A ​bozótvágó kések évszaka 33 csillagozás

A ruandai gyilkosok vallanak
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

„Az ​öldöklés évszakában korábban keltünk a szokásosnál, jól belaktunk hússal, aztán fölmentünk a focipályájára, úgy kilenc vagy tíz óra körül. A főnökök lehordták az elkésőket, utána mindjárt elindultunk a támadásra. Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály – hát az nem létezett. Nem volt ez egy bonyodalmas szervezés.” Így emlékezik vissza a ruandai népirtás egyik aktív résztvevője az 1994-ben történt eseményekre, az afrikai történelem egyik legnagyobb tömegmészárlására, amikor is az ország lakóinak többségét kitevő hutuk három hónap alatt mintegy 800.000 tutszit gyilkoltak meg, miközben a világ nagyhatalmai lesütött szemmel, de némán álltak. A neves francia újságíró és haditudósító, Jean Hatzfeld hátborzongató és megrendítő dokumentumregényében maguk a gyilkosok vallanak sorozatos rémtetteikről. A többnyire bozótvágó késekkel és furkósbotokkal felfegyverkezett hutu parasztok úgy mentek nap, mint nap a mocsárban rejtőzködő tutszik felkutatására, akárha… (tovább)

Eredeti cím: Une saison de machette

Eredeti megjelenés éve: 2003

Tartalomjegyzék

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2006
294 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637253041 · Fordította: Lángh Júlia

Enciklopédia 2


Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 63

Kívánságlistára tette 44

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

csgabi P>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Józan ésszel nem lehet felfogni azt, ami Ruandában történt, én sem vagyok képes erre, egyszerűen nem megy. Ilyen fokú gyűlöletet érezzen ember egy másik ember ellen… Olvastam és olvastam, és folyamatosan a miérteken járt a fejem, de ezt nem lehet megmagyarázni. Felzaklatott ez a könyv; ilyet nem lehet… ilyen még Afrikában sem lehet. Az író felállított egy érdekes párhuzamot a nácik tevékenységével, az 1930–1940-es évekkel, és döbbenetes volt a hasonlóság. Nem tudom, melyik volt a kegyetlenebb, de azt gondolom, ez, a ruandai kegyetlenebb és gyilkosabb volt, mint a náci gépezet.

Ezek a hutu emberek földművesek voltak, akik ugyanúgy és ugyanott éltek, mint a tutszik, ugyanolyan volt a gondjuk, az örömük. Csak annyi különbség volt, hogy a tutszik állattenyésztésből éltek, és hosszabb volt a nyakuk, kecsesebb a járásuk. Kicsit több pénzük volt néhányuknak, és? Csak mert a történelemnek volt egy időszaka, amikor tutszi királyság volt, akkor ezért olyanokat gyűlöljünk, akik erről nem tehetnek?? Akkor most öljük meg mindet, mert valamikor nekünk rossz volt? Habár akkor a hutukat nem akarták kiirtani a tutszik…
Félelmetes volt, amilyen hidegvérrel beszéltek erről a gyilkosok. Nekik ez csak egy munka volt, amire kiadták az utasítást, és ők engedelmeskedtek – addig sem kellett a földeken dolgozni. Eszükbe sem jutott ellentmondani, megkérdőjelezni, menteni másokat. A nácizmus alatt rengeteg ember volt, akik mentették a zsidókat, cigányokat, melegeket, stb. Itt alig néhány emberről tudni. Alig volt néhány Igaz Ruandában.
Ijesztő, ahogyan képes átváltozni az ember állattá, vagy valamivé, ami rosszabb az állatnál, és amikor számonkérik a tetteit, csak védekezik, hárít, másra tereli a felelősséget. Istenről beszélnek, és hívő embereknek tartják magukat. Milyen az ő hitük, ha egyik percről a másikra képesek a mészárlásra?? Megbocsátást várnak? Én leköpném őket, ha szembetalálkoznék velük. A dombokon 112 ezer emberből 50 ezer meghalt a bozótvágó kések évszakában. Nem voltak bűnösök, ártatlanok voltak, mint bárki más.

