A Thirteen Reasons Why-t egyszer mindenkinek érdemes elolvasnia (inkább felnőttkorban), ti. sok dolog van benne, amelyen érdemes elgondolkodni.
Néhány napja részese voltam egy érdekes eszmefuttatásnak, melynek lényege, hogy két típusú ember van, az egyik szeret szenvedni, a másik boldog akar lenni. Előbbi mindent és mindenkit hibáztat a szerencsétlenségéért, utóbbi nem sajnáltatja magát, hanem tesz azért, hogy javuljon a helyzete. Hannah sajnálatra méltó teremtés. Nem szereti, nem tiszteli saját magát, és láthatólag „szeret szenvedni”. Nem akarom elbagatellizálni a vele történteket. Mindenkinek megvannak a maga sérelmei, amelyek neki véresen komolyak, másnak viszont kis apróságnak tűnnek. Illik megtisztelni a másikat azzal, hogy a számunkra jelentéktelennek tűnő problémáit meghallgatjuk, mert sok esetben segít, ha kibeszélik magukból a zavaró tényezőket, ti. ezzel lehetőséget biztosítunk az elengedésre, továbblépésre (a sok kis apróság nem fog egy nagy nyomasztó teherré válni). Persze, mindezt úgy, hogy nem ítélkezünk mások felett, hiszen azt senki sem szereti magán megtapasztalni, valamint jogunk sincs hozzá.
Hannah nyilvánvalóan nem ura önmagának, az életének. Segítségre lenne szüksége, de nem tudja, kiben bízhat, kitől és hogyan kérhet segítséget. Arra vár, hogy a jelek (a viselkedése) által, amelyeket engedni láttat, valaki kiolvassa a gondolatait, valaki észrevegye, baj van, segítségre van szüksége. (A probléma az, hogy az emberek többsége nem nagyon figyel önmagán kívül másra, valamint a gondolatolvasásban sem jeleskedik.) Ez az általa várt formában nem történik meg. Van, lenne segítsége, ha odafigyelne a környezetére.
Hannah maga is említi, ő saját maga legnagyobb ellensége. Amikor vele történnek rossz dolgok, inkább dühöt érez, mint bűntudatot, az egész világra haragszik. Többször is mondhatna nemet, de nem teszi, valószínűleg azért, mert úgy érzi, megérdemli, ami vele történik; pedig nem, csak nem szereti magát annyira, hogy kiálljon magáért.
A bűntudat a mások ellen „elkövetett tettek” (pontosabban a passzivitása) miatt alakul ki nála (szerintem ez normális és jogos is). Annyira hozzá szokott ahhoz, hogy csak megfigyelője az életének, hogy mikor esélye van másoknak segíteni, nem él a lehetőséggel, hagyja, hogy úrrá legyen rajta az ön- és mindenki más utálata.
Az, hogy elküldi a kazettákat azoknak, akik szerinte hozzájárultak a halálához, két dolgot rejt magában. Egyrészt megkísérli jó útra téríteni őket, hogy a későbbiekben jobban figyeljenek másokra, ne akarják elnyomni az elnyomottakat. Másrészt viszont ez inkább bosszú a részéről, azt akarja, hogy azt érezzék, amit ő érzett, hogy úgy lássák magukat, ahogy ő látta magát.
Szerintem a történet mondanivalója, hogy bízzunk magukban, szeressük, tiszteljük magunkat, úgy bánjunk magunkkal, ahogy szeretnénk, hogy mások bánjanak velünk, mert a problémákon csak ezáltal lehet egyedül túljutni. Ha viszont valaki nem ilyen erős, merjen segítséget kérni; továbbá figyeljünk a környezetünkre, főleg a szeretteinkre, hogy ott legyünk nekik, mikor szükségük van ránk.
Megjegyzés: A tanár nemtörődömsége tűrhetetlen. Nyíltan segítséget kérnek tőle, ő pedig hagyja elsétálni a lányt, ahelyett, hogy megpróbálna neki segíteni. Az ő bűne a legnagyobb. A többiek tkp. még gyerekek, akik azt hiszik, bármit megtehetnek büntetlenül (ez a szüleik felelőssége is), de egy felnőttnek tisztában kell lennie azzal, hogy mindennek (szónak, tettnek) van következménye.