Ötnegyed narancs 86% 200 csillagozás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nehéz megmondani, mi a nagyobb közhely: az, hogy a gyerekek önzők és kegyetlenek, vagy az, hogy a háború a leghitványabb vonásokat hozza elő mindenkiből.

Ha felszínesen nézzük, ugyanis ez lehetne a premisszája Harris regényének, de ennyi alapján megítélni épp úgy tévedés lenne, mint ahogy a Csokoládét romantikus történetnek címkézni.

Az írónő regényeinek az egyik legfőbb erénye, hogy hétköznapi főszereplőit úgy teszi ki tragédiába hajló élethelyzeteknek, hogy eközben nem válik patetikussá, sem pedig hiteltelenné, köszönhetően, hogy nem él azokkal az olcsó, hatásvadász és kliséhasogató eszközökkel, amelyekre a hollywoodi sémákon nevelkedett olvasóközönség kondicionálva van.

Ebben a könyvében is elkerüli a bevett fordulatokat: a regény hiába játszódik a II. világháború alatt megszállt Franciaországban, mégsem a német megszállókkal szembeni ellenállás, vagy épp a kialakult helyzettel való megalkuvás a fő motívum, hanem egy tanyán élő család széthullása, amelyhez a körülmények is hozzájárulnak, de nem ez az elsődleges ok.

A férje elvesztését követően a család összes terhét cipelő feleség, akit a betegsége kívülállóvá tesz egy zárt közösségben, és önként vállalt magányra kényszerít, olyan egyedüllétre, amelyből nem tud kitörni, s már nem is próbálkozik.
Az elfojtott érzelmek, a ki nem mutatott szeretet fájdalmat és dacot gerjeszt a gyerekeiben, leginkább a történet elbeszélőjében, Framboise-ban, aki vissza is vág, mit sem törődve azzal, hogy a tettei milyen következményekkel járnak.

Framboise szemszögéből követhetjük végig a háború alatt megesett dolgokat, s azokat az eseményeket is, amelyek úgy ötven évvel azt követően játszódnak, és elválaszthatatlanul összefonódnak az egykor elkövetett bűnnel.

A történet most is szikár, szinte sallangmentes, amely, akár csak Mamie Framboise ételei, szívvel készülnek, pontos recept alapján, fölös adalékanyagok nélkül. A szereplői hitelesen hétköznapi emberek, aki csupán boldogulni szeretnének a felfordult világban; itt nincsenek hősök, de nincsenek valódi gazemberek sem, még ha mindenki besározódott is így vagy úgy a történtek miatt.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

nem tudom, vegyesek az érzéseim. tulajdonképpen tetszett, de valahogy valami mintha nem stimmelne. olyan életszerűtlen. na nem, mintha nem létezne elhanyagolt gyerek, aki ilyen-olyan irányokba kallódik, remegve vágyja a szeretetet, aminek talán már legkisebb morzsájáért megtenne bármit … vagy nem mintha nem létezne olyan, első látásra érthetetlenül kemény, kegyetlen, szívtelen, rigid, fásult anya, akinek a tettei mögött mégis látszik az ok (vagy csak látni vélem? – éljen a transzgenerációs szemlélet :P) és még sorolhatnám. a szegénység, a vidéki lét, a háború, a gyász, az őrület – egy szóval ez mind-mind oké, értem, át tudom érezni, fölháborít, meghat, empátiát ébreszt, stb. de valahogy mégis olyan irreális, távoli, fésületlen a történet. végig zavart, hogy a szerző nem múltban, visszaemlékezve írja a gyerekkori részeket, hanem jelen időben, pedig egyértelműen nem gyerekként gondolkodik. sok könyvben rendben van ez a szerkezet, mód, de itt, Boise-nak nem ment. és tényleg csak annyi lenne, hogy múlt időben fogalmaz … úgy jobban elhittem volna. így a gyerekkori szál egy túlszínezettnek ható, picit néha erőltetett történet. nem hiteles.
ugyanakkor gyönyörű leíró részek vannak a könyvben (persze én valószínű bármennyit tudnék olvasni pl. a Loire színéről :P), a migrén alakulásának kibontása elképesztően pontosnak tűnik, érdekes az alaptörténet, a vége felé a tragédia miatt is izgalmas… szóval sok a jópont, de a gyerekkori szál valahogy akkor sem oké. vagy csak ezzel a felnőtt szállal együtt fura… nem tudom. sztem nem jól illeszkedik egymáshoz a kettő.