A gyilkosok a beszélgetések alatt folyamatosan valamiféle kollektivizmussal beszéltek, nem volt én, csak mi. Hiszen akkor a felelősség sem akkora, vagy éppen nincs is. Ölt itt tanító, ölt pap, ölt minden hutu férfi, sokszor nők és gyerekek is.
Hiába lett vége a népirtásnak. Hiába a megbékélés politikája. Ne mondja nekem senki – pláne ne a gyilkosok –, hogy aki egyszer ölt, az képes békén élni ezentúl, és ha nem jön még valaki, aki tüzelni kezdni a hutukat, akkor nem lesz ismét népirtás.

Felzaklató olvasmány ez a könyv, és a borítón az a szem… hátborzongató. Bevallom, amióta elkezdtem olvasni, furcsa álmaim vannak. Remélem, most már vége lesz.
Megpróbálom megszerezni az író másik könyvét is, ami az áldozatokról szól.
Nem tudom, lehet-e ilyet erre a könyvre ezt mondani, de ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a körülöttünk lévő világ. Eddig csak halványan tudtam, hogy mi volt Ruandában, sosem olvastam utána. A fehérek akkor és ott becsukták a szemüket. Elmentek, magukra hagyva a tutszikat.
Ne csukjuk be a szemünket.

5 hozzászólás
Ibanez P>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

„Amikor sikerül nyugodtan gondolnom a népirtásra, azon töprengek, hogy hová is rakjam az élet dolgaiban, de sehol nem találok neki helyet. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy ez már nem emberi.”

Nagyon elgondolkodtató (már aki még nem gondolkodott el az afrikai helyzeteken, főleg az elmúlt évek politikai fordulatainak következtében) és szörnyűséges kötet. A francia szerző sajnos nem gondolt azokra az olvasókra, akiknél az afrikai államokban történteket nem igazán oktatják, sőt akár még a hírekbe se kerülnek be részletesen a dolgok, így például a ruandai mészárlás nekem is teljes mértékben kimaradt az életemből (igaz, 15 éves voltam) (belegondolva, ha fiúként Ruandába születtem volna és hutuként, akkor valószínűleg most többszörös gyilkos lennék). De vissza a történtekhez. Nagyon hiányzott a háttérinformáció, egy kronológiai szedet van a könyv végén, de az igazából nem ad válaszokat a felmerülő kérdésekre, bár apránként a könyvben visszakapjuk (főleg a „Miért?”-re a válasz, hiszen felmerül minden, valláskülönbség, vagyoni helyzet, hatalom, más különbségek, de mi az, ami idáig hagyja fajulni a gyűlöletet?).

„…1994… április 6-án este a Ruandai Köztársaság elnöke, Juvénile Habyarimana meghalt, amikor a repülőgépét felrobbantották. Még azon az éjszakán megkezdődött a népirtás Kigaliban, utána a vidéki városokban, és néhány nappal később a dombok között…”

Az olvasás előtt így utánaolvastam a ruandai köztársaság megalakulásának, valamint a tuszik (magyarul tuszi, minden más nyelven tutszi, a könyvben is tutszi – magyarul, ez picit zavart okozott nálam) és a hutuk közötti különbségnek. A dolog meglehetősen „vicces”, mert noha vannak utalások, hogy anno többszáz évvel ezelőtt a hutuk és a tuszik más helyekről érkeztek (de istenem, eltelt kb. 600 év, azalatt bőven volt keveredés, mármint az első időszakban bizonyára), erre igazából bizonyíték nincs. A különbség mi is akkor? Itt jön az első csattanó: SEMMI!

„A tutsziknak nincs külön vallásuk, nem hivatkoznak semmilyen eredeti írásra, nem beszélnek saját nyelvet, vagy dialektust. Semmilyen szokás vagy elv nem különbözteti meg életmódjukat a honfitársaikétól, kivéve azt a hagyományt, hogy állattenyésztők. Mi több, a tutszik, szemben az európai zsidókkal, hosszú időn át hatalmon voltak. Olyan monarchiát alapítottak Ruandában, amely nyolc évszázadon keresztül, egészen a függetlenségig uralkodott, amelynek magas fokú fejlettsége és bonyolultsága még ma is rejtély a történészek számára, és amely mély nyomot hagyott a hutuk kollektív emlékezetében.”

