Millió apró darabban 91% 34 vélemény

mindenek előtt két jó tanács azoknak akik még nem olvasták ezt a könyvet: a) olvassák el, b) viszont ne lapozzanak az utolsó oldalra. nem tudom másnak van e olyan hülyesége mint nekem, hogy egy bizonyos lélektani pillanatban – amikor nem tudom eldönteni hogy egy könyv mit akar tőlem, vagy fordítva, esetleg épp ellenkezőleg, amikor már tudom hogy úgyse szabadulok tőle – hajlamos vagyok megnézni az utolsó mondatot. egy kicsit olyan ez, mintha az első randinál meg lehetne nézni, milyen lesz az utolsó csók. biztos lenne olyan, aki nem tenné meg. lehet hogy felesleges, lehet hogy csak még izgibb lesz hogy jutunk oda, az is lehet hogy semmi különös; mégis más lenne tőle minden. elvileg itt is ez a helyzet, vagyis semmi különös, nem örökre belénk ivódó mondatról van szó. el is árulom, hogy ne legyen olyan izgi:
pár egymondatos jövő, hogy mi történik a főbb szereplőkkel a regény története után. de ne olvasd el. a könyv egyik lényegét veszíted így el, azt a feszültséget, ami azzal jár, hogy elvileg senkinek nincs esélye, de mégis mindenkinél ott van az a hátha.

egyébként meg, ez egy kurvajó regény. így ezzel a szóval, illik is hozzá, különben is, miután elolvastad, úgyis sokkal keményebben lenne kedved káromkodni, hogy kijön vele az a feszültség, ami esetleg bent maradt, meg rá is szoktatott a történet addigra. másrészt, amikor becsukod majd a könyvet, úgy fogod érezni, hogy bárkit meg tudnál ölelni. még meg is tudnád szeretni. ráadásul minél jobban lepusztult, szétcseszett az illető, annál jobban. nagy kincs ez az érzés, már emiatt is bőven megéri elolvasni.

egy olyan epikus, folyamatosan erősödő erő érzést ad, amit a gyerekkorom ifjúságregényei; hogy a hős győz, hogy a rossz megszívja, és hogy épp ezért van értelme az életnek basszameg; és az ilyen szempontból mindegy, hogy itt a jók legtöbbször rosszak, teljesen szétesett emberek, akiket még egy náluk is rosszabb dolog szedi szét, ami ellen ráadásul nincs is megoldás.

és itt bemutatják nekünk a Függést.
a főellenség nem csak a pia, meg a drogok; azok csak a függés vadhajtásai.

cinikusan és okosan filozofál és dramatizál, nagyon jó arányokkal keverve az eredetinek tűnő eszmefuttatásokat az ezerszer előtt közhelyekkel, emiatt végig kellemes olvasnivaló, kellően izgalmas, stílusos és olvasmányos, de ami még fontosabb; kábé a második fejezettől kezdve akkor is megszereted a főszereplőt, jamest, ha már az első mondatától kezdve idegesített és utáltad.

baromi erős, jól megírt karakter, tisztára mint a már emlegetett ifjúsági regényekben a hősök; elvileg nincs esélye, szétcseszett kisember, mint mi, de aztán egyre több lesz az ő – és az olvasó – reménye, kiderül hogy mégiscsak okos, erős, és szép, és a végén megmenti a világot, vagy legalább saját magát. ha van jó könyv a tunyaság, életképtelenség, és depresszió ellen, abból ez az egyik, pedig végig szívnak, isznak, káromkodnak benne, és ha csak felületesen olvasnál bele, majd mindegyik lapból az derülne ki hogy az élet egy kurvanagy szívás. persze, mert egyébként az, de itt jólesik küzdeni ellene, arról a folyamatos felemelő érzésről nem is beszélve, hogy ez a james gyerek, ez azért még nálunk is jobban elcseszte az életét, legyen bármily mélypontban is ép a kedves olvasó, és azért ez, mint a baleseteknél a bámészkodás, ha szégyellnénk is, de lássuk be, hogy baromira megnyugtató. arról nem is beszélve, hogy épp ezért, vagy talán ennek ellenére az olvasó könnyen azonosulhat annyira jamessel, hogy ő is annyira tökös gyereknek érezze magát a könyv végére, hogy aztán becsukja a regényt, és nekiálljon megoldani a problémáit. nem túlgondolva, agonizálva, egyszerűen elhatározással, és kész, csókolom.
ilyen szempontból többet ér ez a regény minden ezoterikus tanácsadó baromságnál.
szegény csernus erőltetett gatyába rázásairól nem is beszélve.

