Partvidékiek 82% 198 csillagozás

Első olvasásom Joanne Harris-től, és fogalmam sem volt, mire számítsak. Leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy hullámzó és kiszámíthatatlan, akár a tenger. Miután végigküzdöttem (kínlódtam) magam a könyv első harmadán önmagamhoz képest gyalázatosan lassan haladtam, kb. 130 – 140 oldalt olvastam öt nap alatt, miután elkaptam a fonalat, szinte faltam az oldalakat. Nem szeretném lehúzni az elejét, mert nem volt rossz, csak épp telis-teli volt hosszú, szinte már végtelennek tűnő leírásokkal, én meg időhiányban szenvedtem és türelmetlenül vártam, hogy történjen végre valami. És amikor már történt, na akkortól élveztem az olvasást. Nagyon tetszett Mado visszatérése a szigetre, küzdelme, hogy beilleszkedjen és felrázza az álmos falu lakóit, időseket és fiatalokat egyaránt. Egy olyan célt talál, ami az egész közösséget egységbe forrasztja. Ősi ellenségek összefognak és együtt küzdenek. Mire elérik céljukat, a lakók mernek nagyot álmodni és reménykedni sorsuk jobbra fordulásában.

Ez a regény is annyira jellemző Harrisra. Az emberi kapcsolatok jellemzése, annak változásai egy kis közösségben. A jó és rossz egymáshoz való viszonya. A széthúzás és összefogás hullámzása a történések tükrében.
Nekem bizonyos elemekből visszaköszön a Csokoládé, ám mégis teljesen más történet. Ebben is van nému varázslat, misztikum. De csak egy csipetnyi. Pont amennyi kell.
Joanne Harris kedvelőinek kihagyhatatlan, másoknak meg azért, hogy kedvelőkké váljanak!

Joanne Harris könyveiben elsősorban a hangulatot szeretem. Lényegében, lecsupaszítva szerintem a könyvei elég hasonlóak: adva van egy kis (többnyire) francia közösség ahol a helybèliek között nincs igazán egyetértés, jellemzőek a kis versengések, széthúzások – majd felüti a fejét a gonosz és a közösségnek félre kell tennie a nézeteltéréseket, össze kell fognia, hogy legyőzzék a rosszat es győzedelmeskedjen a jó.

Annak ellenére, hogy érzem a könyveiben ezt az egyformaságot minden könyve egy picit más, és engem mindegyik egy bizonyos fokig elvarázsol.

Ebben a könyvében egy kis francia sziget lakóinak mindennapjaiba kapunk bepillantást. A sziget két ellentètes végèn élő közösség heves gyűlöletet táplál egymás iránt. A sziget addig is gazdagabb fele még jobban elkezd gazdagodni mig a szegényebb fele egyre rosszabb helyzetbe kerül. Ide tèr vissza a regeny főszereplője; anyja halála utan, hogy apjának és a falubelieknek segítsen.

Érdekes ès hangulatos volt de nekem a nevek vagy nagyon egyformán vagy nagyon idegenül csengtek ezért pár főszereplőt leszámítva a regény végéig nem tudtam elhelyezni a szereplőket, hogy ki kicsoda és kinek a kicsodája. Ettől függetlenül a hangulata megvolt és végülis kellemes kikapcsolódást nyújtott.

Talán ez volt az első Joanne Harris regény, amit megvásároltam. Bevonzott, és mai napig rabul ejt a könyv borítója. Csodás. Rusztikus. Tengeri kütyüs.
Szeretem az írónő írásainak hangulatát. Szeretem, ahogyan az emberi kapcsolatokat, titkokat, konfliktusokat ábrázolja. Ahogyan kibontakoztatja egy szigetnyi kis közösség, egy szétesett kis kolónia mindennapi életét, küzdelmét, álmait, vágyait, hogy aztán egy közös cél érdekében összefogjanak és összekovácsolódjanak.

