Tizenkilenc perc 92% 250 csillagozás

Kötelezővé tenném a középiskolában tanárnak, diáknak és a szülőknek egyaránt!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megrázó történet kamaszokról, akik élték jól-rosszul a mindennapi életüket egészen addig, amíg az egyik közülük az éveken át tartó megaláztatást, kegyetlenséget, kirekesztést, lelki traumát megelégelve, bement az iskolába felfegyverkezve és tizenkilenc perc alatt megváltoztatta mindenki számára az életet, ahogy addig ismerték.
A regény rettentő jól van megírva, ahogy azt Jodi Picoult-tól megszokhattuk. Végig izgalmas, fordulatos, letehetetlen. Úgy végigrobogtam a több mint 500 oldalon, hogy szinte levegőt sem kaptam.

A legjobban azt tisztelem Picoult regényeibe, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyekről az emberek általában nem szeretnek beszélni, sőt tudomást sem szeretnének róla venni, mert mindig olyasmiről van szó, amiben nem lehet egyértelműen állást foglalni az egyik vagy másik oldalon. Márpedig, ha valaki nem csak elméleti szinten, hanem a saját életében egy olyan rendkívüli helyzetben találja magát, mint amilyenekről Jodi ír, akkor kénytelen valamelyik oldalra állni. És ez bizony szétmarcangolja az ember lelkét, mint ahogy az Jodi szereplőivel is megtörténik.
A írónő zsenialitása véleményem szerint abban rejlik, hogy nagy gondot fordít arra, hogy az adott extrém helyzetet, ami a történet fő eseménye, minden lehetséges oldalról, minden szereplő saját élethelyzetéből és szemszögéből bemutasson. Ezzel éri azt el, hogy nincsenek negatív és pozitív szereplői, a könyv oldalain EMBEREK elevenednek meg, akik olyanok, mint minden ember: gyarlók és nagyszerűek. Ugyanakkor komoly hangsúlyt fektet a pszichológiai háttérre, az érzelmi folyamatokra amelyeken az EMBEREI átmennek.

Picoult könyveit olvasva nyitott szemmel (nem csak a nagyon izgalmas krimiszerű cselekményre koncentrálva) rájövünk, hogy tulajdonképpen éppen az értelemszerűnek, természetesnek, adottnak vélt dolgokra kell nagyon figyelnünk ha a szeretteinkről, családunkról, közeli barátokról van szó, főleg ha még kiskorúak. Ahogy maga a szerző is kiemeli a végszóban: okosan kell szeretnünk egymást.

Hűű, ez aztán érdekes volt.
Témáját tekintve elég közel éreztem magamhoz, mivel mindig is a magányosak, népszerűtlenek táborát erősítettem. Sosem tartoztam a nagymenőkhöz, nem volt belépésem abba a kasztba, és ez most sem sokat változott, – hihetetlen, hogy majd 3 év elteltével is szinte láthatatlan vagyok a molyon – , talán csak annyiban, hogy már nem is az a legnagyobb álmom, hogy egyszer én is közéjük tartozzak. Szemüveges, pad alatt olvasó lányként nagyon nehéznek bizonyultak az általános iskolai és a gimnazista évek. A mai napig kitörölhetetlen emlékeket hagytak bennem.
Peter és Josie ugyanattól az érzéstől szenvednek, csak más-más oldalról próbálják a problémát orvosolni. Peter láthatatlan próbál maradni, Josie a nagymenőkhöz csatlakozik, aminek az az ára, hogy feladja érte önmagát. Kérdés az, hogy megéri-e?
Tetszett hogy a különböző szereplők szemszögéből láttatja az írónő az eseményeket, mert szinte mindenkivel lehet azonosulni. A másik, amit nagyon szeretek benne, hogy olyan érzékenyen és hitelesen tud hozzányúlni egy-egy ilyen nehezen emészthető témához, mint nagyon kevesen.

Jobban fogok figyelni a családomra. Nem akarom, hogy 19 perc alatt olyasmi történjen, aminek az lesz a következménye, hogy azt kívánnám: „Bárcsak jobban odafigyeltem volna rá.” Nekem ezt jelentette ez a könyv.

