Stormdancer ​– Vihartáncos (A Lótusz háborúja 1.) 86% 269 csillagozás

Két tényező miatt szerettem volna elolvasni, az egyik Jay Kristoff, mert nagyon szeretem a stílusát, a másik pedig a steampunk címke.
Sajnálom, de annyira nem tudott elvarázsolni, az elején annyira sok volt a japán kifejezés, hogy ki mit visel, mihez tartja magát, hogy zavaró volt. Lassan is indult el a történet, már azon gondolkoztam, hogy félre teszem és majd később folytatom.
Mindet összevetve nem bántam meg, hogy nem tettem félre. A vihartigris, Buruu nélkül viszont ennyire nem tudtam volna szeretni, ebben biztos vagyok.

TE JÓ ÉG!! SZENTSÉGES ISTEN! MI A FRANC VOLT EZ!? O.o Ez… WOW! *o*
Eszméletlenül… tökéletes, gyönyörű, csodálatos… Ennek minden mondata, oldala, betűje maga a Mennyei-manna! *-* IMÁDTAM! Annyira imádtam, hogy nincsenek hozzá szavak!
Hát kedves Colleen Houck! Tudom, hogy a te sorozatod az életem szerelme, de most vetélytársra talált. ;)
Ennek a könyvnek a mércéjét nagyon magasra tettem… Már akkor tudtam, ha csak érintgeti a mércét, már akkor kedvenc lesz… De most mi lett? O.o Teljesen túlszárnyalta az egészet, úgy akár egy vihartigris szárnyal a vihar kellős közepén…
És ezt mind egy férfi (!) valahogy sose szimpik a könyveik :P írta! És harmadik személyben! O.o OMG! Ez az ember egy Isten!
Faltam minden sorát és most ölni tudnék a folytatásért! Ahh… Ezt olvasva ismét a fellegek között éreztem magam és egy fura hangulat, burok vett körül, ami olyan jó volt. Imádtam! :) Rájöttem, hogy ezt jobban megírni képtelenség és minden TÖKÉLETES volt benne. :D Habár érződött, hogy nem egy nő tollából érkezett, mégis nagyon könnyen találtam vele hangot. :D Kiváló teljesítmény és hihetetlen, hogy ez az első könyve! Le a kalappal! :D
Bővebben: Először felkaparom az állam a padlóról. http://lalalunea.blogspot.hu/2014/08/jay-kristoff-storm…

