Király ​Fürdő 79% 46 csillagozás

Ritkán nyúlok ennyire komoly hangvételű, magvas gondolatokkal tarkított íráshoz, elolvasása után azonban úgy érzem, szükségem volt / lesz ilyen irodalomra is. Kimondottan megjött a kedvem, ilyen erős érzést kevés könyv vált ki belőlem.

A szerző eddig ismeretlen volt nekem, mégis mondhatom azt, hogy bekerült a kedvenceim közé. Már az első oldalakon egyértelműen kiderült számomra, hogy tetszeni fog a regény, ugyanis az író rendkívül szépen fogalmaz. Több mondata annyira megtetszett, hogy többször is elolvastam egymás után, néhányat fel is jegyeztem magamnak közülük. Többször feltettem magamnak a kérdést: hogy írhat valaki ilyen szépeket?

A borító egyszerűen tökéletes. A szereplők közül Gabriel tettei nem feltétlenül szimpatikusak. A mű rendkívül jól példázza korunk egyik hatalmas problémáját, a kommunikáció hiányát, amely megmérgezi Gabriel jövőjét. Olvastam, hogy maga a szerző is olyan családban nőtt fel, ahol gyakran okozott kellemetlenséget a kommunikáció hiánya.
Fontos lenne, hogy egy család tagjai mindenben támogassák, segítsék egymást, előfordulhat ugyanis, hogy bizonyos dolgokkal nem tudunk egyedül megbírkózni az életben.

Fordítóként különleges volt olvasni ezt a fordítóról szóló kisregényt. Elgondolkodtatott, vajon egyes emberek idegennyelv iránti szenvedélye nem épp abból a vágyból fakad, hogy megtalálják a szavakat, amelyekkel kifejezhetik magukat? Mert van az úgy, hogy a tanult nyelven jobban sikerül kinyílni, mint az anyanyelvünkön. Hősünk, Gabriel esetében még így is nehezen megy a dolog.
Egy családi tragédia a múltban, egy a közelmúltban. Kibeszéletlen dolgok, melyeket többé nem hoznak szóba az érintettek. Elfojtás ez a javából, olyannyira, hogy a könyvben nem is kerül egészen a felszínre többek között például spoiler sem, érezzük, hogy ott van, de nem mondjuk ki.
Bevallom, voltak pillanatok, mikor nagyon idegesített az elbeszélőnk. A felütés, hogy egy férfi elhagyja várandós feleségét, másodpercek alatt cseszett fel, pedig még csak a fülszövegnél jártam, de abban a pillanatban éreztem – ez a könyv engem érdekel, ha már most ilyen heves reakciót vált ki belőlem. Később azonban már nem voltam ennyire vehemens. Aztán megint.
A könyv végére pedig azt éreztem, ezt a férfiszenvelgést már nem bírom sokáig. Akkor értem a könyv végére. Gabriel komám, neked egy pszichológus kellene, de sürgősen, ha már az őseid így elkúrtak egy csomó dolgot, hogy nem tudtad feldolgozni a múltat. Megtehetted volna ezt korábban is, mielőtt teherbe ejted az asszonyt – most a magadé mellett további két életet terheltél meg, gratula.
Node végül csak végigolvastam a könyvet, szóval azért annyira nem olvashatatlan.

Erős, őszinte.
Egy elhallgatott, szőnyeg alá söpört gyermekkori , családi tragédia felnőttkorra gyakorolt hatása. Amikor generációs probléma a ki nem beszèlés.
Gyökerek keresése, magunk megkeresése.
Szép írás, sok Magyarországi vonatkozással.