Igen, csupán annyi a különbség, hogy az 59-es népi forradalomig a tuszik voltak hatalmon (királyság), majd a függetlenséggel 62-től a hutuk kerültek hatalomra. Jogosan valahol, hiszen ők voltak többségben. Az egész különválás még régen kezdődött, amikor a gazdagabbak, azok, akiknek voltak állataik „tuszik” lettek, a földművelők pedig „hutuk”. Persze a tuszikból kerültek ki ezáltal a királyság „arisztokratái”, nekik volt lehetőségük a gazdagodásra, a művelődésre, a hutuk meg túrhatták a földet és éhezhettek, ha olyan év következett. Ráadásul a hutukat rabszolgamunkára is kényszerítették… érthető valahol tehát, hogy az évtizedek során meglehetős gyűlölet gyülemlett fel a hutukban a gazdagok, a tuszik ellen, amelyet persze a gyerekeiknek, unokáiknak is átadtak. Mindehhez hozzájött a belga fennhatóság, amely szépen meg is erősítette a hutu-tuszi különbséget, igazolványokba is belevésve a hovatartozást, s még jobban növelve a gyűlöletet, hiszen ebben az időszakban is a tuszik kerültek hatalmi pozíciókba, közigazgatásba (nem meglepő, hiszen ők voltak tanultabbak). De a hutuk voltak többen… Így jött el tehát a király halála, majd a belgák kivonulása, a függetlenség, s ezzel végre a hutuk ideje…

Azt gondolnánk, ahá, most jön a népirtás… nem, erről szó sincs. A hutuk alakítottak kormányt, majd ezt a kormányt megdöntötte egy másik hutu (a fent éppen felrobban Habyarimana), azonban időközben a tuszik is úgy gondolták, valamennyi hatalom nekik is jár, így megalakult az RHF (Ruandai Hazafias Front), amely egyeztetéseket kezdett az elnökkel. Ekkor jött azonban a robbanás… hogy ki tette, nem tudják. A hutuk állítják, hogy nekik nem voltak olyan fegyverük, amivel lelőhették volna a repülőt… a tuszik viszont miért tették volna? Igen, az elnök hutu volt, de a fokozódó gyűlöletet a tuszik ellen voltaképpen visszatartotta, hiszen kezdeményezte a békés tárgyalásokat az RHF-fel.. Akárki is nyomta meg a gombot, egy három hónapon át tartó öldöklést indított el…

„A dombokon sokan csak azért öltek, hogy kimásszanak a szegénységükből. Ha részt vettek az öldöklésben, nem fenyegette őket bírságpénz, sőt cserébe jól megszedhették magukat. Akinek pediglen alkalma adódott, hogy hullámlemezt tegyen a háza tetejére, hát az nem tétovázott.”

Furcsa módon nem volt szinte semmilyen szervezkedés. A hutu milicista szervezet vezetői ugyan már készültek az öldöklésre, tudtak valamit, de nem volt semmilyen konkrét program. Egyszerűen csak elindult, nagy szerepe volt benne a rádiónak, amely szó szerint uszította a polgárokat, hogy ragadjanak fegyvert és tisztítsák meg az országot a tusziktól (akik egy részét egyébként már menekülésre késztettek a király halála után, megölve sokakat, szóval a tuszik se gondolhatták, hogy sokáig tart a béke).

„Április 10-én a polgármester, frissen vasalt öltözékben, meg az egész hatóság, összehívott minket. Prédikáltak nekünk, jó előre megfenyegették azokat, akik majd netán el akarnák kontárkodni a melót; és az öldöklés elkezdődött, de nem voltak hozzá kidolgozott módszerek.”

És itt jön a csavar. Mindazok, akik nem akartak öldökölni (nem sok ilyen volt, tegyük hozzá), ugyanúgy halálra lettek ítélve, elég volt csak szóban elítélni az öldöklést, már sújtott le rájuk is a bozótvágó kés. Sokan tehát egyszerűen nem tehettek mást, mint megragadni a késeket és nekiindulni a mocsárnak. Pap, tanár, földműves, volt katona, ugyanúgy megragadta a keze ügyébe kerülő első fegyvert – javarészt bozótvágó kést vagy furkósbotot és ment gyilkolászni: gyereket, nőket, férfit, időset, fiatalt, csecsemőt, akit talált.