Ez a világ nagyon egyedi, a szerző, aki egyébként ezzel a könyvvel debütált, egy feudális jellegű japán környezetbe ültette a történetet, felturbózta steampunk elemekkel és létrehozott egy mitológiát, klánokkal, sógunokkal, szamurájokkal és mitikus lényekkel.Varázslatos lett ez a világfelépítés, gazdag leírásokkal találkozunk, ami az első fejezetekben némileg türelmetlenné teheti az olvasót, de higgyétek el, megéri átlendülni ezen a részen, mert később érezni fogjátok mennyire lenyűgöző ez a világ, és mennyire vészterhes is egyben. A vérlótusz a kulcsa mindennek, ettől függ az egész birodalom. Ez a növény vészesen terjed, mint valami élősködő, elpusztít minden más veteményt, a birodalomban alig maradtak érintetlen helyek. A vérlótusz működteti a gépeket, égésterméke szennyezi a levegőt, a lakosság drogként is használja, pusztul miatta minden. Ökológiai katasztrófa fenyegeti a Shima birodalmat, a korrupt vezetők és a vallási fanatikusok harcolnak a lótusz feletti hatalomért. Hatalmas a szakadék a pórnép szegénysége és a nemesek gazdagsága között. Ebbe a környezetbe ékezünk, és a szerző nem kíméli az olvasót, sok információt és tetemes mennyiségű japán kifejezést zúdít a fejünkre. Az első fejezet azonnal egy harcjelenettel indul, engem teljesen lehengerelt és beszippantott ez a prológusféleség. Később lassul az iram és onnan számítom igazán jó könyvnek, amikor Buruu megjelent és egyszerűen ellopta a szívemet.
A szerző mesterien alkotta meg a karaktereket. Yukiko egy nagyon szerethető főhősnő. Független és erős, de nem sebezhetetlen. Rendíthetetlen kötelességtudat jellemzi, hűséges és óriási szíve van. Időnként bosszantóan naiv, szerencsére ez csak a szerelmi életére korlátozódik. Rendelkezik az Észlelés képességével, mely tiltott a birodalomban, ha rajtakapnak valakit, hogy szellemi kapcsolatban lehet más lényekkel, arra halál vár.
Buruu a mennydörgéstigris karaktere csodálatos. A külseje meseszép, a teste egy fehér tigrisé, erős izomzattal, gyönyörű bundával, a feje viszont egy fehér sasfej, és a hátán lévő szárnyai is a saséhoz hasonló. Ez az állat intelligens, erős, ugyanakkor Yukiko-val szemben védelmező, gyengéd és gondoskodó. A köztük lévő kötelék az egyik legmeghatóbb elem, amit az utóbbi időben fantasy könyvben olvastam. Ha egymásra hangolódnak, olvasnak a másik gondolataiban, látnak a másik szemével. Mindketten változnak a kapcsolatuk fejlődése során, ez a csodálatos összehangolódás volt számomra az egyik fő erőssége a történetnek. Öröm volt olvasni, ahogy a bizalom felépül közöttük, lépésről lépésre, ez a két lélek lassan összekapcsolódik, és a szemünk előtt válnak testvérekké. Ha egymás mellett harcolnak, azt nyugodtan nevezhetjük harcművészetnek.
A szerző az összes karakterre nagy figyelmet fordított. Kiemelném a negatív főhőst: Yoritomo sógun egy önző, szívtelen, könyörtelen ember, mondhatom remek gonosz figura. Sőt, némileg pszichopata. Masaru, Yukiko apja vadászmester, és nem kisebb feladatot kapnak a sóguntól, élve kell elfogniuk egy mennydörgéstigrist, ami elvileg egy kihalt faj. Masaru gyakorlatilag árnyéka régi önmagának, ami egyrészt az önpusztító életmódnak köszönhető, de sokkal nagyobb részben a múlt titkainak. Összetettség jellemzi Jay Kristoff figuráit, a nők különösen megleptek, mennyire erősnek ábrázolja őket. Egy dolog zavart egy cseppet, a történet E/3-ban íródott, én viszont el tudtam volna képzelni váltott szemszögekkel egy sokkal személyesebb E/1-es írásmóddal.Nagyon tetszett még Kin, aki elvileg a hatóság embere, de sokkal több van ebben a fiúban, őt is megszerettem.
Sokat segített számomra a karakterek megértésében a viszonylag gyakori visszatekintő jelenetek, Yukiko gyerekkorából valók különösen meghatóak.
Ebben a történetben van ugyan némi romantika, de nem jelentős, pontosan annyi, amennyit még el lehet viselni, mert őszintén szólva teljesen felesleges volt ennyi is. Szerelem helyett a szeretet kap hangsúlyt, ami akár két különböző faj között is lehet lélekegyesítő.
Összességében ez egy epikus fantasy, tele akcióval és fordulatokkal, remek karakterekkel, akikből a humor sem hiányzik. A steampunk mesterien épül be a történetbe, imádtam az éghajóktól kezdve a motoros katanáig. Igaz, hogy egy 16 éves lány a főszereplő, de úgy érzem, a fiúk is nagyon élvezik majd a történetet, sok szeretettel ajánlom nekik is. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, aki egy álomból vett ötlet alapján ilyen remek sztorit faragott.

Azzal együtt, hogy nagyon szeretem a japán kultúrát és még az animéket is :) ez a könyv most nem tetszett. Nem az én világom. A sok-sok japán kifejezés, megjegyzés nekem nagyon zavaró volt. A világ, amit az író megalkotott, nem tudott megnyerni. A történet inkább mese, mint disztópia, vagy fantasy, a japánoknak sok ilyen meséjük van, bár mesének néhol elég brutális. A szereplőket bírtam ugyan, de nem nyert meg sajnos.

„Ne szabadkozz a hibáidért. Tanulj belőlük.”

Csak tudnám, miért vártam ennyi ideig azzal, hogy elolvassam?! Ez egy elképesztő történet.
Három nap alatt ledaráltam a könyvet, és ebben benne volt egy éjszakába nyúló olvasás is.
Valódi agykikapcsolódás ez a könyv, kiszakadás a mindennapok monotonitásából, képzeletbeli utazás egy távoli tájra. Minden olvasással töltött perc élmény volt.
Fantasy-t, steampunk világot, Japánt kedvelőknek főleg ajánlom figyelmébe.
A falat kaparom a folytatásért. Ilyen is ritkán van.

