Meggyőző érvek 87% 444 csillagozás

Kedves Miss Austen!

Roppant mód restellem, hogy kénytelen vagyok bevallani önnek, hogy híveinek erős szándéka, valamint jómagam elnéző volta ellenére sem győzött meg meggyőző érveket felvonultató írása.
Sajnálatos módon ebben a regényében is vétett egy sornyi olyan hibát, amelyet az előző általam olvasottban is tapasztaltam, de míg azt betudtam életkorának és a kornak melyben önnek élni rendeltetett, de immár nem siklik el szó nélkül ezek fölött az Ön Nyájas Olvasója.

Kedves Miss Austen!
Kénytelen voltam megállapítani, hogy minden elismerésem ellenére, amellyel respektálom éles elméjét és hasonlóan éles szemét, melyekkel az ön körül felbukkanó embereket felméri és néminemű átformálásokat követve beilleszti a könyveibe, akad önnek néhány módfelett súlyos, s sajna már örök időkre megmaradó hiányossága.
Ezek közül az első az írói eszközök hiánya, amelyek közül a legfájóbb nevezetesen a csapnivaló dramaturgiai érzék.

Drága hölgy!
Önnek is meg kellett volna fogadni azt az intelmet, amely manapság letörölhetetlenül ott villog minden író szeme előtt: ne mondja, mutassa!
Mivel ezzel az eszközzel csupán igen ritkán élt, csupán az elbeszélése alapján kell elfogadnunk bizonyos állításait, amely nagyban csorbítja az olvasó bevonását a történetbe és – valljuk be – unalmassá is teszi a könyvet.

Regényének fordulatai és a drámai csúcspontjai – hogy finom szóljak – a szemöldököm intenzív felvonására késztettek. Először akkor éreztem azt, hogy szüksége lett volna egy jó érzésű szerkesztőre, amikor Louisa balesetét mutatta be. Ön is beláthatja, hogy ezzel beleesett a cselekménybonyolítással hadban álló írók egyik gyakori hibájába: hajánál fogva erőszakolt bele egy fordulatot a történetbe, amely nem illeszkedett ahhoz. De mindez természetesen eltörpül a végkifejlett – a Wentworth kapitány által írt levél – kimódoltságához képest.
Jane, kedvesem, megrázó dologra kell felhívnom a figyelmét, de higgyen nekem: azokat a szavakat csak egy nő vágyálmaiban élő férfi vetné papírra. Hús-vér férfi nem.

S ezzel el is jutottam az ön írásaiban fellelhető másik súlyos hiányhoz, amely nem más, mint az ön igen hézagos élettapasztalatai.
Az elsők között ismerem el, hogy a korabeli arisztokrácia és felső-középosztály párválasztási rítusairól, és kétszínű, önérdektől hajtott játszmáiról meglehetősen kimerítő tudással rendelkezik, továbbá meglehetősen jó emberismerettel is bír – bár főleg a neurózis válfajaitól szenvedő nők tekintetében. Ám mi a helyzet a férfiakkal? A férfiak világával?

Számomra úgy tűnik, hogy ez önnek maga a terra incognita.
Súlyos baklövés egy sikeres hadihajó kapitányt főhősnek megtenni, és mindeközben annyi ismerettel rendelkezni a hajózásról, hogy tönkreteszi az arcbőrt, s a háborúról, hogy abban meghalni és vagyont szerezni lehet. Mintha az lenne csipetnyit homályos ön előtt, hogy valójában milyen kemény emberré (sőt gyakran kimondottan nem úriemberré ) formálódik valaki egy hadihajó kapitányaként, ha saját erejéből került oda és életben is marad.

Egy ilyen ember – hogy mást ne mondjak – nem fog elsápadni és tehetetlenül bámulni, mert egy ostoba csitri beverte a fejét, és végkép nem fogja egy kimódoltan mesterkélt társalgásból elkapott néhány mondat miatt (levélben!) kiönteni a szívét…

Jane Austen világa számomra olyan, mint egy menedék. Ha nagyon megunom azt, ami körülvesz, csak előveszem egy könyvét, és máris angol kisasszonyok, kapitányok és lordok között találom magam, ahol az apró mozdulatok többet mondanak, mint a hangosan kimondott szavak.
Uppercrosst és Kellynch-et pedig különösen megszerettem, az összes átlagos és különös figurájával együtt. Természetesen Anne lett a nagy kedvencem, nehéz őt nem kedvelni. Wentworth kapitány pedig megérintette a szívem… A könyv vége felé található levelétől teljesen elaléltam. :)

Alig több, mint egy év alatt elolvastam Jane Austen csaknem teljes életművét. Most visszanézve és azon gondolkodva melyik alkotása tetszett a legjobban, ebből a szempontból a hét regény között csak árnyalatnyi különbségeket látok. Tükrözi ezt az is, hogy mindegyikre öt csillagot adtam. Ha nagyon muszáj volna valamiféle tetszési sorrendet felállítanom, akkor talán így alakulna: Büszkeség és balítélet, Emma, A klastrom titka, Lady Susan, Meggyőző érvek, Értelem és érzelem, A mansfieldi kastély. Valóban mindegyik könyv remek, nagyon élveztem őket, és sajnálom, hogy az írónőt fájdalmasan rövid élete megakadályozta abban, hogy jóval több írással ajándékozza meg az utókor lelkes olvasóit.