A legmeglepőbb számomra az volt, hogy a tuszik – bár tudták, hogy mi készül, sokan már a kezdetekkor bemenekültek a mocsárba – nem menekültek el szomszédos országba és még inkább azt találtam meglepőnek, hogy egyik gyilkos sem hozott fel olyan esetet, ahol a tuszik összefogva rájuk támadtak volna, védekeztek volna, sőt, kiemelték, hogy mennyi tuszi csak állt némán és hagyta, hogy egyszerűen levágják… ez valahol nekem nem fér a fejembe, főleg ha egy apát vagy anyát képzelek el, hogy nem védené a gyerekét, szerintem a gyilkosok akarták azt visszaadni a szavaikkal, mintha a tuszik tényleg úgy viselkedtek volna, mint a levágásra váró tehenek…. Illetve vagy tűrtek, vagy csak könyörögtek, ezt nem hiszem el… Ráadásul túlélők még mesélik is, hogy már szavakkal hogy bántották őket, s akárcsak a zsidók a holokauszt előtt, egyszerűen nem vették figyelembe a jeleket…

„Arra szólítottak föl, de mulattató fordulatokkal, hogy ki kell irtani minden csótányt. Mi, tutszik, mókásnak találtuk ezeket a szavakat. A nótákon is, amelyek arra biztatták a hutukat, hogy fogjanak össze a tutszik kiirtására, mi csak nevettünk, hogy milyen viccesek. … Annyira hozzászoktunk mindehhez, hogy nem vettük komolyan a rettenetes fenyegetéseket.”

Felmerül természetesen Isten kérdése is, a gyilkosok nagy része katolikus, volt közöttük pap és kórusvezető is: „Azelőtt a templomi kórust vezettem, már ottan is hiteles vezető lettem, ha szabad így mondanom.” De egyszerűen félretették a hitüket (már ha lehet ezt hitnek nevezni), mert „munka” volt, s igazából úgy gondolták, hogy Isten megengedte nekik, behunyta a szemét, hogy ők végezzék a munkájukat, bár egyikükben azért felmerült az egész vallásosság ellentmondásos jellege: „Egy nap, miközben teli torokból zengtem a szent énekeket, zavarba jöttem, hogy így örvendezek a vallásos szövegeknek, nem törődve azzal, hogy mit tettem a megölt emberekkel. Néztem a sok imádkozó kollégámat, mind rabruhában. Arra gondoltam: megbocsátunk mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek, itt a földön és a mennyben is, és elmismásoljuk azt, amit a mocsárban tettünk.”

Az egyik legdurvább fejezet a hullámlemezekről szóló volt. Igen, az a hulllámlemez, aminek értéke volt Ruandában, házak tetejét fedi, ólat lehet belőle építeni és még sok minden másra jó. És sokan ezért öltek. A hullámlemezért (ba…d meg…)… az értékekért…. hogy meggazdagodjanak… és tették ezt nem a távoli vidék ismeretlenjeivel, hanem a „barátaikkal”, a szomszédaikkal, akikkel együtt nőttek fel, együtt jártak iskolába, együtt jártak sörözni és akiktől sok esetben még ajándékot is kaptak!

„Ha üres kézzel érkeztél haza, még a feleséged vagy a gyerekeid is szemrehányást tehettek.”

Gondolhatnánk, mit szólt a család? A nők, tudva, hogy gyerekeket (is) ölnek? A gyerekek? Újabb csattanó: semmit, vagy ahogy az idézetből is kiderül, még dorgálást is kaphattak, ha esetleg kevesebb hús került az asztalra. A legkisebb gyerekek is végignézték az öldökléseket, a nagyobbakat pedig bevonták, ha más nem arra, hogy felhajtsák, felkutassák az elbújt tuszikat… Ahogy az elején írtam, egy velem most egykorú hutu férfi nagy eséllyel vagy részt vett az öldöklésben, vagy elárulta a falubelieknek a tuszik rejtekhelyét…

„…nem ismerek egyetlen hutu nőt sem, aki titokban elrejtett volna egy tutszi kisgyereket, hogy kimentse a mészárlásból. Még egy egészen aprócskát sem, valami ruhadarabba bugyolálva, vagy egy újszülöttet, akit a szomszédok föl sem ismerhettek volna, mert még annyira csecsemőfeje van. Az egész dombon egyetlen asszony sem fortélykodott azért, hogy életet mentsen, még csak meg sem próbálták, meg sem fordult a fejükben.”