erről a könyvről nem beszélni-írni kell, ezt olvasni kell

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„ Mikor ezt olvasod, remélem, már nem élek. Nem teheted meg nem történtté, ami megtörtént; nem szívhatod vissza a szót, amit hangosan kimondtál. (…)
(…) Sírni fogsz majd a temetésemen. Azt mondod akkor, hogy nem így kellett volna történnie. Úgy viselkedsz majd, ahogy mindenki elvárja tőled. De vajon hiányozni fogok neked?”
Már ebben a búcsúlevélben is megjelenik az egész könyv lényege: úgy viselkedsz, ahogy mindenki elvárja tőled.
A szereplőkről:
Először Josie-t láthatjuk, aki készül iskolába menni, mit sem sejtve arról, hogy mi fog történni. Először egy átlagos reggeli készülődésnek tűnik, aztán megemlíti, hogy az ágya alatt altatók vannak, amit az elmúlt egy évben halmozott fel arra az esetre ha „szükség lenne rá”. Josie jelenleg nem akar öngyilkos lenni, de mindig kéznél tartja a tablettákat, mert előfordulhat, hogy nem marad más választása. Ugyanis az egész élete tettetésből áll, küzdelemből, hogy az iskola menői, legfelsőbb klikkje befogadja. Ez meg is történt, amikor Matt Royston-nal kezdett járni, de továbbra is fél, hogy elveszíti a kedvező pozíciót, amit ebben a hierarchiában betölt. Amúgy is végig érezzük, hogy Josie-nak nem ez az igazi önmaga, de azt az igazi önmagát nem meri felvállalni a többiek előtt, mert aki nem olyan, mint ők, azt kíméletlenül kigúnyolják és megalázzák – mint Petert, akivel Josie sokáig barátkozott. Petert állandóan bántották a többiek, és Josie nem akarta, hogy ezt tegyék vele is, ezért kezdett a „menőkkel” barátkozni. Tipikus amerikai iskoláról van szó, ahol mindenkinek meg van a maga helye a hierarchiában és nem tűrik a kívülállókat.
Josie-ban tehát egy harc dúl a valódi természete és aközött, akinek láttatni akarja magát, mert csak így fogadják be. Mindeközben még saját magát is keresi, ami akkor sem egyszerű, ha az embernek nincs félnivalója a többiektől.
Petert ez a „menő” csoport attól a naptól kezdve piszkálta, hogy betette a lábát az iskolába, a középiskolával pedig csak romlott a helyzet. Naponta érik megaláztatások, gyakran kegyetlenül durvák. Nemcsak hogy nem fogadják be, de fenyegetik, verik, bántják. Hogy miért? Hát, csak úgy – ahogy az egyikük tanúskodott a bíróságon. Mert jó móka volt. Csakhogy ezek az esetek messze túlmutatnak egy csoport iskolás fiú csínyein. Ez színtiszta kegyetlenkedés. Meg kell mondjam, soha nem értettem az ilyen embereket, akik ok nélkül kipécéznek embereket. Olyan, mintha csak szükségük lenne rá, hogy mindig legyen valaki, akin nevethetnek, akit bánthatnak. És miért nem ébredt fel bennük – akár csak egy pillanatra is – a lelkiismeret? Ezt olyan nehezen tudom elképzelni, még nehezebben elfogadni….
Apja hobbiból vadászott, Peter tizenkét éves kora óta tudott a fegyverekkel bánni, és otthon hozzá is férhetett bármelyikhez. Emiatt Lewis saját magát hibáztatja, úgy gondolja, közreműködött abban, ami végül történt.
Szerintem ő nem hibás. „A fegyver semmi, ha nincs mögötte az ember, aki tartsa.” Az, hogy megtanította Petert vadászni, önmagában még nem jelentett volna gondot, ha a fiúnak egyszerre nem lesz elege a testi és lelki kínzásból. Amikor betelik nála a pohár, eltervezi a gyilkosságot, de végül, amikor odaér az iskolába, nem teljesen tudatosan cselekszik – így lövi le egyik tanárát is, aki soha nem bántotta őt. A lényeg, hogy azért választja ezt a szélsőséges módot arra, hogy véget vessen a megaláztatásoknak, mert nem bírja tovább. Társai viselkedése miatt a saját magába vetett hitét is elveszti, azt hiszi, valamiképp ő tehet róla. Ez a viselkedés az áldozatokra vall, teljesen tehát nem lehet elítélni Petert, hiszen nem ok nélkül tette, amit tett. Gondoljunk bele, mi minden kell ahhoz, hogy egy kamasz gyerek pisztolyt fogjon és mészárlást rendezzen a saját iskolájában!
Az első dolog, amit Peter a rendőröknek mondott a kihallgatásán, ez volt: „…ők kezdték”.
Mire megismertem az egész történetet, már jobban sajnáltam Petert, mint az áldozatait.
Meg kell említenem még egy szereplőt a másik oldalról, mégpedig Josie barátját, Mattet. Ő azok közé tartozott, akik rendszeresen bántották Petert. A történet kezdetén már egy éve együtt járnak Josie-val, és ez a kapcsolat is ad egy kis ízelítőt Matt valódi természetéből. Valójában a maga módján szereti Josie-t, de nagyon is tudja, hogy erőfölényben van vele szemben, gyakran erőszakos és uralkodó természet. (Ő az, akivel aztán soha nem járnék.) Elvárja, hogy Josie engedelmeskedjen neki, bár ez kimerül apróbb dolgokban (hová menjenek, meddig maradjanak), azért elég bosszantó. Tud kedves és figyelmes is lenni, ezért Josie szereti, de hamar rájön, hogy nem az a gáncs nélküli lovag, akinek gondolta.
Később nagyobb dolgok következnek, de Josie nem száll ki, ami szerintem ismét csak az alacsony önbecsülésére és a megfelelni vágyására vezethető vissza. Ha nem félne felvállalni önmagát, nem biztos, hogy kitartott volna egy ilyen kapcsolatban.
Ami Matt legidegesítőbb és legaljasabb húzása volt, hogy Josie egyszer szakítani akart vele, mert Matt megvert egy fiút féltékenységből. Matt elhitette Josie-val, hogy öngyilkos lesz, ha a lány szakít vele. Mikor Josie odaért Matték házához, tényleg volt az asztalon egy doboz fájdalomcsillapító és whisky. Josie persze megijedt és még ő kért bocsánatot Mattől.
Ez az érzelmi zsarolás aljas húzás volt, én nem gondolom, hogy megtette volna. Szerintem csak ki akarta próbálni, mekkora hatalma van a barátnője felett.
Összegezve mély és elgondolkodtató történet volt, mély jellemábrázolással és kidolgozott karakterekkel. Én bevezettetném kötelező olvasmánynak a középiskolások számára. (Azért kíváncsi lennék, milyen érzésekkel töltene el egy olyan olvasót, aki a „menők” közé tartozik). A legfontosabb mondanivalója, hogy a világ nem csak fekete és fehér, az éremnek mindig két oldala van, minden történetet több szemszögből mondhatunk el; amíg nem ismertünk meg minden nézőpontot, addig nem láthatjuk az egész történetet.
Számomra nagyon erőteljesen hatott, egyszerre csak körülbelül ötven oldalt tudtam elolvasni, mert ennyi idő után reflexszerűen sírni kezdtem. Még akkor is, ha azokon az oldalakon nem történt semmi katasztrófa, egyszerűen az írónő olyan stílusban, olyan mélységekbe tudja vinni az olvasót, hogy teljesen átéli a történetet, és muszáj sírni. Olyan igazságokat fogalmaz meg, amelyekről tudjuk, hogy ott vannak, de általában nem gondolkodunk el rajta.
Például, hogy senki sem születik gyilkosnak, csak a társadalom teszi azzá. Mindig vannak okok, amik idáig vezetnek, ezen az alapon pedig bárkivel, bármikor történhetnek ilyen dolgok.
„Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban, nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”

