Tizenhárom okom volt… 78% 733 csillagozás

Hannah 13 okot sorol fel, amik a végkifejlethez vezettek. Én 13 okot tudok felsorolni, miért ne olvasd el ezt a könyvet:

1. A kiváló alapötlet (magnókazetták!) így megy a lecsóba, egy már-már briliáns húzást így lehet elpocsékolni.
2. Komolyan ezeket az okokat nevezi meg Hannah??? Ennyi erővel már üresek lennének a középiskolák, minden tini feladná.
3. Azt hiszed, mert ennyien szeretik a könyvet, jó lesz. Nem, nem lesz az.
4. Egy olyan világban játszódik, ahol letapiznak, ha hagyod magad. Ki gondolta volna?
5. Ha elolvasod az utószót, széttéped ezt a könyvet, főleg, ha a női nemhez tartozol. Az író (aki pasi ugyebár!) megkérdezte a környezetében lévő nőket, akik ezeket az okokat sorolták fel… ahha….
6. Mert pont azok a magnóoldalak a hosszúak, amiktől a falat lekaparod.
7. Mert Hannahnak nem jutott eszébe, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak sulit váltana.
8. Nem azzal van a gond, hogy Hannah a „síron túlról” elmondja, miért adta fel. Hanem azzal, amik ahhoz vezettek, hogy feladja. Mondvacsinált indokok a többségük, csak legyen kit hibáztatni. Ennyi erővel már egy raklap magnókazettája lenne mindenkinek 16 éves korára.
9. Jay még szerintem az életében nem találkozott depressziós lánykával – de már az is elég lett volna, ha fellapozza a Prozac-országot vagy az Üvegburát, ha már nincs élettapasztalata. És leszögezném, hogy Hannah nem depressziós. Csak egy hisztis kamasz.
10. Mert a fejed fogod verni a falba, amikor rájössz, beugrottál a borítónak és a fülszövegnek.
11. Mert a hétköznapok negatív kis apróságai igaz, hogy megkeserítik az életét minden tininek, sőt bárkinek. Vannak erősek, és gyengék. Van, akiről leperegnek, van akit megvisel. De amit Hannah művel, arra nincsenek szavak.
12. Könnyű másokat hibáztatni, de ismerjük el, legtöbbször mi is benne vagyunk. Hannah azonban kizárólag a környezetét okolja mindazért, ami a végső döntéséhez vezet. Nem kellemes senkinek hallania, hogy esetleg a hiba benne van. De legalább ismerjük el, talán mi is tehettünk volna az ügy érdekében.
13. Semmi hitelesség nincs benne.

Utószóként
Talán a 24 év élettapasztalata mondatja velem mindezt. Túl idős vagyok ehhez a könyvhöz.
Vagy a könyv mégsem olyan jó, mint hittem.

Érezted már azt, hogy egy könyv annyira jó, hogy abba se akarod hagyni az olvasást, de minden fejezet végén letennéd egy kicsit, várnál, hogy minél tovább tartson, mert annyira tetszik, hogy nem akarsz a végre érni, közben pedig alig várod már, hogy tud, hogyan végződik? Igazi paradoxon. Azokkal a könyvekkel vagyok így, amik amellett hogy igazán jók, nem hétköznapiak, és valamivel megfognak.
Jay Asher-nek sikerül ezt elérni nálam.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mindig feldühít, ha valaki önként vet véget az életének. Nem értem, miért?! Létezhet annyi rossz, hogy valaki csak ebben lássa a kiutat? Gondoltam elolvasom a könyvet, hogy más hogyan közelíti meg ezt a témát. Őszintén elszomorított. Mert van úgy, hogy másnak is, nemcsak Hannah-nak jön össze minden rossz, és ha megindul a lejtőn akkor azt érzi, hogy nincs megállás. De a gimikben, az iskolákban, tiniként szerintem senkinek sem volt tökéletes. Sőt utána sem lesz az. És bár Hannah-val történt sok rossz dolog is, de ugyanúgy ő is tehetett róla. Nagyon haragudtam rá a történet során. Ez lett volna a 13 indok, amiért végett vetett az életének? Amiért mindenkinek el kellett küldeni a kazettákat? Igen, a mai rohanó világban, sokszor nem úgy figyelünk másokra, sőt néha magunkra sem, pedig a lelkünknek szüksége lenne egy ölélesre, egy jó kis beszélgetésre. Szükségünk van a kapcsolatokra. Az ember társas lény. De hogy az legyen, hogy magán is segítsen, segíteni kell másokon is. Ha problémánk van (van olyan egyáltalán, akinek sosincs?), keressünk meg valakit, beszélgessünk. Igen, ezt az üzenetét értem a könyvnek, és én is így gondolom. Szerintem mindig van kiút, még ha göröngyös, nehezen járható, sok kitérővel, de akkor is. Időigényes, sok erő kell hozzá, és segítség.