„Láttam apukákat, akik tanították a fiaiknak, hogyan kell ölni. Gyakoroltatták velük a mozdulatokat a bozótvágó késsel. Bemutatták nekik a szakértelmüket halott embereken vagy aznap elfogott élőkön. A fiúk legtöbbször más gyerekeken próbálták ki a kézügyességüket, hiszen azok hasonló termetűek voltak.”

Kiemelkedik pár Igaz a kötetben, nagy részük persze úgy vált Igazzá, hogy meghalt az elveiért… hogy csak szóval próbálta visszatartani az öldöklésre indult férfiakat, avagy nem volt hajlandó tuszi párját elhagyni és vele tartott a mocsárba (mint ahogy a holokausztnál is sok német nő a gyermekével tartott)… A szülőotthonban egy tuszi nő kislányát megmentő apáca kiemelkedik közülük, hiszen ő sajátjaként mutatta be a kislányt, így megmentve az életét…

A történteket egy banda tagjai mesélték el – sokszor persze lódítva, így a szerzőnek nem volt könnyű dolga, hogy eljusson az igazságig – fejezetekre bontva, egy-egy témakör köré építve, ahogy ők átélték a történteket. A könyv írása idején mindannyian börtönbüntetésüket töltötték, átlagosan 10-12 évet kaptak, egyiküket halálra ítélték (mivel 2007-ben eltörölték a halálbüntetést, ezért valószínűleg életfogytiglan börtönben lesz). A többiek persze nem 10-12, hanem átlagosan 5-6 év után szabadultak. Igen, úgy, hogy számoljunk csak… három hónapig járták a mocsarakat… számoljunk csak napi egyetlen!!! embert, akit megöltek.. megvan az összesítés? … 5-6 év (no meg előtte persze az, hogy „szegényeknek” menekülniük kellett az országukból és két évig menekülttáborban élni Kongóban…)

„Úgy viselkednek, mintha inkább panzióban, mintsem börtönben lennének, és a tetejében úgy beszélnek a népirtásról, mint egy immár távoli barbárságról, amelyet a hatóságok finanszíroztak.” „Megbánás, honvágy, kesergés, lehangoltság, bezártságból fakadó rossz közérzet ugyan gyötörte őket, de semmiféle olyan depresszió nem, ami a bozótkésük csapásainak lett volna a következménye.”

Nagyon dühítő volt egyébként az ő felfogásukat olvasni. A „megbánásukat”, azt hogy ennyire „naivan” elvárják, hogy az áldozatok családjai, vagy a túlélők (szomszédaik) megbocsássanak nekik, méghozzá úgy, hogy majd újra „barátok” lesznek, söröznek meg minden… Igazából szerintem egyikük se érezte úgy, hogy rosszat követett el, hivatkoznak a „kötelező jellegre”, hogy menni kellett, de egyik elbeszéléséből se éreztem azt, hogy tényleg lelkileg megviselte volna őket az, amit tettek… Az egyetlen kicsi „megkönnyebbülést” számomra az adta, hogy a ruandai börtönök nem európai mintára szabottak:

„Hatkor kezdődik a vízhordás: megszakítatlan sorokban cipelik a hátukon, hatalmas műanyag kannákban a tóból a vizet, mintegy negyvenezer litert, innivalónak és a tisztálkodáshoz. A napi egyetlen étkezéshez 9 és 15 óra között osztják ki az ennivalót, a blokkokban sorban egymás után.”

