A ​szomszéd lány 89% 953 csillagozás

Brutális erőszak, fizikai és lelki bántalmazás, válogatott kínzások… mindez az én lelkemnek most sok volt. Nem hiszem, hogy valaha újra olvasnám ezt a valós eseményeken alapuló könyvet, mely az 50-es évek Amerikájában játszódik.
Jack Ketchum (igazából Dallas Mayr) zseniálisan felépített könyve egy percre sem ereszt. Az idilli zsákutcai környezetben egyszer csak felüti fejét a „gonosz” és onnantól kezdve az olvasó azt várja, mikor nyerik el méltó büntetésüket a bűnösök.
David, a mesélő srác, akaratlanul is egy borzasztó „Játék” szemlélőjévé, majd részesévé válik.
Olvasás közben végig azt éreztem, hogy ez már nem lehet durvább… de a szerző oldalról oldalra szembesített azzal, hogy bizony lehet…
Tényleg csak erős idegzetűeknek tudom ajánlani!

A világ borzalmas, szoktuk mondani. De az igazság az, hogy nem a világgal van a baj, hanem az emberekkel. Mi vagyunk azok, akik a borzalmakat megteremtik, akik tönkretesznek mindent, ami körülöttünk van.

Jack Ketchum, azaz Dallas William Mayr megmutatta ennek egy szeletkéjét A szomszéd lány című regényében. Egy igaz történetet tárt elénk, amely 1965-ben történt Sylvia Likens-sel. Sok esetben eltért a valóságtól, például a család és a barátok tekintetében, másként vetette papírra a kezdeteket, de azon nem sokat változtatott, amin ennek a szerencsétlen lánynak át kellett mennie. Őszintén szólva, elképzelni sem tudom, hogy volt képes megírni ezt a történet úgy, hogy megőrizte a hidegvérét, vagy az ép elméjét. Számomra már maga a könyv olvasása is roppant megerőltető volt, ami a lelkivilágomat nem kicsit tette gajra.
Bár az első, körülbelül nyolcvan oldalon nem igazán értettem, hogy mi lesz majd olyan szörnyű. Volt pár saller benne, de ez nem tűnt olyan durvának, hisz még az én gyerekkoromba is többször megesett, hogy kaptam pár pofont, ha valami nem tetszett a tanáraimnak, szüleimnek. Aztán elindult valami, amiből már nem volt visszaút. Egyre rosszabb és rosszabb, egyre több megaláztatás és kegyetlen kínzás, amit ez a fiatal lány cseppet sem érdemelt meg. Az ember úgy gondolja, hogy ez csak a könyvekben, vagy filmekben történik meg, de rá kell jönnünk, hogy sajnos ez a való élet; ahol szörnyek és ragadozók élnek, ahol az elmebaj egyre nagyobb mértékeket ölt.

És ilyenkor jön a kérdés, amit olvasás után felteszek magamnak: Tetszett a könyv?
Mégis, hogyan tudnám azt mondani, hogy tetszik valami, ami ennyire borzasztó, ami ennyire aljas és fájdalmas? De képtelenség nem elolvasni, egyszerűen tudni akartam mi lesz a vége, hogy meddig mennek el? Ahogy a történet elmesélője, David is mondta sokszor: tudni akartam. Tudni, mi az, ami még lehetséges. Tudni, milyen messzire vezethet ez. Meddig merik elvinni. Egy ilyen történetet nem minden író képes papírra vetni, nem mindenki képes így átadni azokat az érzelmeket, amiket a történtek kiváltanak belőlünk, ehhez szükséges volt egy profi íróra, aki képes volt uralni az egész légkört, és bármennyire is nehéz befogadni az olvasottakat, Jack Ketchum tökéletes munkát végzett.
Elképesztő, hogy mire képes az emberi kíváncsiság. Sokszor forgott a gyomrom, sokszor azt mondtam: nem, ez nem lehet. És mégis olvastam tovább, mert tudtam, egyszer vége kell, hogy legyen, ez nem mehet az örökkévalóságig. De akkor még nem gondoltam, nem sejtettem, hogy mindez csak a kezdet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.
Teljes értékelés:
https://prokontra.net/2021/10/13/jack-ketchum-a-szomszed-lany/

Egyszerűen nem találok szavakat. Úgy érzem az embernek az emberekbe vetett hitét rengeti meg. Ugyanis ez egy olyan lélekölő, lehangoló és kegyetlen könyv, amihez foghatót még sohasem olvastam. Minden zsenialitása és tartalma ellenére sem tudom senkinek sem ajánlani. A nagyon magas „pontszám” ellenére, nem lesz ott a kedvenceim között és nem is kívánom többet elővenni. Sőt, könnyen lehet, hogy még az egyszeri olvasása is sok volt.