Vihar a biliben. Összefoglalva ezt tudnám mondani.
Bővebben:
Nagyon jó ötletnek tartok hasonló könyvet írni, jó a kazettás megoldás is. Ám ahogy kidolgozta Asher az nagyon fárasztó. Valamint kicsit úgy tűnik, mintha soha nem látott volna még közelről tini lányt, nemhogy értené őt.
Ez a könyv egy tini lányka nyiffogása, akit sem a szülei, sem olvasmányai, film élményei nem tanítottak meg arra, hogy az élet nehéz játék, és nehézségeinek legyőzése benne a szép.
Persze a könyvben gonosz tinik is vannak, akik meg viselkedni nem tanultak meg, de úgy gondolom Hannah kicsit túljátszotta a szerepét.
A könyv témája nagyon fontos, és ha nem így van megírva, még hasznos is lehetne sok ember számára.
Tudomásul kell venni, hogy minden mondatunk, tettünk kihatással van környezetünkre, épp ezért muszáj kontrollálni hogy bánunk másokkal. Mert nem vagyunk egyformák, a könyvben a pletykától kezdve a tapizáson át az erőszak is jelen van, melyekre ahány ember, annyi a reakció. Ezek a problémák viszont olyanok, amit minden épelméjű ember ki tud kerülni, ha akar. És ez a rossz a könyvben. Az akarat, és „normalitás” hiánya. Nagyon könnyű duzzogni, megsértődni és meghúzni a vállat, hogy „Amúgy nem is érdekel” majd egy tucat embernek az orra alá dörgölni, hogy lám, nem nyaggattál, és raktál hazugság vizsgálóra, mikor ezt mondtam, ezért most jól leöngyilkolom magam, te meg kezdj ezzel amit tudsz, de bibibííí, te vagy a hibás!
Irritáló kis fruska, és története inkább káros, mint tanulságos. Azt hiszem ezt nem kell a tiniknek elolvasnia, mert ha csak egy kicsit is nyűgösebb hangulatban vannak, divatból követik a jó példát.
Az emo stílus valami ilyesmi életérzés lehet, csúnyán néz valaki rájuk és rögtön „depi” van. Nem, nincs, és aki életre való, annak nem is lehet. Ha jobban belegondolok nem is kár Hannah-ért, hisz milyen nő, milyen anya, milyen munkatárs válna egy olyan lánykából, aki képtelen kiállni magáért, de hibáztatni mindenkit tud?
És erre nem mentség, hogy érzékeny. Én is az vagyok, na bumm..azért ha valaki kéretlenül megtapiz, csak eltöröm az orrnyergét…De ha nem is, azért biztos nem kreálok az eset köré egy indokot, hogy na, én akkor most öngyilkos leszek, mert hogy lehet ilyet csinálni?
Sajnáltam Clayt, és a világ összes Clay-ét sajnálom, aki szóba áll ilyen nyámnyila emberrel, majd maradandó lelki sérülése lesz mert segíthetett volna, de nem tette….Persze, hogy nem tette, mert aki nem akarja, annak nem is lehet.Mr. Porter esete is ebbe a kategóriába tartozik.
Dühítő, hogy ez egy jó könyv is lehetne, de nem az.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az a baj, hogy nem vagyok már ehhez elég lelkizős, hogy igazán átéljem Hannah gondjait. Az első megszólalásától kezdve haragudtam rá, s bár vártam, hogy változzon a véleményem és megértsem őt és enyhüljek és elfogadjam a döntését. De ez csak egy lufi.
http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2011/01/03/Jay_Asher_Tizenharom_okom_volt/

