A klastrom titka 79% 317 csillagozás

Pont erre volt szükségem! Valamire, ami ennyire távol áll a rémségektől is, meg a való világtól is. Azt írtam az előző értékelésemben, hogy valami rózsaszín habcsókos borítós könyvet szeretnék olvasni – ez kellően rózsaszín volt, de a habcsók mellett volt benne rózsabimbó és szurkáló rózsatövis is, kellő mennyiségben.
Austennek ragyogó humora van. És klassziczista körmondatokba meg felszínes társalgásba csomagolva világít rá annak a tarthatatlanságára, hogy fiatal lányokat, nőket az élettől elszigeteltségben tartanak, majd váratlanul bedobják őket az „életbe”. Szegény kis Catherine, halvány fogalma sincs semmiről. Ami keveset tud, azt a regényekből csipegette fel, jól fel is sül vele, mikor az életet összetéveszti a regényekkel. Nincs semmi emberismerete, hogy élettapasztalatról ne is beszéljünk! Hogy saját élettapasztalata nincs, azt menti kora és elzárt élete – de hogy soha nem beszéltek előtte arról, milyen is a világ odakinn – ez súlyos mulasztása annak a kornak.
A társalgások sületlensége, a felszínesség, az ezt mondom, azt érzem, amazt gondolom, a mit várnak el tőlem, a bárcsak ismernénk itt valakit, aki bemutatna valakinek, mert addig nem szólhatunk senkihez, a jaj, csak meg ne tudják, mit gondolok szövevényes útvesztői, amiben csak okos vagy kellően „neveletlen” – értsd: nem társasági életre nevelt – hölgyek és leányok ismerik ki magukat, remek paródiái annak a kornak.
Üdítő kis olvasmány volt. És bár néha megkísért az 1800-as évek Angliájának unalmas egyszerű bája, egy ilyen könyv után rá kell jönnöm: jó helyen vagyok, itt és most, ahol vagyok. :)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A könyv részben gunyoros fricska a XIX. század végén tomboló sikert arató gótikus regények és az azokat kritikátlanul faló fiatal lánykák* felé, ám mindezek mellett a korabeli társadalom érzelmi fogyatékos hiénáin legalább olyan élesen ironizál.
Austen ebben (a számomra első) könyvében két nagy erényt mutatott fel:
A gyilkosan szatirikus humorérzéket; mert hogy lehet nem teleszájjal vigyorogni az olyan megállapításokon, minthogy: „ Mrs. Allan a nőnemű lények ama népes osztályához tartozott, akiknek társasága egyetlen érzelmet válthat ki: meglepetést azon, hogy akadt a világon férfiú, ki a hölgyet kellően kedvelte ahhoz, hogy elvette légyen feleségül.”
Illetve azt a lenyűgöző éleslátást, amellyel az azóta lényegét tekintve egy fikarcnyit sem változott karaktereket, motivációkat és helyzeteket megformálja.
John Thorpe, a rátarti, önimádó szájhős**; a vele egy ligában játszó kétszínű, és számító húgocskája; az öntelt és kapzsi tábornok; az üresfejű, szószátyár Mrs. Allan olyan figurák, amelyek még ma is ismerősek lehetnek, és talán egyik-másik még IRL-ben is megkeseríti az életünket.

A regénynek valójában két hibáját láttam: részben az ironikus felhangok, részben a narrációs nézőpontnak választott Catherine miatt látszólag túl naiv a történet, és az igazán mély érzelmek nem kerülnek kifejtésre. Ez különösen a könyv kapkodva elkent befejezésén látszik.
Másrészt a régimódi nyelvezet (legalábbis a Borbás Mária féle fordításban) tovább fokozza a mesterkéltség érzését és a magyar szóhasználat néhol fölöslegesen cirkalmas és archaizáló.

* Gondolom én, mint cinikus pasi, vagyok az egyetlen, aki némi párhuzamot vél felfedezni a manapság dúló pararomantikus irodalom iránti extatikus rajongással bíró női személyek és a regény főszereplője között.
** Igen, ő egy valódi, fuxos, tetkós Lada bőgető HVCS lenne manapság.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Megint lepontozok egy sokak által nagyra értékelt könyvet… nem akarom a rajongókat megbántani, de alig vártam, hogy a végére érjek. Pedig másodjára olvastam el, és ha hat év elteltével ugyanúgy idegesít (sőt, még jobban), akkor lefogadom Mrs. Allen kedvenc muszlinruhájára, hogy ez nem az én könyvem. Tetszett a karakterek szinte szatirikus ábrázolása (istenem, Thorpe, áááá, a korabeli Lada-huszár:P), Tilney ironikus humorát nagyon bírtam, a mosócédula imádnivaló, de ennyi sem volt elegendő, hogy második nekifutásra a szívembe lopja magát.
Asszem, megyek kúrázni Bath-ba.
(Bővebben és sokkal gonoszabban majd a linkeknél.)