a végére még a hülyeségeimet, csak hogy a skizofréniám se panaszkodjon, hogy elnyomom:
szép szép ez a jellembeli izmozás, de, ahogy a könyvbeli szakemberek, én sem hiszek benne. szép, hogy nagyon őszintének akar látszani, szinte meggyónó önéletrajznak tűnik néha, és nem is az a lényeg, hogy ez tényleg megtörtént e, avagy sem, de; akárhogy is nézzük, ez a james egy hős, egy kurvanagy jellem, némi írói túlzással túl is polírozva; de azért nem csak az ilyen jellemek drogozzák szét magukat. és nem mindegyik függő ekkora karakter. sőt. ezzel csak azt akarom mondani, hogy aki esetleg azt hinné, hogy ez a könyv alapján többet tudhat meg a 'valódi' (?) drogosokról (- függőkről?), akkor épp úgy téved, mint az összes többi hason témájú könyvel kapcsolatban. másrészt aki ezt példaként, ti. tankönyvként használná, vagyis ezzel példálózna akár magának, akár mondjuk egy súlyosan függő embertársának hogy 'olvasd már ezt el hogy lásd, az egész csak döntés kérdése, csak el kéne határoznod magad', nos az szerintem ne tegye. illetve igen, de nyilván nem ilyen egyszerű.

elhiszem hogy az élet ilyen is tud lenni mint itt, de ha jamesnak van igaza, és nincs AA, és nincs Isten, meg Felső Erő, akkor az is benne van a pakliban hogy egy hasonló helyzet csak néhány apróságban különbözne ettől; pl hogy nincs ott leonard. pl hogy nincs pénz elvonóra. pl hogy a szüleinek sincs pénze. és így tovább. és ezek mind olyan nehezítések a játéktáblán, amiktől még nehezebb lenne célt érni, már ha van egyáltalán cél.

arra viszont nagyon jó ez a könyv, amit kevesen mernek kimondani, hogy igenis van abban valami nagyon tiszteletreméltó, és irtózatos bátorság, amikor valaki módszeresen odáig süllyed a saját mocsarában, hogy már nincs mit vesztenie. és itt nem az óvatosan széthulló trendi drogosokra gondolok, hanem az olyan kétségbeesetten önmagukba rohanókra, mint pl ez a james. az ilyen emberek mind félelmetesek, és szeretetre méltóak egyben, és épp úgy irigylem is őket, és lenyűgöznek, mint ahogy sajnálom és borzadok a menthetetlenségüktől. 'a szabadság csak egy másik szó arra, hogy nincs mit vesztened', énekelte a Lány, és ez főleg igaz azokra, akik elítélik az ilyen elcseszett életeket, és a saját függéseik korlátaitól még csak meg sem érzik annak a szagát, hogy egyrészt ők is ugyanezt csinálják, csak sokkal lassabban, és a társadalom számára kifizetődőbben, másrészt, hogy a mélyén ülő indokok a tetteinkre, – legyen az akár az, hogy elmegyek inni, hogy leülök tanulni, bekapcsolom a tévét, vagy belövöm magam, stb – mennyire hasonlóak.