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Elég nehéz megszólalni most, nem sokkal a könyv befejezése után. Mikor elkezdi az ember, rátör egy sürgető érzés, és folyton ott akar lenni, miközben Clay a kazettákat hallgatja. Arra sarkall, hogy ne hagyd abba, mígnem elolvasod egy éjszaka alatt, ahogy a főszereplőnk meghallgatta a kazettákat…
Eleinte határozottan ellenszenvesnek találtam Hannah-t, azt hittem csupa mondvacsinált ürügyet fog felhozni. Mint könyvötlet, ez egy remek téma volt. De ahogy beleéltem magam, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, hogy valaki tényleg képes ilyen hülyeséget művelni. Igen, hülyeségnek tartottam, és ez még mindig nem párolgott el belőlem teljesen, mert akármennyire is gyűlölném a helyet, vagy a környezetemben élő embereket – az állítólagos barátokat –, nem varrnám a nyakukba a terhem. Azt hiszem, csak elmennék, ha a szívem szakadna is bele, de csendben, feltűnés nélkül.
Igazából itt nincs jó vagy rossz döntés, mert ha megosztod a részleteket, ahogy Hannah is tette, megkapod a miérteket, és azok, akiknek jogosultságot adtál a részletek hozzáféréséhez, életük végéig emlékezni fognak rá, és talán nyújt nekik egyfajta megnyugvást. Talán. Ha nem osztod meg a részleteket, a gyász ugyanúgy ott lesz, és a találgatások úgyszintén felütik a fejüket, időről időre.
Nyilván ilyenkor óriási a kísértés, hogy valakibe mégis belekapaszkodjunk, hogy még egyszer utoljára megértessük magunkat valakivel. Mert nem is igazán az életet gyászoljuk ilyenkor magunkban, hanem a tényt, hogy többé nem emelkedik és süllyed a mellkasunk, hogy nem lesz, aki ránk mosolyog, nem lesz, aki azt mondja szeret, és szeretne megérteni. Egyáltalán senki nem lesz, aki megértene. Hannah saját belátása szerint a legjobban cselekedett, és így valahogy olybá tűnik, nyugalmat is talált. Akart még egy falatnyi figyelmet, hogy minden megmozdulását és szavát értsük, hogy mit miért tett. Életében ezt nem sikerült teljesítenie, de gondolom, ha tudja az ember, hogy meg fog halni, nyíltabb lesz, bátrabban meséli el azokat a dolgokat, amik befolyásolták.
Én nem hiszem, hogy tönkretette volna mind a tizenhárom ember életét, de kétségkívül jó adag keserűséget hagyott maga után, ami akár évekre is elég lenne. A fő célja nem a mások előtt történő megszégyenítés volt, ahogy először gondolnánk. Inkább a vádlottak elé rak egy tükröt, hogy lássák magukat, és komolyan elgondolkodjanak azon, hogy valami rosszat tettek, és hogy mérlegeljék magukban a változtatás kérdését. Az ablakbetörésekből tisztán látszik, hogy ezt nem sikerült mindenkinél elérni.
Clay, azt hiszem, egyben volt tettes, és a legnagyobb áldozat is. Rajta kívül igazán senkit nem érdekelt különösebben Hannah, csak egy volt a hangyabolyban. Clay viszont egy idióta, nincs ezen mit szépíteni. Nem mondok el vele nagy titkot – mivel az első fejezetekben szereplő hozzászólásaiból kitalálható –, hogy szerelmes Hannah-ba, és csak azután jön rá, hogy hiányzik neki, miután már meghalt. Az emberiségre talán legjellemzőbb szabályszerűség: akkor érzed valaminek az igazi értékét, és fontosságát, ha már elveszítetted.
Néha igen is erőszakosabbnak kellene lenni. De mivel Hannah-nak egyetlen árva igazi barátja sem volt, nem volt kihez fordulnia. Ott szúrta el, hogy nem is akart igazán kapaszkodni, és ezért joggal lehetne rá haragudni. Okos lánynak ismerhettük meg, megfontoltnak, aki rendesen átgondolja a dolgait. Az egyetlen fiút, aki a barátja lehetett volna, visszautasította. Szégyenérzetből. Hogy is lennél képes valakinek beszélni a fájdalmadról, akivel most beszélsz először, és akibe talán szerelmes vagy?
Clay, ha csak kicsit lett volna tökösebb, nem csak az életét adta volna vissza Hannah-nak. Hannah szerelmet is kapott volna…
Butaság, de az elején kicsit abban reménykedtem, hogy mégsem halt meg. Hogy ez csak egy megleckéztetés, egy kioktatás, de végül az egyértelmű utalások mellett el kellett fogadnom, hogy a kazettákon kívül már nem fogunk vele találkozni.
Megértem Hannah-t, jobban, mint amennyire elhiszitek. De mostanra eldöntöttem, nem értek vele egyet. Az élet hullámvasút, és nem lehet mindig jó. Hannah még csak depressziós sem volt igazán, nem úgy viselkedett, inkább folyamatosan tesztelgette a környezetét, és végül önakaratából maga ellen fordította azt – hogy meglegyen a végső löket. Jött egy csalódáshullám, és 13 ember miatt mindenkit elítélt, mindenkitől visszavonta a bizalmát, és úgy döntött, véget vet ezen a helyen való létezésének.
Egy egészen picin múlott, hogy a tragédia ne történjen meg, de megtörtént…

