Amikor azt írtam januárban Backman Hétköznapi szorongások című művéhez, hogy valószínűleg megvan az „Év Legjobb Olvasmánya”, akkor a Cooper Nagy Indiánkönyvéhez egyértelműen hozzátársítom az „Év Legnehezebb Olvasmánya” kategóriát.
Na nem azért, mert annyira rossz lett volna a kötet, hanem mert gigászi terjedelmű olvasmányról van szó! Bevallom kicsit eltaktikáztam az olvasását, úgy gondoltam, hogy na Robi ezt egyben lezavarja. Körülbelül a 4. kisregény elejére meg is ülte picit a gyomrom. Ha elfogadtok egy tanácsot, én azt javaslom, hogy minden Sólyomszem történet után – 5 darabot foglal magába a könyv –, érdemes beiktatni valami más, rövid művet a változatosság miatt.
Magáról a könyvről, illetve a hozzá fűződő személyes kapcsolatomról pár mondat. Nagyon kiskoromból halványan dereng, hogy az egyik nagymamámnál rendre kezembe vettem ennek a kötetnek egy régebbi kiadását, s kedvtelve nézegettem a benne foglalt illusztrációkat. Szerintem szüleimnek is feltűnt, mert valamikor ebben az időben megkaptam Cooper történeteinek gyerekeknek írt, képes mesekönyv változatát, az Utolsó Mohikánt. Na azt aztán tényleg rengetegszer lapozgattam, s amikor megtanultam olvasni, úgy emlékszem el is olvastam pár évesen. Szüleim szerintem ezt is érzékelték valamikor a 90-es évek végén, s mivel kiálltam a „challenget”, úgy érzem kicsit elvetették a sulykot, amikor az egyik karácsonyon ezen klasszikus, Könyvkuckó Kiadó által megjelentetett 792 oldalas monstruma várt a fa alatt. Természetesen nagyon örültem neki! Emlékeim szerint többször nekifutottam, hogy na majd most kiolvasom, de valahol a „Vadölő” és az „Utolsó Mohikán” kisregények táján állandóan meghiúsult ez a kísérlet.
Aztán most 35 éves fejjel sikerült elmondanom, hogy kiolvastam a könyvet! Nagyon büszke vagyok magamra, mert ennél talán Tolsztoj Háború és békéje lesz majd keményebb dió a jövőben. Ugyan a 792 oldal nem hangzik ám soknak, viszont ha valaki belelapoz a Könyvkuckós 1996-os kiadásba, rögtön tapasztalhatja, hogy a 792 oldalon a betűk rendkívül kicsik, a sorközök elhanyagolhatók, margó gyakorlatilag nincs, illetve a fejezetek tördelésén sem izgult a kiadó, ahogy véget ért az egyik, kis kihagyással következett a másik. Nem számított nekik, hogy a lap alján aztán két sor maradt csak. :D
Szóval tényleg brutál kihívás volt ez most munka, és egyéb más teendők mellett. El is vett bő egy hónapot az évemből, ugyanakkor tényleg tök jó érzés, hogy elmondhatom magamról, hogy Sólyomszem összes története itt van a fejemben található káposztalében!
Röviden a kötetről csak annyit szeretnék mondani, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom, aki kicsit is szereti a klasszikus irodalmat. Ugyebár ha világirodalmi szinten indiántörténetekről beszélünk két név ugrik be alapesetben: James Fenimore Cooper és Karl May neve. Mindkettő kikerülhetetlen a maga nemében, ám véleményem szerint, ha autentikus forrásból származó sztorira vagyunk kíváncsiak, akkor egyértelműen Coopert válasszuk. Egyszerűen ordít a sorokból, hogy ez a 18. század második felében – 19. század első harmadában alkotó író, amerikai telepesek leszármazottaként szemtanúja volt egy, a természettel teljes harmóniában élő, bennszülött civilizáció hanyatlásának. Nathaniel Bumppo, avagy Sólyomszem, Vadölő, Bőrharisnya stb néven szereplő fehér származású, ám indiánok között nevelkedett főhősünk életén keresztül betekintést nyerünk az érintetlen „keleti partvidék” világába, mely fokozatosan pusztul el a fehér ember térhódítása folytán.
Pont ebből a szempontból ennek a regénysorozatnak elég komoly mondanivalója van mind a mai napig számunkra, s pont ez az az érv, amiért érdemes és kell is Coopert olvasni! Az író gyakorlatilag már ezelőtt bő 200 évvel ostorozza a természet kizsákmányolását, mindazt a pazarlást, hanyagságot, nemtörődömséget, melyet most a 21. századi világunkban globális szinten érzékelünk nap, mint nap. Coopernél újból szembesültem vele, hogy az a folyamat, aminek a végterméke az a több szempontból elcseszett világ, amiben élünk, már igen sok emberöltővel ezelőtt megkezdődött. S azóta sem tudunk tanulni belőle. Félek már késő, s nem is fogunk. Ahogy a gyarmatosítók szabályosan egy „édenkertet” tettek tönkre pár évtized alatt az Újvilágban, úgy most már bolygónyi szinten szipolyozzuk szét planétánkat. A Föld rákfenéje vagyunk.
Mindemellett természetesen a könyv nemcsak ennyire borongós gondolatokat ébresztett bennem. Tanúi lehetünk életreszóló barátságoknak, az állatok tiszteletének, illetve a fentebb említett szép tájleírásokról nem is beszélve.
Kicsit elkalandoztam, illetve ezzel be is fejezném az értékelést. Külön köszönet, aki esetleg végigolvasta ezt „rövid” elmélkedést a könyvvel kapcsolatban. Végszóra, azt mondom, hogy mindenképpen olvassatok Coopert, fedezzétek fel, ha még nem tettétek. Két tanács: érdemes időrendben olvasni a Sólyomszem történeteket, másrészről sokkal nagyobb az esély, hogy tetszeni is fognak, ha nem egyszerre próbáljátok bedarálni őket! :)