Hogy mi lesz ezután? Meddig tart a béke? Csodálom, hogy a tuszik ott tudnak még élni, nap mint nap, nem tudva, hogy mikor lesz újabb népirtás (hiszen még mindig ők a "kisebbség"). A legkisebbek, akik átélték a népirtást, most fiatal felnőttek, sok időnek kell tehát eltelnie, hogy az utolsó személyes élményt átélő (akármelyik oldalon) meghaljon. És ahogy korábban a hutuk, a tuszi is átadják félelmeiket, fenntartásaikat a gyerekeiknek… és talán a hutuk is átadják gyerekeiknek az öldöklés „élvezetét” és hogy milyen könnyű volt és esetleg milyen haszonnal járt (mert csak pár ezer hutut ítéltek el, rengeteg ember szabadon kószál azóta is, meggazdagodott stb.). spoiler

„… a félelem még mindig jelen van, minden pillanatban kézzelfogható, és nem lehet tudni, hány nemzedék szenved még tőle, mire elhalványul.”

kratas P>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Ez egy rettenetes könyv. Nem tudom még eldönteni, hogy mi lesz a sorsa, el fogom-e olvasni még egyszer valaha. A felépítése tökéletes, pont ilyennek kell lennie – az én elvárásaim szerint – egy riportkönyvnek, mert a fejezetek között megtalálható a történelmi/politikai háttér, a párhuzam más népirtásokkal és a magyarázat. Már ha erre van magyarázat, mert igazából felfoghatatlan.
Kötelezővé tenném, ha lehetne.

2 hozzászólás
eeszter>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Olyan gondolatokkal találkoztam ebben a könyvben, amelyeket felfogni nem lehet. Minden emberséget nélkülöző mészárlás, amit igazából hétköznapi falusiak hajtanak végre. Lehet, hogy felülről jövő irányításnak engedelmeskednek közben, de ezt így véghezvinni tényleg nem emberi… (A kötet végén szerepel egy fotó az elítéltekről, sajnos alig lehet kivenni belőle valamit, megnézném a képen a szemüket – gondolom csak a magyar kiadás ilyen.)

BoneB P>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Jézusom, ez borzalmas, mintha csak egy videó-játékról beszélnének, ahol az a feladat, hogy minél több embert megöljenek, nem számít, hogy férfi, nő, gyerek, idős, fiatal. Legalább egy icipici megbánást mutatnának, ha másért nem a könyv kedvéért, meg a túlélők miatt, hogy ők nem akarták ezt csinálni, csak parancsot teljesítettek, de nem…. sajnos ők ezt még élvezték is. Mindezt egy falatnyi földért, vagy tehénért, esetleg hullámlemezért…
És ezek után még naivan bíznak a megbocsátásban … utána minden úgy lesz mint régen, élnek hutuk és tutszik egymás szomszédságában jókat beszélgetnek, isznak, esznek…

Ygritte>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Meglehetősen kiábrándító volt! Nem maga a könyv, mert az író részemről zseniálisat alkotott. Hanem a benne szereplő gyilkosok tárgyilagos, 'ez van'-szerű nyilatkozataik. A szörnyű, felfoghatatlan értelmetlenséget próbálják felfoghatóvá tenni, de számomra még inkább csak felfoghatatlan lett.

nyolcadikutas P>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Azt kell mondanom, döbbenetes. Nem is maga a tett, horror filmekben láttunk már ennél különbet is és egyébként is tudjuk, mire képes az ember. Ami sokkoló, az a nemtörődömség, ahogy néhány elkövető elmeséli tetteit. Felkel, eszik, megöleli a családját, emberre vadászik, levágja, vagy agyon veri, majd iszik a kocsmában egy sört a szomszédjával és arról cserélnek eszmét, melyikük ölt többet és ezért, ki mennyi hullámlemezt kap.
Néha tényleg el kell meditálni a világ történésein…

