Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Az ismeretlen sziget 18 csillagozás
„Amikor egy könyvre gondoltam, amit megírhatnék, a Könyvet képzeltem el, amelyből kiderülne egy ember egész élete, minden nyomorúsága és bolond reménye, hogy megindítsa mások szívét, szóval egy Bibliát, mely nem egy népnek és Istenhez fűződő kapcsolatának a története volna, hanem egy magányosé és az emberekkel való nem létező kapcsolataié, fájdalmaié és álmaié, vagyis vallomások volnának ezek, esztétikai válogatás nélkül, melyeket az igazi félelem, az igazi szerelem, az igazi szégyen duzzasztanának óriásira.”
Ezeket a sorokat a regény főhőse, az ötvenéves agglegény egyetemi tanár, Gilles Laborde írja, s egy különös kaland kapcsán próbál is megfogalmazni egy hasonló vallomást – ez Az ismeretlen sziget. Laborde vitorlázás közben egy ismeretlen kis bretagne-i szigetre bukkan, egy megfoghatatlan vágy sugallatára betör a sziget egyetlen házába, s kutatni kezd a távollévő tulajdonos személye, élete, egyénisége után. Az ismeretlentől megrészegülve fiókokban turkál, naplókat,… (tovább)
Eredeti cím: L'Île d'un autre
Eredeti megjelenés éve: 1979
Kedvencelte 6
Várólistára tette 32
Kívánságlistára tette 17
Kiemelt értékelések
A cím talán egy kissé félrevezető. A főszereplő valóban egy ismeretlen ember szigetén köt ki. Betör a lakatlan házba, ahonnan semmit sem szándékozik eltulajdonítani, s terve szerint másnap távozik. De a terv csak terv marad, mert a házban megismeri az ismeretlen tulajdonos tárgyait, bútorait, vallatja a fotókat és noteszeket, amelyek alapján igyekszik képet alkotni az ismeretlen személyiségéről. Mint kábítószeresnél a függőség, olyan gyorsan alakul ki nála az ismeretlen megismerésének vágya, már-már rögeszméje. Közben önmagából is egyre többet tár fel, olykor a két egyéniség már szinte egybeolvad. S ahogyan telik az idő, s egyre veszedelmesebben közelít a sziget gazdájának visszatérte, úgy sóvárog egyre jobban a főszereplő az ismeretlen barátsága után.
Valójában minden ember kicsiny sziget, vagy talán csak apálykor felszínre bukkanó zátony az óceánban. Vannak közöttünk szilárd és úszó szigetek az idő tengerében. Mivel oly csekély a valószínűsége két sziget találkozásának, ezért jogosnak érzem a címbeli szigetre vonatkozóan az ismeretlen jelzőt. Csakhogy ez a sziget nem azonos a történet helyszínéül szolgáló kicsiny breton szigettel, sokkal inkább a házba betörő egyetemi tanárral, s a végig láthatatlanul jelenlevő idegennel.
Nem lesz tömegolvasmány. Ahhoz túlságosan kifinomult. Hozzám hasonló elvetemültek viszont már az első olvasás közben tervezni kezdik az újraolvasást, mert ezt egyszerre úgysem lehet maradéktalanul befogadni.
Különleges regény a tapintatlanságról, bűnről, kapcsolatokról, magányról, barátságról. Egy furcsa, érzékeny férfi monológja, amely mindezekről szól, de magáról az alkotó írásról is. Érdekes és lebilincselő olvasmány.
Pont az tetszik nekem ebben a könyvben, amit sokan mélységesen megvetnek.
Bemenni valakinek a házába, gyakorlatilag betörni.
Használni a dolgait, az ágyát, az asztalát, félig megenni a sonkáját, meginni a kedvenc borát.
Miközben egyre erősebb a vágy, hogy tovább, tovább, tovább…
Hát könyörgöm, nem erről szól az életünk?
Újat megismerni, megkedvelni, ami a másé.
Nem ellopni, csak megkedvelni.
Ráadásul az egész olyan izgalmasan és már szinte borzonganivalóan kerekedett megírásra, hogy nem lehet haragudni, e kedves betolakodásért.