Szeretem Jodi Picoult könyveit. Nem egy egyszerű, könnyed olvasmányokat kapok tőle, de nagyra értékelem amit, és ahogy ír.
A Tizenkilenc perc egy igazán megrázó, és egyben egy fantasztikus könyv!!! Most, miután elolvastam, hatalmas érzelem kavalkád van bennem. Kemény könyv! Elszomorító, sajnos mégis valós tény, ilyen az élet. A valós életet tükrözi, és (te jó ég) mennyi hasonló esetet láthatunk. Van, hogy a saját bőrünkön tapasztalunk. Nem is tudom mit írhatnék… Ajánlani tudom.

Jodi kiabál ebben a könyvben, teli torokból üvölti, hogy legalább a szűkebb környezetünket vegyük észre! Olykor egy apró gesztus életeket menthet úgy, hogy mi magunk nem is tudunk róla.
Előre rettegek milyen lesz szülőnek lenni, és átvészelni ezeket a kritikus korszakokat. És csak remélhetem, hogy a lányom / fiam kezet nyújt majd "Peter"-nek és nem csak azért, hogy félúton elengedje és hagyja fenékre zuppanni.
Persze, tudom, hogy "Az élet, a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések sorozata", és hogy egy-egy cérnaszálon függünk, de legalább ha az olló kiböki a szemünket, legalább akkor tegyünk valamit…

Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2012/08/jodi-picoult-tizenkilenc-perc.html

Jodi Picoult jó író, jó történetekkel. Kár, hogy amerikai. Minden történetében van valaki, aki, nem az, akinek hisszük. Minden történetében kell valami olyan végkifejlet, amit a fülszövegben úgyis úgy jellemeznek, mint „lenyűgöző”, „zseniális”. Ettől ő a „legjobb zeller”. Pedig néha nem kell. Néha elég csak a történet.
A könyv témája sajnos nagyon aktuális. Mit tegyen a szülő, ha a gyerekét bántják? Mit tehet a tanár, ha az egyik diákját bántják? Kit terhel a felelősség az agresszió elharapózásáért? Hogyan lehet ennek véget vetni? Hát fegyverekkel semmi képen sem…

Nehéz lélektani könyv. Igaza van az írónőnek, amikor azt írja, csak az érti, meg aki átéli. Mindenkinek van valamilyen lelki fájdalma, amit élete végéig hordoz magával. Senki nem tudja, mi fáj a másiknak, mi okoz nála lelkileg törést.