi jobb? Meghalni, vagy élni akárhogy?

Az írónő megint keményen „belenyúlt” egy témába.
Újabb felkavaró, elgondolkodtató, nagyon olvasmányos történet.
http://azajtom.blogspot.com/2010/07/jodi-picoult-torekeny.html