Lehet-e végső menedék a magány, az (el)hallgatás? Lehet. De inkább csapda lesz.
Most nincs itthon a családom, és magányos vagyok, és ez rossz. De van, amikor jó lenne a magányba rejtőzni. Amikor szégyellem magam, mert rákiabálok valamelyik gyerekre, amikor felelősnek érzem magam valami rossz miatt, amikor fáradt vagyok és kedvetlen, amikor közömbösen, figyelmetlenül hallgatom a feleségem iskolai történeteit, amikor elbújnék még magam elől is. De onnan nem lehet.
Pedig az én gyerekkoromban nem volt olyan tragédia, mint a főhős Gabrielében. Nem ereszkedett ránk sosem „Az Úr adta, az Úr elvette.” fatalista szörnyűsége, a csend és az egyedüllét nem vált sem túlélési technikává, sem a másiktól elszigetelő méreggé.
Gabriel nem képes átlépni azt a határt, amit maga köré húzott, és ezért úgy, de úgy pofán vágnám.

Az elfojtott homoszexualitás regénye.
nagyszerűen elfojtva, de telis-tele utalásokkal. Csak néhány: Thomas Mann, Th. Mann: Tonio Kröger, Leoval a kapcsolata, Andrássy Ki nem mondott, de nyilvánvaló meleg kapcsolta, a nagybátyja szintén melegnek tűnik, a Király fürdő maga, az örökös elfojtás, a kényszeres nyelvtanulás, hátha egyszer rátalál a szavakra melyekkel kimondható. A csere akarása, de nem tudása.
A lány testvérek halálának kibeszéletlensége csak arra jó, h. bemutassa mennyire nem tudunk a másról, a nem illőről beszélni. Egy ilyen családban nyilván nem lehet nemhogy beszélni, de még felismerni sem, önmagának bevallani a homoszexualitását.

Igen mélyre mennek a gondolatok, mennyi mindenre befolyással van néhány gyermekkorban megtörtént esemény illetve azok meg nem beszélése. A stílus abszolút helyén van, az elején kicsit nehezebb volt felvenni a fonalat, utána pedig a külső „zajok” kizárása után – amiken hősünk elmélkedett – már érdekessé váltak a mondatok, gondolatok.
Vajon a második rész mit tartogat…visszatérés?elfogadás?kimondás?dolgok elöl való elmenekülés?…

Egyik kedvenc viccem az egyszeri (egyszerű) haszidról szól, aki minduntalan elfelejti a gyerekkora óta rendszeresen elismételt ima szövegét, így amikor út közben éri az este (a zsinagóga messze, a többiek sehol), a héber ábécé betűit sorolja remélve, hogy a Fennvaló majdcsak összerakja ebből a neki tetsző szavakat. A regény utolsó harmadában pont ez az érzésem azzal a különbséggel, hogy az önmagukban (talán) értelmes részletek kifejezetten zavarják az adást (talán mert csak olvasó vagyok).
Decens kis könyv lenne amúgy: okos és érzékeny szöveg, nagyon autentikus hőssel, egyszerű, őszinte és bizonytalan férfihangon.
De túl sok a kibontásra váró téma: identitás, a nyelvi áttűnésekből kilépő és a hallgatás senkiföldjéről előbújó személyes hang megszólal(tat)ása, az emigráns szülők tiszta lap iránti vágyának elfogadása, a családi titokláda feszegetése és lezárása, a torokszorító némaságból és fojtottan remegő normalitásból kitüremkedő gyászmunka feszülése. Apává válni, férjjé változni a szerető-mosolygó kísértetből és rendezni az apához/Istenhez való viszonyt úgy, hogy még az sem biztos, hogy akár egyik, akár másik valóságos, mert az egyik csak a másikhoz intézett valamikori szavakat idéz a fájdalmak idején (Jób), imának és fohásznak kettejük közt nincs hely. És akkor vissza az elejéhez- ha nincs hely a szavaknak, akkor hit sincs, ami felrepítené őket, és ha nincs hit, hát a szavak sem kellenek.
Hogy lehet akkor, hogy annyi felesleges szó került ide mégis?;)

Azoknak, akik nem találják a szavakat az érzelmeikre, múltjukra, kötelező darab.

A szülők? Jaj – minden szempontból.
Nagyon vacilláltam, levonjak-e fél csillagot, de azért, mert utálom Gabrielt, nem lenne jogos.