Blogbejegyzés: https://irasaimtarhaza.blogspot.com/2019/08/jay-kristof…

Nem disztópia, inkább fantasy egy elképzelt Japánról a steampunk stílusában. Mindemellett óriási társadalomkritika a kizsákmányolóknak, akik a profit miatt a környezetet pusztítják. Nehogy mi is úgy járjunk, mint a történet szereplői, ahol már egyetlen állatot sem találni a szigeten, mert a sógun parancsára mindet kiírtották. A regény kezdetet elég borongós, a nyomor, a mérgező környezet ábrázolása, ahol egy őrült zsarnok minden parancsát teljesíteni kell. Az író minden bizonnyal a japán kultúra nagy ismerője, mert könnyedén ír mind a fegyverekről, mind a ruházatról és keveri bele a történetbe a japán kifejezéseket. A könyvet nagyon is érdemes elolvasni, mert egy csodás mese a szeretetről (nem szerelem), az önfeláldozásról. Buruu és Yuki kapcsolata kicsit az Eragont idézi, Buruu pont olyan szeretni való, védelmező lény, mint Sapphira, és a történet kulcsa pont kettejük kapcsolata. Az író egy teljesen kitalált világba visz minket, legendákkal, mitológiával, érdekes lényekkel teli helyre.

A Lótusz háborúja 1

Ez nagyon izgalmas sorozatindító rész volt, nagyon tetszett.
Bár ez is disztópia volt, de ez most kivételesen engem is kellőképpen magával ragadott. A történet a japán kultúra és hitvilágba ágyazódott, nagyon érdekes volt, teljesen beszippantott. Egy vérzivataros időkben, zsarnokok által irányított, valaha csodálatos trópusi szigeten játszódott, ahol gépesítés olyan mértékű káros anyag kibocsájtást igényelt, hogy mérgező lett a víz és a levegő, tönkrementek a termőföldek. Egy elit kisebbség önző, kapzsi dőzsölésének rendeltek alá mindent, miközben az egyszerű emberek éheztek, vagy a mérgező levegő miatti betegségek tizedelték őket. Ezért drága rabszolgaszerző háborúkat folytattak. Egyenes következmény volt a lázadás lehetőséget.
Remek karakterek voltak a történetben, imádtam a főszereplőt Yukikót, karakán, különleges képességekkel rendelkező, ezért üldözött 16 éves leányka volt. És természetesen imádni való volt a vihartigris is és élvezettel olvastam a Yukikó és közötte kialakult testvéri kapcsolatot.
Szóval volt izgulni való bőven, léghajózás, vadászat, kalandok, véres csaták démonok és persze az uralkodó réteg katonái ellen.

Nagyon ritkán adok első részre 5 csillagot, mert tudom, hogy (majdnem mindig) csak jobb lehet a folytatás, és arra tartogatom max csillagot. Itt viszont erős volt a kísértés, hogy ismét kivételt tegyek, mert tényleg nagyon erős kezdés volt ez a könyv. :)
Azt azért nem tagadhatom, hogy belerázódni nehéz volt a történetbe a sok idegen szó használata miatt. Van szómagyarázat is a könyvben, de azért mégis nehéz azonnal kapcsolni, hogy most mit is akarnak kifejezni. De hamar hozzászoktam ezekhez, és magával ragadt Yukiko története. Izgalmas volt a kezdő jelenet, hogy egyből a jövő egy epizódja elevenedett meg előttünk, amíg újra odaértünk, végig izgultam, hogy jajj, hogyan is folytatódnak a dolgok.
A világ, amibe belecsöppentünk, elég nyomasztó. :( Szörnyű lehet ennek a társadalomnak az alsó rétegeiben élni, és nem is értem, hogy a vezetők is, hogy láthatnak bármilyen megoldást is a környezet ekkora mértékű pusztításában. Az olvasási élményt teljessé tette most az E/3-ban lévő mesélés, mert így minden szemszöget megismerhettük legalább egy kicsit.
Yukiko erős, bátor, kitartó hősnő, tehát csak szeretni lehet. :) Különleges képessége még érdekesebbé teszi. Buruu-val tényleg kivételes párost alkotnak, nagyon élveztem a csodás leírásokat a vihartigrisről. A körülmények miatt még igazi valójuk nem teljesedhetett ki, de várom nagyon, hogy több nagyobb harcban is láthassuk ezt a harcost kettőst.
Igazából csak jót tudok mondani az egész könyvről, mert rendkívül izgalmas és eseménydús volt, számomra elég sok meglepő fordulatot is tartalmazott. A szereplőket is nagyon meg tudtam szeretni. Örültem, hogy ennyi féle szereplőnk van, mindenki igazán szerves része a világnak, mindenki tartogatott számunka titkokat, és mindenki erősebb, mint először hittünk. Mindenképp szeretném, ha hamar megkapnánk a folytatást. :)