Azu>!
Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Erdekes dolog ez, amikor az ember talalkozik egy cikkel, amelyben genocidiumrol targyalnak. Heves erzelmeket varnak, mikozben be-bedobnak par szukseges infot. De kozben megsem derul ki semmi, csak annyi tan, hogy valami borzalmas oknal fogva nepirtas tortent. Ezert is volt tanulsagos, egyben – mondhatni – izgalmas ez a konyv. Nehez megfogni, miert is tortenhetett meg mindez. Konnyen szerzett javak, evszaktol fuggetlen gazdagsag, generacios gyulelet vagy a kollektiv cel eroszakos osztonzese. De ugy gondolom, nem is ez volt a lenyeg, nem feltetlen konkret valaszokat es bunbano arcokat akart prezentalni. Ugy nem is lett volna igazan hiteles. Ennyi oldokles utan plane, viszont, engem azert egy kicsit meglepett ez a gyermeki naivitas, miszerint a megbocsajtas egy kis kocsmazas es bocsnatkeres utan mondhatni elvarhato. Nos, kivancsi leszek az iro elso kotetere, ami viszont a tulelok nezopontjabol irja le az esemenyeket.


Népszerű idézetek

BoneB P>!

Mindenki jól járt ezekben az öldöklésekben, amelyek szépen jövedelmeztek.

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Fvrekucc91>!

Az igazi bűnbánat szavait a másik szemébe nézve kell kimondani, nem Isten szobraira függesztett tekintettel.

184. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Anton_Gorogyeckij P>!

Egyébként Claudine, aki huszonegy éves volt a népirtás idején, ezt a meglepő meghatározását adja az eseménynek: „Azt hiszem, hogy soha senki nem fogja megírni a teljes és áttekinthető igazságot erről a megmagyarázhatatlan tragédiáról, sem a fővárosi vagy az európai professzorok, sem az értelmiségi vagy a politikai körök. Minden magyarázat félrebillen erre vagy arra, akár egy sánta asztal. A népirtás olyan gyimgyom cserje, amely nem két vagy három gyökérből nől ki, hanem egy egész gyökérgubancból, ami megpenészedett a föld alatt úgy, hogy senki nem vette észre.”

101. oldal (Ulpius-ház, 2006)

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Kapcsolódó szócikkek: ruandai népirtás
BoneB P>!

Hangsúlyozom, hogy az elsőtől az utolsóig, senkit sem sajnáltam azok közül, akiket megöltem.

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Azu>!

Ha a gyilkosok a templom padsoraiban térdre hullva könyörögnek Istennek, hogy így mutassák ki nekünk, megbánták a tetteiket, én nem tudok imádkozni sem velük, sem ellenük. Az igazi bűnbánat szavait a másik szemébe nézve kell kimondani, nem Isten szobraira függesztett tekintettel. Nem foglalkoztat az igyekezetük.

184. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Szelén>!

Nem egyszerűen csak bűnözőkké váltunk; fékevesztett faj lettünk egy barbár világban.

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

eeszter>!

A mocsárban ájtatos keresztények elvadult gyilkosokká változtak át. A börtönben elvadult gyilkosok ájtatos keresztényekké változtak át. […] Mindenki a maga módján, külön utasítások nélkül tett eleget annak, amit a hite kívánt, mivelhogy a papok vagy elmentek, vagy bűnrészesekké váltak.

161. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Fermina>!

Az ideológusok elindították a genocídiumot, és a militánsok fizetik meg az árát.

194. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Fvrekucc91>!

Minél kevesebb megértéssel és segítőkészséggel néznek egymásra az emberek, annál több szeretettel bámulják a szentképeket a falakon.

165. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak

Proud_Cody_Crybaby P>!

Régen csak azt tudtam, hogy az ember képes megölni egy másik embert, hiszen állandóan ölt. Ma azt is tudom, hogy még az a személy is, akivel közös tálból ettél, vagy akivel együtt aludtál, az is képes könnyedén megölni. A legközelebbi szomszéd lehet a legrettenetesebb. Egy rossz ember még a fogaival is megölhet téged, ez az, amit megtanultam a népirtás óta, és a szemem már nem ugyanúgy tekint a világ arcára, mint azelőtt.

138.-139. oldal

Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka A ruandai gyilkosok vallanak


Hasonló könyvek címkék alapján

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Cheryl Strayed: Vadon
Adam Makos – Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég
Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem
Adam Kay: Ez fájni fog
Rick Atkinson: Hajnali hadsereg
John Vaillant: A tigris
J. S. Margot: Mazel tov
Roberto Saviano: Ragadozók