Érdekes volt olvasni itt a véleményeket a molyon. Hogy többen is utálták Gabrielt a megszólalás-képtelenségéért. Én nagyon értettem. Az úgy van, hogy némely dologról beszélni annyira félelmetesnek tűnik, hogy az ember inkább feladja az új, kissé hihetetlen boldogságát is, csak ne kelljen megpróbálnia. Mert a boldogság nélkül élt már egyszer, azt, hogy milyen a magány, pontosan tudja. Sőt, talán csak azt tudja. Mert a barátság és a szerelem mindig kissé valószerűtlen annak, aki csak sokadik nyelvként tanulta őket, a magány, a halál, a reménytelenség anyanyelve után. Értettem Gabrielt, a lépéseit, hogy mit miért csinált – és ez most kicsit megijeszt.

(Ez a értékelés meg nem a könyvről szólt, de há' ez van.)

Furcsa könyv ez, két részből áll, az egyik látszik, olvasható, felfogható, a másik része pedig csak sejthető, és az író mindent megtesz, hogy az utóbbit, maga elől is elrejtse..
Helyenként tényleg lenyűgöztek a szép(!!) mondatai, el is lehetne lenni ezzel, de mégis végig kényelmetlenül éreztem magam, és csak mikor befejeztem jöttem rá, miért. Rengeteg férfi küzd látens homoszexualitással, a két kezem sem elég, hogy az ismerőseim között fel tudjak sorolni ilyeneket, és ez szegények számára valahogy kellemetlen ügy, míg én teljesen bátran ki merem jelenteni, hogy érdekelnek a nők is, szóval, hogy bőven előfordulhat, hogy egyszer egy nőbe is szerelmes leszek. Nálam ennek nők esetében semmi köze sincs a szexushoz, de attól az még lehet szerelem, sőt!! Pontosan külön tudom választani magamban, melyik érzés, hova tartozik bennem és nincs ebből gondom. Miért is hinném azt, hogy a szerelemnek köze lenne a nemekhez. Mivel nő vagyok, nem tudom, a férfiak miért csinálnak ebből nagy ügyet..
Miközben Jean Mattern 147 oldalon küzd azzal, hogy ezt az egyszerű tényt leírja, minden erejével azon van, hogy okokat keressen annak elmagyarázására, hogy miért szenved. Miközben mikor megjelenik a múltból Leo nevű barátja irdatlan szívmeleget érez iránta, és tényleg totál mindegy, hogy ez az érzés teste melyik részében jelenik meg, hogy csak a szívében vagy a férfiasságában is, utóbbit minden erejével tagadja, amit nem is akarok firtatni, ő dolga.
S ahelyett, hogy regényt írt volna a férfiak iránti szerelméről, pontosabban egy férfi iránti szerelméből, otthagyja a terhes feleségét, számomra követhetetlen, zavaros eszmefuttatásokat talál ki arra, hogy miért, és végig a 10 éves korában meghalt lánytestvére elvesztésének kínjait taglalja, s valahogy minden búját, bánatát abban látja gyökerezni, hogy Marianne-t elvesztette.
A feketével szedett szavak között ennél a könyvnél a fehér szünetek is vallanak, s azok titkát azért annyiban azért mégsem tudta elrejteni, hogy csak Király fürdőnek nevezte el a regényét, pedig éppen csak egy rövidke epizód szól arról, hogy a budapesti fürdőben járt, véletlen a férfi napon, végül meztelen. Egye kutya, végül csak kibírta, pedig először feszengett kicsit.
Az meg már csak hab a tortán, hogy ugye a homoszexualitását felvállalni szintén nem tudó, nem merő, stbstsb Thomas Mann regényeinek fordítója.
Annyiban viszont szeretem, hogy ha nem is bátor, és nem is igazán önfeltáró, de őszinte regény, mintha egy út kezdete lenne, a számomra roppant elhasznált önismeretinek nevezett út elején, és elhiszem neki, hogy tényleg odaült az íróasztalához és egy lélegzetvétellel leírta nekünk, ami a szívét nyomja. Az más kérdés, hogy mivel ő sem tudta, merte megtudni, mi is az igazán, így egy kicsit felemás művet kaptunk.