Ez a könyv megérdemli, hogy valami nagyszabásút írjak róla, nekem meg csak annyi jut eszembe: „Basszus. Ez durva jó volt.”
Az elején nagyon nehezen rázódtam bele az olvasásba. Rengeteg volt az idegen, japán eredetű szó (megkockáztatom, hogy az első pár fejezetben több volt a lábjegyzet, mint maga a törzsszöveg), és a neveket is olyan egyformának találtam, hogy sosem tudtam, ki beszél. Hamarosan a lábjegyzetek megritkultak, bár a neveket továbbra sem szoktam meg.
Yukikóval valahogy nem tudtam azonosulni. Olyan ez a lány, mint valami mérgező, tüskés növény: mindenkinek odaszurkál. Persze, ha neki van szüksége valamire, addig nyaggatja a másikat, amíg el nem éri, amit akar. Szegény arashitorát sajnáltam, hogy nem tudta lerázni Yukikót; úgy hamar véget ért volna a történet.
Két dolog tetszett nagyon a Vihartáncosban: az akciójelenetek és a világfelépítés. A Shima-szigeteken a sógun és a Lótusz Céh az úr. A Céh termeszti a vörös lótuszt – ebből nyerik ki a chit (üzemanyag, ez működteti az éghajókat, a fegyvereket, a páncélzatokat, stb.). A lótusz pusztítja a földet, mérgezi az állat- és növényvilágot, szennyezi a levegőt, megöli az embert – és mégis erre épül a birodalom. A sógun semmit sem tesz ellene, őt csak a terjeszkedés érdekli, és hogy az ellenségeit egy arashitora (vihartigris) hátán ülve mészárolhassa le.
A sógun egy csapatot küld a vihartigris elfogására, így kerül Yukiko az Iishi-hegységbe; ő a birodalom Vadászmesterének, a Fekete Rókának a lánya. Olyan adottsággal rendelkezik, ami lehetővé teszi neki, hogy az állatokkal gondolati úton kommunikálhasson. Végül is ez a tehetség tartja őt életben.
Yukikónak és Buruunak túl kell élnie az Iishi-hegységben tanyázó onikat, vissza kell térniük Kigenbe, és meg kell ölniük a sógunt. Csak így indíthatják el a változást, az első lépést egy jobb világ felé.
Jay Kristoff úgy keveri a japán mitológiát a saját (steampunk!) világába, hogy én (laikusként) nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. @Disznóparéj_HVP kifejtette, hogy nem tökéletes ez a könyv, sőt, erősen érződik rajta a „japánizálás”, meg egyébként is több sebből vérzik. Én viszont, aki idáig felszínesen sem érintettem a japán kultúrát, semmit nem vettem észre az általa említett hibákból (kivéve Yukiko és Buruu instant-barátságát, és a Yukiko és Hiro közti nullkémiás instalove-ot).

A Vihartáncos története egy steampunk szamuráj háttérbe helyezett fantasy regény, amely meglehetősen egyértelműen az arcunkba tolja a valódi világban meglévő környezetszennyezés veszélyeire szóló figyelmeztetést. A helyszín egy szigetvilág, de annyira van köze a valódi Japánhoz, mint a középkori Európában játszódó fantasyknek a korabeli viszonyokhoz. A felépített világ ötletes, nekem tetszett, ügyesen hozott létre egy társadalmat, amely a vörös lótuszra épül, vezetője pedig a katonai erőt képviselő császár, aki azonban nem tarthatná meg hatalmát a lótuszt kezelő és a gépeket irányító Céh nélkül. A fantasy vonalat a mondabeli szellemállatok és démonok alkotják, illetve az emberek hozzájuk való kapcsolódása.
Negatívumként említeném, hogy a világ kissé leegyszerűsített, spoiler, egyebekben azonban ötletes, összetetten mutatja be a főszereplő Yukiko vívódásait, a jól sejthető végkifejlet mellett képes kisebb meglepetésekre.
A váltott szemszög ezúttal abszolút jogos, így ismerjük meg Buruu és Kin szempontjait és világát is.