és ebből kijön az a pillanatnyi felismerés, az az ezerszeres spanyolviasz, hogy nézd csak, mindannyian félünk; és bár azt nem lehet mondani, hogy nincs mitől félni, mert van, hogy stílusos legyek, kurvára van, de jobb együtt félni, mint egyedül ijedezni.

és ha az emberekkel nem is mindig, de ezzel a könyvel viszont bármikor együtt lehet félni, és ez egy nagy kincs ebben a cudar világban.

Ó, ha legalább minden második vmilyen drog v. alkoholfüggő elolvasná!!!! Letehetetlen, annyira megrázó és szörnyű. Még a folyamatos trágár mondatokat is el tudom fogadni ebben a témában, hisz ezek az elvonóra került emberek nem beszél/het/nek irodalmi stílusban.

Olvastam már függőségről szóló könyveket, nem sokat, mert egyik sem tetszett, mert mindig úgy éreztem, hogy az író úgy gondolja, hogy a csapongás és az értelmetlen filozofálgatás adja vissza a legjobban, hogy milyen egy függő… és ezt sosem éreztem valósnak.
A könyv elejét nem szerettem, egyszerűen furcsa volt a stílusa, és nehéz volt megbarátkozni a főszereplővel is, de már akkor úgy voltam vele, hogy olyan nincs, hogy ezt nem olvasom végig, és nem tudom meg, mi lesz a vége.
Aztán valahol az egyharmadánál minden addigi gondom megszűnt, Jamesre kíváncsi lettem, tudni akartam róla, és a barátairól is, akikkel megismerkedett. Imádtam a srác észjárását, és a véleménye a függőségről és az AA-ről, mintha csak a saját gondolataimat, érzéseimet olvastam volna vissza a könyvben, és féltem, hogy James végül megváltozik, és annyira imádtam, hogy nem :)
Ha belelendülsz a könyv letehetetlenné vállik, egyszerűen fantasztikusan viszi végig, ahogy James egyre jobban talpra áll, szembe néz magával, és végül elfogadja magát, olyannak amilyen.
Imádtam, úgyhogy @lena91 örök hálám ezért a könyvért!!

igazán remek könyv, a tény, hogy nagyrészt fikció teljesen elhanyagolható. függőkről mindenkinek.

Imádom ezt a könyvet. Depressziós időszakaimban mindig előveszem, és elolvasom. Egyrészt mert ráébreszt mennyivel egyszerűbb a dolgom, mint egy függőé, másrészt mert ott a végén a remény. Mire átrágom magam a sokszáz oldalon, általában már kifelé vagyok a hullámvölgyből, a végén pedig a főhőssel együtt állok talpra. Nekem ez a legjobb terápia. Egyáltalán nem érdekel, hogy fikció. Hat rám, csak ez számít.

Persze, kemény, durva, őszinte meg minden, de azért messze nem ez a legjobb mű, amivel eddig a függőség témájában találkoztam. Minden borzalmas részlet ellenére nekem ez a könyv kissé meseszerű. (És itt nem arról van szó, hogy pontosan mennyi a valóság és mennyi a fikció a műben.)
Egyébként van néhány szép elem a könyvben, nagyon tetszik például az, ahogy az önmagunkkal szembenézés motívuma végigvonul a történeten, mind szó szerint, mind metaforikusan.

Imádtam ezt a könyvet. Magával ragadt, nem bírtam letenni:)))))))

Úgy gondolom, nemcsak függőknek lehetne kötelezővé tenni ezt a könyvet. Mindenkinek, aki változtatni akar az életén, de úgy érzi képtelen rá, segíthet a könyv „erőt gyűjteni”. Bárki lehet millió apró darabban, nem kell ahhoz függőnek lenni. Remek könyv makacsságról, kitartásról, reménytelenségről és újrakezdésről, valamint kemény, néha már elképzelhetetlen sorsokról.

Zseniális könyv, az egyik kedvencem.