Kedves Austen kisasszony!
Engedje meg nekem, hogy – meglehet, csupán képletesen szólva – ismét tollat ragadjak, s ily’ módon osszam meg Önnel immár a harmadik – s némi röstelkedéssel vagyok kénytelen bevallani, hogy minden bizonnyal utolsó – elolvasott regénye kapcsán bennem felhorgadó érzéseket és gondolatokat!
Igyekezni fogok, hogy eme megkésett levélben tartsam magam a jó modor és az emelkedett stílus kívánalmaihoz, még akkor is, ha mindazon heves érzelmektől, amelyek keblemben sarjadtak néha bizony nehezemre esik, hogy ne epébe mártsam meg képzeletbeli pennám hegyét.
Mélyen tisztelt hölgy!
Ahogy már előző, Meggyőző érvek hosszú soraival teli levelemben írtam, minden tiszteletem mellett meg kell állapítanom, hogy habár az Ön fogalmazókészsége valóban megjárja – ha megengedi, hogy kölcsönvegyem ama kifejezést, amellyel Mr. Darcy élt, midőn először pillantotta meg a bájos Miss Bennetet –, de ahhoz, hogy én magam igazán élvezzek egy regényt, ez bizony nem elégséges.
Szó se róla, ebben az írásművében már ismét megcsillan az a csípős humorérzék, ami miatt sokan rajonganak Önért, ám váltig állítom, hogy ez is nagyon kevéssé menti a történet első felét, amelyet – ha a jó Mr. Bennet távoli oázishoz hasonló epekedéssel várt sztoikusan gunyoros megjegyzését nem számítjuk – méltán ruházhatnánk fel „az irgalmatlanul unalmas” jelzővel.
Jane, kedvesem, bizony mondom, hogy míg a történet el nem jutott addig a pontig, hogy Lizzy kézhez kapta Mr. Darcy levelét, igen gyakran hiányoltam azokat a bizonyos zombikat*, hogy egy kis lendületet, horrible dictu életet vigyenek az események igencsak bágyadt és álmatag folyásába.
A helyzetet csöppet javította ugyan a parodisztikusan eltúlzott Collins tiszteletes szerepeltetése, akinek végtelenül szervilis jelleme nem csupán a regény egyik – csöppet sem üde és bájos, de legalább kellőképpen utálható – színfoltja volt, de a mozgóképes adaptációk leghálásabb szerepe is. Bevallom, számomra a BBC feldolgozás legszórakoztatóbb része volt az ő ömlengéseit hallgatnom – szigorúan a zseniális magyar szinkronnal. Ki tudja, ezt talán még Ön is nagyra értékelné.
A történet második felében már több a lendület, és némely konfliktus is kibontakozik annyira, hogy ne Mr. Darcy-hoz hasonló méla unalommal és lenézéssel kövessem figyelemmel a vidéki kisnemesség álszent módon képmutató intrikáit, amelyet a rangkórság és anyagiasság motivált.
Drága hölgyem!
Immár három regényének elolvasását követően két dolog maradt számomra homályban.
Először is, honnan fakad a rajongó hölgyek tömegének immár két évszázados meggyőződése, hogy Ön romantikus történeteket ír?
Meglehet, én jómagam a cinikus férfiak mintapéldánya vagyok, de ezek a történetek meglátásom szerint igen kevéssé szólnak a szerelemről, sokkal inkább a nők szűkös lehetőségeiről, amelyek közül a társadalmilag leginkább (avagy kizárólag) elfogadott az volt, hogy valamiként nyélbe üssenek egy jó házasságot, amelynek köszönhetően anyagi biztonságban élhessék le az életüket.
Ám ez az egész életművét belengő anyagiasság szinte már sértő, s elismerem, hogy dühöngő rinocéroszként tapodott férfiúi önérzetemen azzal, hogy az egyébként független és értelmes Lizzy Bennet szíve véglegesen akkor olvad meg Mr. Darcy iránt, amikor megpillantja annak Pemberlyben magasodó pompás és előkelő kastélyát.
Ha párhuzamot keresek, talán megérti, hogy miért ötlött fel bennem az a tréfás kérdés, hogy a nők vajh’ milyen belső értékeket becsülnek leginkább?**
Ha írását a saját korának kór- és korképeként fogom fel, akkor a napnál is világosabb, hogy az önhöz hasonló társadalmi státuszú hölgyek számára a házasság volt az életcél, amely a sikertelenség esetén rájuk váró valós alternatívákat figyelembe véve messze nem megvetendő törekvés, de az Ön ideje óta jókorát fordult már a világ, és erősen átértékelődött a nők szerepe.
Értetlenségem másik tárgya, hogy mi oka volt, hogy ily' kecsesen kerülgeti a valódi konfliktusok ábrázolását. A regényei olvasása során mindig vártam, hogy valamely szituációból végre dráma bontakozik ki, de sajnos néhány parázs szópárbajnál többet nem kaptam…
Tudom, hogy az Ön korában nem volt igazán szalonképes dolog a Shakespeare drámáit olvasni, de meggyőződésem, hogy jót tett volna a regényeinek, ha ezt-azt eltanul a vén lókötőtől.
Maradok tisztelettel, őszinte híve:
vicomte
* Ha eddig megkímélték volna a hírtől, egy férfitársam (aki nyilván hasonló kínokat élt át, mint én) megírta a regényének rothadó élőhalottakkal izgalmasabbá formált verzióját. De bevallom, ezek után ez a változat sem bír fölcsigázni.
** A válasz: bőrkárpit, légkondicionáló és szervokormány