Alig hat vagy hét órája lehet, hogy elkezdtem olvasni, és már be is fejeztem. Nem állt kifejezetten szándékomban egy nap alatt elolvasni, de aztán mégis így alakult. Nem tudtam letenni. Hannah nem engedte, hogy megtegyem, ahogy a listáján szereplő embereknek sem hagyta, hogy megfeledkezzenek a tetteikről. Most kéne valami frappánsat írnom, valamit, amit igazi véleménynek lehet nevezni. De nem tudok. Egyszerűen sokkolt a könyv. Nagyon elgondolkoztatott, felkavart és bizony nem egyszer megsiratott. Ahogy haladtam a történettel, egyik kazettával a másik után, nekem is rengeteg minden eszembe jutott a múltamból, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Mindenki volt már pletyka tárgya, még ha nem is tud róla, de ez alól senki sem kivétel. De mi még itt vagyunk, Hannah pedig nincs, és ebből is látszik, hogy mennyire nem figyelünk oda a másik emberre. Nem figyelünk arra, hogy mit teszünk vagy, mit mondunk, és hogy ez miféle következményekkel jár. Lehet, hogy ez valaki számára csak egy poén, de másokat egy-egy „humorosnak” szánt pletyka a teljes pusztulásba tud dönteni. Nem árt ezen elgondolkozni, nehogy egyszer valaki kövesse Hannah példáját, és valaki egy cipősdoboznyi kazettát találjon a küszöbén. Figyeljünk jobban egymásra!

