Nagyon szerettem ezt a könyvet. Az elején nem gondoltam, hogy így lesz, mert Frances egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. Elkényeztetett, kissé már fonnyadó, kesernyés nőnek tűnt, aki kemény akaratú, határozott apjával élt. Apja halála után a sors unokatestvére mellé, majd Afrikába kényszerítette. Útközben megismerkedett egy férfival, beleszeretett. Afrikában okáig idegenül érezte magát, szenvedett, de később úgy tűnt, sikerül beilleszkednie talán. Frances élete nem volt könnyű, se fordulatoktól mentes. Hosszú, nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, mire az olvasó azzal az érzéssel búcsúzott el tőle, hogy „most már nyugodtan elengedheti a kezét”.
Afrikában az élet kemény. S ha az esős évszak elmarad, az a halált jelentheti az ott élő emberek/ állatok/ növények számára. Mennyire vártam Francessel és a holland családdal együtt az esőt!
Szerettem Frances férjét, aki talpig férfi volt, határozott, bátor és segítőkész. Végül az asszonyt is sikerült megkedvelnem, mert nem kullogott haza Angliába, keményen kitartott. Óriási jellemfejlődésen ment keresztül! Bízom benne, ha a regényt továbbgondolnánk, második nekifutásra nagyon sok minden másképp történik (folytatódik) majd.
Több olvasó írta, mennyire ostobának és szűk látókörűnek tartotta Francest. Néhány dologról azért elfeledkeznek. A lány a 19. században élt és anya nélkül nőtt fel. Apja csak azokra a dolgokra taníttatta, amire akkoriban egy angol úrilánynak szülksége lehetett. Nem tanította senki az élet dolgaira. Eredendően sem volt talpraesett. Hát persze, tapasztalatlan, naiv volt és könnyen megvezethető. De ostobának mégsem mondanám. S a tanulópénzt jócskán megfizette. Bízom benne, hogy ő is, akár az a bizonyos akác, új életre kelt és boldog lett.
Más: többen írtak ilyesmit a könyvről: szórakoztató, meg limonádé. Lehet, hogy én nem ugyanazt a könyvet olvastam?! Az a sok kegyetlenség, méltánytalanság, az a nyomor! S ahogy az őslakókról neszéltek, meg ahogy bántak velük! A járvány, a sok hullával, a pokoli jégesó, a zebra halála…? Valahogy számomra ezek nem szórakoztató, hanem nehezen elviselhető és elgondolkodtató dolgok.
S még valami: milyen jó, hogy nem olvastam el előre a fülszöveget, így nem vártam egy második Scarlettet, hanem elfogadtam Francest olyannak, amilyen, még ha sokáig bosszantottak is némely dolgai, s örültem, amikor kezdett változni, gondolkodni, kezdett felnyílni a szeme… (Amúgy Scarlett se volt egy makulátlan jellem, mert önfejű volt, dacos, önző és sokáig vakon ragaszkodott egy férfihez, aki gyenge volt és teszetosza, pedig ott volt a férje, aki különb volt sokkal… na, van hasonlóság?:)