Néhány értékelő finoman próbálta jelezni, hogy nem ezt a regényt tartják a szerző legjobbjának, de én makacsul a tengert akartam, a sós levegőt, a sirályokat, és meg is kaptam belőlük az áhított mennyiséget.
Szerettem, hogy az események színhelye egy kis sziget, ahol az emberek sorsa összefonódik az áramlatok, az árapály változásaival, és a környezet annyira meghatározó, hogy a hullámok szinte átcsapnak a könyv lapjain.
„Lassú víz partot mos” – mi más is lehetne a történet mottója? Türelem, a végén jönnek csak az igazi meglepetések!

Azért kezdtem el a könyvet, mert nem volt más kéznél – na nem mintha nem érdekelne amúgy is Joanne Harris minden története. Az elején eléggé úgy voltam vele, hogy 'kit érdekel?' ez a nagy felhajtás egy aprócska szigeten, de végül annyira érdekesek lettek a szálak, a rég eltemetett múlt, amit lassan feltárunk olvasás közben, illetve az emberi kapcsolatok kuszasága, hogy érdeklődve forgattam. A főhősnő egyáltalán nem volt szimpatikus, kicsit az is zavart, hogy E/1-ben íródott, azt hiszem kicsit jobban kedveltem volna, ha nincs ennyire „bensőséges” kapcsolat a szereplő és az olvasó között, talán jobban el tudok határolódni tőle, és mondhatom azt, hogy elég lagymatag valaki volt, anélkül, hogy különösebben idegesítene; így viszont ez nem történt meg. Sem ő, sem a közte és Flynn közötti kapcsolat nem hatott meg, összességében sokkal jobban tetszettek az öreg, babonás, zsémbes karakterek, akik egymásba kötnek és átkozzák a szomszédaikat.
Azt alapvetően érdekesnek találtam, milyen kis beavatkozással is meg lehet változtatni egy sziget sorsát, és maga a cselekmény (bár nem tipikus értelemben véve, de) érdekfeszítő volt. A könyv végével nem vagyok kifejezetten kibékülve, szerintem túl sok lett a felesleges csavar és a befejezés összecsapottnak tűnt. Mindent egybevéve, habár nem volt rossz, annyira jó sem. Az írónőtől úgyis fogok még olvasni, ezt most csak egy balszerencsés találkozásnak tudom be.

Joanne Harris mindig igaz, mindig tiszta, és mindig egy kissé idealista, meseszerű. Van egyfajta varázslatos hangulata a történeteinek, egyfajta sós karamellás-fahéjas-narancsos íze a sorainak.Nem téveszthető össze mással, soha, semmilyen körülmények között. Ha a Partvidékiek nem is a legjobb regénye,akkor sem elhanyagolható, félredobható fércmű. Ragyognak a mondatai. A gondolatok, mondatok a fejedbe szállnak, megigéznek. Érzed a tenger illatát, a sós szél nyomát az ajkaidon, hallod a hullámok zizegős zaját, ahogy megtörnek a sziklákon, a parton. A te csontodig is hatol a hideg. Te is salantsi leszel arra az időre, amíg a könyv lapjai közé bújsz. Velük reménykedsz. Velük harcolsz. Nekik szurkolsz. Érted őket. Érzed őket. Egy vagy velük. Erre képes Harris a maga egyszerű, nem hivalkodó, kedves módján. Nincsenek izzasztó szexjelenetek, óriási első pillantásra egymásba szeretések, nincsen hangos, szenzációhajhász kifejezésmód, még a fülszöveg is hétköznapi élveket ígér csupán. Mondhatnánk, hogy Harris nem modern, nem mai, és bizonyos szinten igazunk is lehetne. De mégis az, hiszen ma él és alkot, kortársunk ő, és oly világokba enged nekünk betekintést, amiket nélküle soha nem ismernénk meg. A Partvidékiek szerény, lassú folyású, és akció jelenetektől mentes, de lélekemelő, valódi és szenvedélyes. Az a fajta sokrétű, kétségbeesett, parázsló szenvedély izzik fel a lapokon, amely magával ragad, és a lelked legmélyére hatol. Azt a fajta akaratot tárja fel, mely az ember sajátja, és ami – ha egyszer felhorgad – akár az életünket is megéri áldozni érte. Ritka pillanatokat örökít meg. Harris, ha nem számít mainak, hát azért, mert manapság nem élnek így emberek, de mégis jó olvasni erről. Joanne Harrist olvasni jó. Egyszerűen csak jó.