Igen vitzes!
Egyfelől például olyan, mint valami sablonos, felszínes kamasz-szerelmi történet kiváló paródiája. Másfelől elég meglepő élmény volt látni, hogy nagyjából 200 évvel ezelőtt is éppúgy el voltak telve a maguk fontosságával, éppoly bohók, naívak, felszínesek voltak a kamaszok, mint most. Az ég világon semmi különbség!

Lehet hogy most lincselés lesz, de nekem ez a könyv dög unalmas. Muszáj valamilyen jelzőt használnom. Most lehet jönni azzal, hogy én tuti nem tudnék ilyen könyvet írni és ezzel teljesen egyet is értek, de nem is akarok.
Számomra a történet kész szenvedés, fiatal lánykák unalmukban nem csinálnak semmit. Néha bálozgatnak, színházba járnak, beszélgetnek, kínlódnak és kitalálnak történeteket, hogy elüssék az időt. Persze a legfontosabb jó párt találni. Igen, azt is tudom, hogy 1800 elején írta Austen és ezek akkor nagyon fontos dolgok voltak.
Bocsássátok meg nekem, hogy nem szerettem bele a könyvbe.

Azt hiszem, kezdek ráérezni a JA-könyvek ízére. Ezt például – az Értelem és érzelemmel szemben – már az elejétől kezdve szerettem. Úgy érzem, ehhez az is hozzájárul, hogy most a Latorre Ágnes által fordított Ulpius kiadást olvastam, és az én ízlésemnek jobban megfelelt, mint Borbás Mária nyakatekert mondatai.
Kezdem nagyon megkedvelni ezt a Jane lányt, és nagyon kezd érdekelni, hogy milyen is lehetett ő maga. Szerintem jól kijöttünk volna egymással. :) Imádom a humorát és hihetetlen jó érzékkel rajzolja meg a jellemeket. Egészen valósághűnek éreztem a szereplőket, és azt kell mondjam, az emberek semmit sem változtak 200 év alatt. Én még regényszereplőt így nem utáltam, mint John Thorpe-ot! Henry Tilney pedig igazán kedvemre való fiatalember. ;))
Catherine-t azonnal megkedveltem, már amikor arról volt szó, hogy mennyire nem tipikusan hősnő alkat és nem volt hétköznapi gyerek. Jó, jó, egy kicsit naiv, de én inkább ezt tapasztalatlanságnak éreztem, és egyáltalán nem idegesített.
Mikor lesz már az a JAK? :))

Austen életművének elsőként befejezett, ám utolsóként közzétett regénye, amit eredetileg Susan címmel készült megjelentetni írója. Egy kiadó 1803-ban megvásárolta, mégsem adta ki. Később, a már befutott szerző visszavásárolta a kiadási jogot, végül a regény csak az írónő halála utáni évben, 1918-ban látott napvilágot.
A Northanger Abbey (A klastrom titka) nemcsak szórakoztató romantikus regény, hanem egyben rémregény-paródia is. Naiv, bájos, szerény hősnőjét ugyanúgy a szívünkbe zárjuk, mint a Büszkeség és balítélet Elizabeth Banettjét.
A Cartaphilus Kiadó gyönyörű kiadványához Komáromy Zsolt írt utószót, amelyben megvilágítja egyebek mellett azt is, miért forog az elszegényedő nemesi családból származó Jane Austen regényeiben minden a házasodás körül.
Tetszettek a Felvidéki András rajzolta illusztrációk is.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Mint eddig az összes általam olvasott Jane Austen regény, ez is elnyerte tetszésemet. A filmet itt is hamarabb láttam, de ez semmit nem vont le az élvezetből, bár bevallom a Northangerben játszódó résznek jót tett a filmben, hogy nem nyúlt olyan hosszúra. Lehet, hogy a könyvben is jobb lett volna, ha kicsit rövidebb, de azért szerencsére pont csak annyira volt hosszú, hogy még ne unjam meg.
Meg aztán való igaz, hogy kicsit hosszú lett, de legalább nem szerepelt benne az a két személy, akit szívem szerint falhoz kentem volna – főként az „úriembert” – már a könyv legelejétől kezdve.
Eleanort és Henry-t megkedveltem a történet során, és a végére Catherine se volt az a naiv kislány, aki az elején.
Szóval szerettem ezt is, mondjuk a Meggyőző érvek még mindig viszi a prímet, de ez más kérdés.

Számomra Austen legjobb regénye. Kiderült, h. fantasztikus humora van. Szinte hihetetlen, h. 200 évvel ezelőtt írta.

Tény és való ezt a könyvet a JAK miatt kezdetem el olvasni.
Örülök neki, hogy megtettem, mert nagyon elnyerte a tetszésemet!
Volt két karakter akik nagyon de nagyon idegesítetek és néha beleléptem volna az arcukba, de nem tehettem :( Szerencsére azonban még is felsültek a mű végére :P