A csillagok terén először vacilláltam, nem tudtam, mi legyen. Az elején teljesen elvarázsolt, annyira gyönyörűen ír! Teljesen elmerültem benne, nem akartam kiszakadni belőle. Aztán ahogy kezdett kibontakozni a cselekmény, a varázs is eltűnt. Csupán egy szimpla regény maradt meg, ami mégis több, mint társai. Szerettem olvasni. Nem zavart az időbeni ugrálás sem, bár tény, hogy a gyerekkori részeket vártam. Egyrészt amiatt, hogy irtó kíváncsi fajta vagyok (azért nem pofibamászóan vagy bármi), és tudtam hogy úgyis el fogja árulni a titkot, hát árulja már el! =D Másrészt pedig azért, mert azok sokkal jobban bővelkedtek eseményekben, izgalomban, mint egy öregasszony küszködése. A kibontással nem volt baj, a kis apró mozzanatok, jelentéktelennek tűnő leírások is csak előrébb vitték a dolgokat. Egészen a végig. Már az elején sejtettem, hogy ez lesz belőle, mikor már megkérte őt arra, hogy így tegyen. Tudtam, nem ütött szíven. Csak amikor már ő is konkrétan kimondta, hogy a kívánsága teljesült…
Az unokaöcsés rész számomra befejezetlen volt. Ennyi? Ilyen hamar feladták, ennyi próbálkozás után? Oké, hogy volt, ami befuccsolt (gondolok itt a végén levő nagy, szó szerinti dobásra), de ha valaki ennyire akar valamit, zaklat is érte, nem fordul el ilyen könnyen. Hogy akkor legyen minden rendben. Meg a testvérekről is szívesen olvastam volna még utána. Meg az édesanyáról is. Hihetetlen, hogy ezek után csak így egyszerűen vége lett mindennek. Boise meg visszaköltözött, és naivan él. A Paul-féle szálnak meg persze, hogy így kellett végződnie. Ezt már az elején sejteni lehetett.

Ez nem a könyv hibája, de:
A kiadás zavart még. Először is már ez is a lájkolós-facebook-os könyv. Plusz a végén az ajánlások. Nem tudom, ki hogy van vele, de kifejezetten utálom ezeket az ajánlókat. Könyvjelzőn még szeretem, el is olvasgatom, de azért pl. egy Harry Potter könyvbe ifjúságiakat tesznek bele, azokról meg mindig is szerettem olvasgatni, olyan aranyosak tudnak lenni.. :) Viszont itt… Mikor megláttam, mivel indítottak, egy Fejős Éva ajánlással. Pfuj, de nem illik ide. Viszont ez még mindig jobb, mint (azt hiszem, szintén ulpiusnál), ha tetszett ez, olvasd el azt, amit a kezedben tartasz, és ha tetszett az is, akkor a hátsó belső borítón levőt is olvasd el. Hülye reklámok.

Igazi Joanne Harrises csemege ez a könyv:nagyon jó a történet, kidolgozottak a karakterek, és káprázatos a stílus, ahogy megszoktuk.
Külön kiemelem a borítót, gyönyörű.
És egy megjegyzés.Vigyázz, mit kívánsz,nehogy teljesüljön!

Gyönyörű történet arról, hogyan is határozza meg a múltunk a jelenünket, hogyan is nézhetünk szembe a régi tragédiákkal. Az önmagunknak való megbocsátás legalább olyan fontos, mint hogy másoknak meg tudjunk bocsátani.

Jajjaj, már nagyon hiányzik… Az utolsó oldalakat csak úgy faltam. Komoly, sötét, titkokkal teli történet, imádtam.

Régen szerettem már annyira könyvet mint ezt. Imádtam a komor hangulatot, a szereplőket a történetet és Franciaországot is.
Szerettem, ha egy regényben a főszereplőknek ilyen erős átütő személyiségük van, főleg ha még egy kis "őrülettel is fűszerezve van. A feszes történetvezetés végig fenntartotta az izgalmat, alig vártam, hogy kiderüljön a titok, és mivel nem agyaltam rajta, csak hagytam, hogy sodorjon a regény így kellően erősen hatott rám a végkifejlet.

Ui. Alig várom, hogy az írónő hasonló stílusú regényeit is a kezembe vegyem.

A történet és a hangulat volt az, ami miatt szívesen olvastam. Kicsit zavartak a karakterek, valahogy mintha a történet szerint változtak volna, nem ellentmondásosak, vagy megfejthetetlenek voltak, hanem egyszerűen csak átgondolatlanok.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Les Laveuses falut sem kerüli el a német megszállás. Gyerek Framboise és két testvére özvegy édesanyjukkal éli át az eseményeket. A fiatal Tomas Leibniz német katonával ismeretséget kötnek. Tomas halála után elmenekülnek a faluban kialakult lincshangulat miatt. Sok év után tér vissza szülőfalujába az idős Framboise örökségével édesanyja Mirabelle Dartigen albumával.

Nem olvastam még JH-tól semmit ezidáig. Kellemes csalódás volt. Amolyan gyorsan haladós, nem éppen vidám alaptörténettel rendelkező regény. Mégsem tudtam sem szomorkodni rajta, sem megbotránkozni. Inkább csak élveztem és kikapcsolódtam. Ezt kellett nekem most. :)