Valahányszor ezt a könyvet ajánlottam valakinek, valamiféle szégyenérzet fogott el, ahogy elkezdtem mesélni, hogy ez a könyv igazából arról szól, hogy egy ember úgy ismer meg egy másikat, hogy az arról nem is tud. Hogy betör a házába, elolvassa a legszemélyesebb feljegyzéseit, belemászik a másik életébe. Van ebben valami, ami perverznek tűnik, olyan határok kerülnek átlépésre, amiket magamban tabunak érzek. És mégis, örvényként ránt magába a könyv és felkelti bennem a vágyat, hogy egyszer én is ennyire mélyen, ennyire abszolút módon megismerjek majd valakit. Aki képes ugyanígy átlépni ezeket a határokat annak érdekében, hogy megismerjen engem.
A könyvet kölcsönadtam valakinek, akit szívesen megismertem volna, annyira, amennyire valakit ismerni lehetséges. Hát, most újra meg kell szereznem.
Magának nincs saját élete?
Jó volt. Az a fajta regény, amit szívesen látnék a polcomon: lassan haladós, ideális téli olvasmány.
Az elején még fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele: kinek szól? Laurentnek? De miért?
Nem tudok franciául (még), de azt éreztem, hogy ez a cím így nem jó. Hogy helyes-e vagy sem, nem tudom, de a google fordítótól egy számomra sokkal elfogadhatóbbat kaptam: A másik szigetén.
Élvezetes volt olvasni a főhős történetét, ugyanakkor hihetetlenül zavaró, amikor az elbeszélésen belül írni kezdi ezt az élvezetesen megírt történetet. Imádtam viszont naturalisztikus leírásait.
Az írás folyamata egy olyan ember tollából, aki az írás által él.
Valahogy gyakran jár mostanában ez a könyv a fejemben. Jó volt olvasni. Rendhagyó és különleges történet volt. Amolyan könyvmolynak való magányos intellektuális, ámde nincs ki minden kereke főszereplős, aki mégis annyira őszinte és nyakatekert gondolataiban és cselekedeteiben annyira esendő és szeretni való, hogy látjátok, majd' 10 év után hiányozni kezd és ilyen handabandázós, érthetetlenül érzelmes értékelést írok róla.
És még mindig így gondolom. Talán újra kellene olvasnom. Vagy megvenni magamnak, hogy beleolvasgathassak.
Népszerű idézetek
Kevesebb tökfilkó, kevesebb seggnyaló, kevesebb nyámnyila, és mindjárt másképp fest a világ.
Mindig is ágáltam az ellen, hogy a határnál köteles vagyok bemutatni a „papírjaimat”. Elég megkérdezni tőlem, hogy ki vagyok, és majd én megmondom. A csavargóknak úgyis vannak papírjaik. Gyakran elképzelek egy nyitott világot, és szívesen volnék az első állampolgára, aki csak jön-megy, és semmi bizonyítéka rá, hogy azonos önmagával.
Semmi nem olyan gyötrelmes, mint a gyerekkor (az én gyerekkorom), és csakis akkor szeretném újra megélni – a test könnyedségét, a bőr bársonyosságát, a szem ragyogását, az életerőt –, ha szüleim nem takarják el a láthatárt, mint egy hegylánc. Harminc tiltást és tizenhét parancsot számoltam meg egyetlen téli napon, napkeltétől napnyugtáig, és a nappalon felül még éjszaka, arra vonatkozóan, hogyan kell feküdni az ágyban.
[…] egyetlen fellángolásom se lehet tiszta, egyetlen cselekedetem se lehet jó. A tiszta és jó szavaknak mindaddig nincs jelentésük, míg a gondolkodó és a cselekvő lény együtt egy összetett, dialektikus embert nem alkot, nem pedig egy szentet vagy egy rögeszmést, aki csak egyetlen ösztönnek engedelmeskedik.
145. oldal
Nálam a könyvek mindent elárasztanak, halmokban állnak a földön az előszobában, homorú vagy domború ostromlétraként támaszkodnak egy rokokó kredenchez, szigorúan követve kiszögelléseit és hajlatait, ellepik a vécét, az étkezőasztal két végét, környi helyet hagyva a tányérnak és a pohárnak, s szükség szerint folyosót nyitva a tál meg az üveg számára. Ha olvasni akarok, csak ki kell nyújtanom a karom […].
134. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Yann Martel: Pi élete 87% ·
Összehasonlítás - Marc Dugain: Óriások útja 85% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Madrapur 79% ·
Összehasonlítás - Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami 96% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje 94% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Mesterségem a halál 93% ·
Összehasonlítás - Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány 93% ·
Összehasonlítás - Émile Ajar: Előttem az élet 92% ·
Összehasonlítás - Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek 92% ·
Összehasonlítás