Krajcárkeringő 11 csillagozás

Jane Aamund: Krajcárkeringő

A ​dán írónő egy kötetben megjelentetett háromrészes családregénye több generáción keresztül követi nyomon egy 19. századi kisvárosi család életét. Juliane, az első férjét elvesztő, ám az igazi szerelmet második férje személyében megtaláló többgyermekes anya fantasztikus erővel fogja össze a nagy családot, amelyet négy fián és a lányán kívül a kiterjedt rokonság többi tagja alkot. Ő az az erős egyéniség, akihez képest a család tagjai akarva- akaratlanul meghatározzák magukat, s bármilyen kitörési utakat is keressenek, előbb-utóbb ráébrednek, hogy ellenállhatatlan erő kényszeríti vissza őket ennek az asszonynak a bűvkörébe. A kiterjedt családi kapcsolatok, a rokoni viszonyok, az újra és újra fellobbanó, majd elsimuló viták, a közös nehézségek és az azt legyőzni képes családi összefogás valósághű bemutatása a mű egyik leghangsúlyosabb szála. A kötet legnagyobb erénye talán mégis az, ahogy az adott történelmi kor, a változó társadalmi-gazdasági körülmények és a kulturálisan eltérő… (tovább)

Eredeti cím: Klinkevals

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
General Press, Budapest, 2004
704 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639459925 · Fordította: Tardoskeddi Éva

Kedvencelte 2

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Jane Aamund: Krajcárkeringő

Nagyon érdekes családregény, nagyon tetszett.

maneki_neko>!
Jane Aamund: Krajcárkeringő

Az egyik legjobb családregény, amit valaha olvastam. Jó vaskos, mert igazából három kötet egyben.
A család központi alakja, Juliane nekem nagyon szimpatikus. Rendívül talpraesett, kemény nő, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Keménysége néha már-már ellenszenvessé teszi, de meggyőződésem, hogy muszáj ilyennek lennie, mert nehéz korban, nehéz körülmények között élnek: 1884-ben, Koppenhága munkásnegyedében, pici bérlakásban, sokan összezsúfolódva, mikor a mindennapi betevő falatért is keményen meg kell küzdeni. Ebben a világban még a gyerekek is dolgoznak; a tanítás délután kezdődik, mert a gyerekek délelőtt munkában vannak (még az óvodás korúak is).
A történet második felében Juliane helyett fokozatosan harmadik gyermeke, Joseph lesz a központi figura. (Ő egyébként az írónő apja). Ő már nem olyan rokonszenves nekem… Egy furcsa, magába forduló ember, aki nem jeleskedik a kapcsolatok terén. A magam részéről szívesebben olvastam volna inkább Julianéról és a többi gyerekről, de őket az írónő ekkor már eléggé elhanyagolja.


Népszerű idézetek

maneki_neko>!

Az utcában Juliane királynőnek hívták, mert úgy vonult a csipkebetétes taftruhájában, mint egy királynő. Egyszer az egyik szomszéd meg is kérdezte tőle:
– De hát Berggrenné, honnan telik ilyen eleganciára, most, amikor egyedül van a gyerekekkel?
– A csupasz fenekem mindenki látja, de az üres hasamat nem – vetette oda neki Juliane.

11. oldal

maneki_neko>!

Juliane családjában az asszonyok mindig a saját életüket élték. A férfiakat távol tartották maguktól, azok csak problémát okoznak. De akárcsak az időjárást, őket is kénytelenek voltak elviselni. Néha túlzottan jó dolguk volt. Ez akkor fordult elő, amikor időszakonként a férj nem ivott vagy nem verte őket, de hát az ember a sorsát nem kerülheti el.

13. oldal

maneki_neko>!

A falon képek, amelyek hajókat ábrázoltak egy viharos tengeren, és Otto ágya felett a Szűz Mária képe, karján a kis Jézussal.
– Csak nem vagy katolikus? – kérdezte Juliane gyanakodva, amikor a képet meglátta.
– Nem, egy ócskásnál találtam. Úgy tűnt, hogy anyámra hasonlít. Meghalt, amikor még kicsi voltam, de halványan emlékszem rá. Nem dán volt. Azt hiszem, Magyarországról jött.
– Na, azért nézel így ki – jegyezte meg Juliane.

66. oldal

maneki_neko>!

Juliane ismerte azt a különös dzsungeltörvényt, amelyet ebben a kemény, nő uralta családban alkalmaztak. A bajt és megaláztatást tartsa meg magának az ember. Olyan volt, mintha egyébként a többieket megfertőzné vele. A hétköznapokat vészelje át egyedül, és csak akkor csatlakozzon a többiekhez az ember, ha ismét jobbra fordul a sora.

158. oldal

maneki_neko>!

Végre kopogtattak az ajtón. Juliane szinte feltépte az ajtót. Kint állt Otto és Linder, a fejük tele volt hínárral és kagylódarabokkal, a nedves hínár lecsüngött szép öltönyükön, csatornaszagtól bűzlöttek, és alkoholgőz vette őket körül. A röhögéstől majdnem összeestek, hullarészegek voltak.
– Hol jártatok? – mennydörögte Josephine.
– Beleestünk a csatornába, és kénytelenek voltunk hazaúszni – kuncogott Linder.
– Majd adok én neked mellúszást – válaszolta a felesége, és odasózott neki egyet.

203. oldal

maneki_neko>!

– Gyarapszik a család – állapította meg Juliane, és szalvétával letörölgette a morzsákat az arcáról. – De ezt is megelégelheti az ember. Világosan emlékszem a dédnagyanyámra. Makkegészséges volt, megvolt minden foga, zabált és ivott. Amikor betöltötte a kilencvennyolcadik évét, azt mondta: Most már nem akarok tovább élni, úgy látszik, Isten megfeledkezett rólam. Amikor aztán megkérdeztük, miért nem akar tovább élni, tudjátok, mit válaszolt?
A hölgyek kíváncsian rázták a fejüket.
– Azt felelte: „Ki nem állhatom, hogy úgy szaporodtok, mint az egerek, folyton csak a gyerek, a gyerek és újra a gyerek, ej, de utálatos.”

398. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Carsten Jensen: Mi, vízbefúltak
Maren Uthaug: A világítótorony
Margit Sandemo: Halálos bűn
Lars Saabye Christensen: A féltestvér
Jussi Adler-Olsen: Palackposta
Søren Sveistrup: A gesztenyeember
Kim Leine: Kalak
Thorkild Hansen: Jens Munk, a hajós
Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái
Sissel-Jo Gazan: Tintagomba