It crawled under my skin.
.
.
.
És itt most be is fejezem.
.
.
.
I’m just kidding. :D De kedvem lenne, mert fogalmam sincs, hogy másképp éreztethetném, mennyire mélyen megérintett a történet, mennyire tetszett és mennyire nem akartam, hogy véget érjen. Elképesztően különleges egy könyv, nem is tudom semmihez sem hasonlítani.
Nagyon tetszett a regény felépítése, bár időnként szerettem volna, ha sűrűbben váltakoznak a szereplők nézőpontjai, bár lehet, pont így volt jó, hogy alaposan elmerülhettünk egy-egy cselekményben, mielőtt jött a váltás. De az igazi különlegessége az, hogy a két testvér két idősíkon meséli el a történetüket. Noah a múltból szól, Jude a jelenből. És valami nagyon elromlott a kettő között. Titkok és hazugságok, düh és félelem, féltékenység és kétségbeesés hatja át a sorokat, miközben a két sík szépen lassan közeledik egymás felé. Elképesztően jól ábrázolta az írónő, mennyire kuszák és sokszor érthetetlenek az emberek érzelmei. Hogy hirtelen felindulásból mennyit árthatunk valakinek, akit egyébként a világon mindenkinél jobban szeretünk.
Nem tudom, ismeritek-e azt az érzést, amikor már annyira vártok valamit, hogy megtörténjen végre, hogy már inkább késleltetnétek, mert közben annyira édes a várakozás. És amikor eljuttok ahhoz a mondathoz, amikor már érzitek, hogy itt lesz, most, igen, ez az a pillanat, inkább visszaugrotok pár sort, csak hogy újra felépítkezhessen a jelenet, hogy még legyen egy kis időtök, mielőtt végre megtörténik. És aztán megálltok, és újra és újra elolvassátok a részt. És újra. És újra. Lehet, csak én vagyok ilyen, és egyébként fogalmatok sincs, miről hadoválok, de számomra jó pár ilyen jelenet volt a könyvben.
Befejezem, mert csak össze-vissza írok dolgokat, aztán kitörlöm őket, és tudom, érzem, hogy képtelen vagyok visszaadni a könyv varázsát. Leírhatatlan, milyen Noah rajzairól és festményeiről olvasni, amiknél már csak az lenne fantasztikusabb, ha láthatnám is őket. Leírhatatlan, milyen sorsszerű a szereplők találkozása, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz az életük. Ahogy az is leírhatatlan, milyen érzés rádöbbenni arra, hogy olykor az igazság, még ha fáj is, sokkal felszabadítóbb, mint a hazugság, melyet megnyugtatásul szántak.
A borító nem rossz, de elsősorban nem ez vonzott be. Szerintem lehetett volna jobbat is készíteni a történethez. Most jön majd ki egy másik borítóval is, de az sem jó, valahogy nem az igazi. Lehet egyszerűen fehéren kéne hagyni, és a képzeletre bízni a képet. :) Egyébként Noah-nak azt a bizonyos festményét örömmel látnám rajta. :) Mindegy, így is úgy is kell a polcomra egy példány.
Zeneajánló:
Sia – Soon We’ll Be Found
https://www.youtube.com/watch…