Ahogy leveszek a polcról egy Joanne Harris könyvet, már akkor simogatja a lelkemet. Most sem volt ez másképp. Minden benne van, ami miatt szeretem az írónő könyveit, mégis egy kicsit más. Nem igazán szerettem a szereplőket, talán Flynn volt, aki legjobban érdekelt és nem is lepődtem meg a végén. Kicsit hiányzott belőle a mágia, a varázslat és ez a szülő-gyerek kapcsolat is érdekesen lett befejezve. Tény, hogy nem a legjobb könyve az írónőnek, de én elfogult vagyok és így is szerettem.

Friss feketekávé és hal, sós tengeri levegő, egy csipetnyi misztikus hangulat, furcsa, de összekovácsolódó kis közösség, ősi babonák, és jó néhány családi titok: ez vár arra, aki belevág ebbe a regénybe, én csak ajánlani tudom, szokásos elcsépelt, frázis, tudom, de tényleg minden sorát imádtam.

Bővebben: https://kuloncvelemeny.wordpress.com/2023/08/25/joanne-…

Ez volt a hetedik olvasásom Joanne Harristől, az eddigiek közül kettő tetszett, egy nem, három pedig a közepes különböző szintjein mozgott. A Partvidékiek szerencsére a pozitív oldalt erősíti.
Ami a leginkább megfogott, az egyértelműen a hangulat. Ez mondjuk nem nagy meglepetés, az írónő szerintem igazán remekel a hangulatteremtésben, de tényleg elképesztően bejött ez az elszigetelt, zord világ, aminek mégis megvan a maga szépsége. Azért azt hiszem, nem szeretnék Les Salants-ban élni, de egy nyaralásra bármikor kapható lennék.
Maga a történet nem valami mozgalmas, elég lassan csordogál és inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy megismerjük a szigetlakók zárt közösségét, mint a nagy akciókra. De ahogy mondtam, az atmoszféra olyan fantasztikus, hogy mindegy volt, hogy mit csinálnak – egyáltalán csinálnak-e bármit is –, én már boldogan elvoltam a jó kis leírásokkal. Ez nem az a könyv, amit az ember tűkön ülve olvas és legszívesebben előrelapozna, hogy megtudja, mi történik, de nagyon kellemes elringatózni a lapjain.
A szereplők elég sokan vannak, de bennem nem hagytak mély nyomot annak ellenére sem, hogy kifejezetten érdekes alakok is vannak köztük. Az viszont kár, hogy Mado ennyire halovány lett, pedig egy karakteresebb főszereplővel akár úgy is megszerethettem volna, mint a Csokoládét. De Mado olyan, mintha Harris néni elfelejtette volna rendesen kidolgozni, pedig ott van egy csomó elejtett megjegyzés, amikből egy érdekes életutat és személyiséget lehetne összerakni. Így inkább csak egy váz maradt. Vagy hogy stílszerű legyek, egy üres vászon. Ugyanez vonatkozik pepitában Flynnre is. spoiler
spoiler
A borítón emlegetett emésztő szerelem engem nem ragadott meg túlságosan, a szereplőkhöz hasonlóan vérszegénynek éreztem. Mellesleg kérdés, hogy melyik szerelemről beszélünk. spoiler
Azért a lassúsága ellenére is tartogatott néhány fordulatot a történet, főleg a végén. Én mondjuk kitaláltam a 90%-át, de nem baj, értékeltem az erőfeszítést.
A befejezés tetszik, kicsit keserédes, és tökéletesen megfelel az olyan sokat emlegetett frázisoknak is, mint hogy a szigetre mindig minden visszatér, és semmi nem változik. Azt meg majd az idő eldönti, hogy szerencse volt-e vagy sem.

Ui.: Ja, és teljesen belezúgtam a Libris kiadás gyönyörűséges borítójába. Annyira szép és hangulatos. *-*