Eleinte nem fűztem nagy reményeket a könyvhöz. Nem is tudom igazán, miért, egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, mi lehet ebben jó.
Aztán elkezdett magába szívni az egész. Talán a második kazetta környékén. És egészen a végéig magában is tartott. Nagyon tetszett. Az elképzelés, az ötlet, a kivitelezés és minden.
Nem mondom, hogy egy hatalmas, mindent elsöprő könyv, vagy műremek, mert egyáltalán nem az. Ami miatt mégis sikerült hatnia rám, hogy tudom, milyen az, ha valakit úgy bántanak, mint Hannah-t és nincs esélye arra, hogy változtasson a dolgokon. Mindezektől függetlenül úgy tartom, hogy ezek az okok nem vezethetnek egy ember halálához. Hiszen fiatalon még szinte semmi nem történt meg velünk, alig vagyunk az élet elején és nem lehet ilyenek miatt eldobni az életet, amiből csak egy van. Nem nem lehet, tilos. Azt hiszem, Hannah indokain alapulva már sokkal többen végeztek volna magukkal, de ez sosem megoldás. Például arra nem gondolt, vajon a szülei, rokonai vagy esetleg más emberek hogyan élik ezt meg? Önzőség.
Egyáltalán nem Hannah Baker miatt mondom azt, hogy szerettem a könyvet. Talán ami igazán fontos benne az, hogy valahogy, akár kissé eltúlzott példával megmutassa a fiataloknak, hogy nem mindegy, hogyan viselkednek egymással. Hogy egy életünk van. Hogy amit mondanak, tesznek mások, kihatnak a lelki világra. És ezt csak tapasztalatból tudom mondani.
A másik, hogy abba Hannah sosem gondolt bele, hogy benne is van hiba. Gondolhatjuk, hogy óh, ő nem tett semmit azért, hogy szeressék. Ugyan. Tapasztalat, hogy ez – főleg évek alatt kialakuló ellenszenvesség esetében – vagy nem könnyű, vagy lehetetlen. Ha egyszer azt gondolják, hogy fekete, többet nem győzhetőek meg arról, hogy fehér, ha te csak egy senki vagy, aki semmire nem jó. Az iskolaváltás sem könnyebb. Nem tudhatod, hogy ezt már kibírod-e azok közt, akiket lassan megszoksz, esetleg még rosszabb lesz a helyzet.
Mindent összevetve nem gondolom, hogy egy olyan embernek, akinek lehet egy apró kapaszkodója is – pl család – az életében meg kell halnia olyan alapvető tinikkel történt 'szörnyűségek' miatt, amikről itt is szó volt. Amiktől rengetegen szenvednek világszerte.
Lehet, hogy ez a könyv nem jó, vagy jó, vagy akármi. Ettől függetlenül az a véleményem, hogy egyrészt azoknak kéne elolvasni, akiket bántanak, hogy rájöjjenek, van kapaszkodó. Nem kell feladni, mert sosem tudod, mit hoz a holnap. Lehet, hogy valami borzalmasat, de holnapután már minden milliószor szebb lesz. És azoknak ajánlanám, akik állandóan, csak mert alapon, vagy viccből, vagy gyerekességből, vagy mániából bántanak másokat. Lehet, hogy a nagy többségre egyáltalán nem hatna – hány idióta, meggondolatlan, olyan tinédzser van, aki nem képes felfogni, milyen körülötte a világ és csak a saját létezése és öröme számít neki, akkor is, ha ezzel másoknak rosszat tesz, ez sem érdekelné őket –, de talán párnak felnyílna a szeme. Talán bele tudná magát képzelni Hannah helyébe. Vagy azokéba, akiket képvisel.
Az életet eldobni bátorság lehet talán. De a halál csak menekülés. Menekülés valamitől, amit ha küzdünk, ha nem adjuk fel, ha a képébe mosolygunk a világnak, ha minden pofon után tovább harcolunk, ha segítséget kérünk (NEM CIKI), ha megpróbáljuk megoldani a problémáinkat, nem pedig megfutamodni, sokkal, de sokkal szebbé és érdemessé tudunk tenni. Ha feladjuk, erre nincs esély.
Szóval, a tiniélet sokaknak irtó nehéz, de talán ez tesz majd erősebbé és boldogabbá később. Csak annyit mondok, 'Stay strong it gets better'. Nem tudhatod, mit hoz a holnap. Azok számítsanak, akiket szeretsz és ha padlóra küldenek, állj fel. Az igazi személyiség fokmérője az, ahogyan továbbmegy az ember. Ne add fel.

Nagyszerű!
Szerintem ezt a könyvet kötelezővé kellene tenni!
Ugyanis sok fiatal tényleg nem tudja, hogy a tetteiknek milyen következményei lehetnek, még ha csak éppen egy jó poénnak szánják is a dolgot, az a poén egy másik embernek nagyon rossz emlékké válhat, és feldolgozhatatlanná.
Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a könyvet!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hát, fél éve készültem elolvasni ezt a könyvet, és sokkal többet vártam tőle, nagy csalódás volt. Az alapötlet nagyon tetszett, de kicsit kiakadtam, amikor elkezdtem olvasni Hannah híres nevezetes okait. Ennyi erővel minden 3. tinédzser öngyilkos lehetne. Nekem százszor több okom lett volna életem során az öngyilkosságra, de még soha nem jutott eszembe. És pláne nem tetszik, hogy az írónő – Clay szemszögéből – úgy állítja be az egészet, mintha ez egy tényleg egy teljesen érthető, megmagyarázható dolog lenne, miközben tulajdonképpen elég lett volna átmennie egy másik iskolába. A végén akadtam ki a legjobban, amikor a tanárnak egy tízperces beszélgetésből tudnia kellett volna, hogy a csaj mire készül. Ennyi erővel a tanároknak/szülőknek örökké attól kellene rettegniük, hogy a temérdek problémás kamasz, akikkel nap mint nap találkoznak, mikor fogja megölni magát. Agyrém…
Amúgy meg olyan paradoxonok vannak benne, hogy az vicc.
Például a vége felé, amikor Hannah már tulajdonképpen elhatározta, hogy öngyilkos lesz, már semmi kedve nincs emberek között lenni, és mégis odamegy a buli helyszínére, hátha összefut valakivel. És csak úgy beleül a jakuzziba pont azzal a két emberrel, akikről amúgy tudja, hogy mekkora görények, és még a piszkot a körme alól sem bízná rájuk. És hagyja magát megerőszakolni(?), csak hogy még többet rinyálhasson. Szóval engem kicsit felhúzott ez a könyv, értelmetlen az egész.