Ha az ember lánya filmet néz és rögtön kettőben is megemlítik ezt a könyvet, okvetlenül rátör az újraolvashatnék. Így jártam én is, egy év után ismét lekerült a polcról és most sem csalódtam. Jane Austen nemcsak mosolyt csalt az arcomra, de az olvasási kedvemet is visszaadta.
Ezúton is köszönöm, Miss Austen! :)

Három olyan könyv van, amit gyorssegélyként akkor kapok le a polcról, ha úgy érzem olyan vacak az élet, hogy ennél vacakabb már nem is lehet. Ez az egyik – és egyben a leggyakrabban használt – kedélyjavító. Csak előkeresem azt a részt, mikor Wentworth kapitány levelet ír, és onnantól kezdve végigolvasom: ennyi elég ahhoz, hogy a rasnya, feketében látott világ egy kis rózsaszín beütést kapjon, és újra levegőhöz jussak.
Na persze nem kell ahhoz világvége hangulat, hogy kedvem támadjon elolvasni – mióta megvan szinte minden évben előveszem (tavaly kimaradt, hiányzott is). És most, cirka hatodik olvasás után is pont úgy rajongok érte, mint először. Szeretem a hangulatát. Meg azt hogy szinte semmi nem történik benne, mégsem unom egy percig sem. És naná, hogy minden egyes alkalommal leolvadok a lábamról Wentworth kapitánytól.

+Megjegyzés: A BBC-s feldolgozást is szeretem. Sok mindenben eltér a könyvtől, de ez sosem zavart – talán azért, mert előbb láttam a filmet, minthogy a könyv egyáltalán a birtokomba jutott volna. És hát már bocsánat, de ahogy Rupert Penry-Jones néz, az igazán kárpótol minden eltérésért.

Rühellős, mert egyszerűen nem tudok létező emberként tekinteni Mr. Tökély, egyszerre macsó és érzelmes, és kalóz, és Titanic-Leo, és örök szerelmes, és… szóval rá. Ő nem létezik. Aki nő, és erre vágyik, az csak csalódni fog. Ő túl tökéletes.
Kedvem lenne a nőnemhez egyöntetűen hozzávágni a könyvet, mondván, kapjátok be, ha nektek ez kell.
És az egészben az a szar, hogy aki azt mondja, hogy neki nem ez kell, az hazudik, vagy még nem tapasztalta meg élőben, milyen lenne Wentworth kapitány.
Egyébként jó :)

Jah és a véleményem tízsorban, másformában :)
http://moly.hu/karcok/68839

Én nem tudom, hogy mi van ennek a nőnek a regényeibe cseppenként beleadagolva, de az biztos, hogy esetünkben süllyedjen bár a történet néha Romana-i mélységekbe, szerepeljen bár benne egy teljesen idealizált (már-már az unikornisok valóságtartalmát elérő) férfi főhős, legyenek bár a fordulatok néha teljesen légből kapottak vagy kiszámíthatóak, a szereplők pedig kissé ellenszenvesek, én ezt a regényt az utolsó mondatig szinte csont nélkül benyeltem. Mint kacsa a nokedlit. Bár abban meg egyébként sincs csont… Aúcs!
Hiányzott a megszokott, szellemes irónia, hiányoztak a frappáns párbeszédek is (lehet, hogy az élete végefelé tartó írónő már kevéssé tudott mindezekre koncentrálni?), és tény, hogy nem ez (az eddig olvasottak közül) a legsikerültebb Austen-regény, de a korszak különös bája, finomkodása és házasságszerző intrikái még mindig lekötnek. Ez van. Vállalom.

Számomra a legkedvesebb Austen történet. Él egyáltalán nő a Földön, aki ellen tudna állni Wentworth kapitány levelének? Szerintem lehetetlen. :)

Hát ez egy fokkal jobb volt, mint az Emma, de még mindig távol a BB-től. A vége mintha túl hirtelen zúdult volna a nyakunkba ahhoz képest, hogy addig csak úgy csordogált a dolog. Ráadásul végig de ja vu érzésem volt. Lehet, hogy egyszer már valamikor olvastam, de abszolút nem emlékeztem rá, csak mint egy hatodik érzék sugallata jelent meg bennem a sztori? Ha ez így van, akkor az egyáltalán nem hízelgő rá nézve (vagy rám?;). Egyébként itt (http://rakenroll.freeblog.hu/archives/2011/10/18/JAK_avagy_olvassunk_egyutt/) azt mondta nekem egy quiz, hogy az Austen hősnők közül Anne Elliot vagyok. Hát…;)

Ó, Wentwoth Kapitány!*sóhajt*
Jane Austen rádöbbentett – megint- hogy egy romantikus hülye vagyok, aki elalél a tiszta érzésű szerelemtől, pláne ha az a bizonyos örök és kizárólagos.
Azért csak Mr. Darcy öltöztethetné ajánlatát olyan szavakba, hogy kísértésbe esnék elfogadni;)