Lehet egy beteg spoiler vagyok, de nekem ez nagyon tetszett.

Alapvetően két részre bontanám a véleményemet.

Az első azon alapszik és itt a negatívum jön elő, hogy egy megtörtént esemény alapján íródott.
Ha ez valóban így van, akkor méltón érezhetem összetörve, megriadva és féktelen rosszulléttel párosítva.
Ami a gyermekek „féktelen” gonoszságát illeti, nincs rá szó, de, hogy ez párosul egy felnőtt személy segítségével, az maga a borzalom. Senkinek nem kívánok ilyen sorsot…és csak sír a lelkem.

A másik oldalról viszont, ami az (irodalom) részét tekinti, hibátlannak mondanám.
Ha azt vesszük, igen ez horror a javából, megspékelve egy erős pszicho – thriller érzettel.
Az, hogy az író szerint, a történet a kevésbé gyomorforgató verziót tartalmazza, teljesen lenyűgöz. Szinte már – már sokkol.

Egyszerűen egy normális értékelést sem vagyok képes írni a kötethez, annyira a hatása alatt állok még.
Egy biztos, mivel van film változata is látnom kell. spoiler

Húzhatom a szócséplést, de igazándiból csak annak ajánlom, aki tényleg erős idegekkel és jó erős gyomorral rendelkezik és természetesen, hatalmas horror rajongó.
Ajánlom és felvállalom, kedvenc!

Igen, ez egy nagyon kegyetlen, gyomorforgató, borzalmas történet, hiszen épelméjű ember nem lehet más véleményen. Ezt sokan leírták már, és valóban így van. Ezen túl viszont azt gondolom, hogy egy egyedülálló regény a maga műfajában, mert az ilyen típusú könyvek általában nem találják el azt a vékony határvonalat, amitől ez a dolog működik, és átesnek egy öncélú vagy nem kellően adagolt kaszabolós ámokfutásba. A magam részéről én emiatt nem olvasok túl gyakran ilyen regényeket.
Ketchumnál minden akkor történik, amikor történnie kell, az izgalmakat megfelelően fokozza, a válogatott kínzások nem fordulnak át kínos hentelésbe. Végtelenül naturalisztikus, és olyan mértékű elborzadást vált ki az olvasóból, amilyen hatást kevesen képesek elérni. Mindezt az ötvenes évekbe ágyazza, amikor még teljesen máshogy működtek a családi viszonyok, és egy nagyon erős társadalomkritikát is megfogalmaz, betekintést engedve egy amerikai kisváros életébe.
Felvet elgondolkodtató kérdéseket is, például, hogy egy gyerek hogy tud különbséget tenni helyes és helytelen cselekedetek között, vagy hogy mit tud tenni egy minden brutalitást felvonultató, megalázó helyzet szemtanújaként, amikor a kegyetlen tetteket egy felnőtt szava „legalizálja”. A valóságban azonban a sztori egy szociopata elme olyan mértékű megborulása, aki – gyerekek bevonásával -határokat nem ismerő brutalitások sorozatát követi el. Se több, se kevesebb, és egyszerűen zseniális. Mert ennek a műfajnak pont az lenne a lényege, amit Ketchum csinált A szomszéd lányban.
Az olvasó végig magatehetetlenül ül, kegyelem egy szusszanásnyi időre sincs, a sztori viszont annyira feszített tempójú és feszültségekkel teli, hogy a könyv gyakorlatilag letehetetlen. A felépítés módját és az olvasóból kiváltott érzéseket tekintve Stephen King szerintem legjobb regényére, a Tortúrára hajaz.
A csattanó – ha lehet így fogalmazni – a szerző utószavából derül ki, ami után szerintem sokan vágják a könyvet a sarokba, de egy pár órányi lesújtó döbbenetre mindenki számíthat.

Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia.
Ezt a könyvet senkinek nem szabad elolvasnia.
Ezt a könyvet nem lett volna szabad megírni.
Örülök, hogy megírták ezt a könyvet.
Konkrétan rosszul voltam párszor az olvasása közben… Az ember tudja, hogy megtörténnek ilyenek, de nem fogja fel, és reméli, hogy nem a környezetében. És ha esetleg gyanús vki vagy vmi, akkor nem akarja tudni az igazat.
Ez a könyv egy pofon mindenkinek, hogy végre húzzuk már ki a fejünket a homokból, és vegyük észre, és tegyünk ellene, és ne mondjuk azt, hogy nem a mi dolgunk…
Tökéletes könyv egy borzalmas témáról.

A könyv, ami a végére nem rázott meg annyira, mint ahogy a fele táján gondoltam.
DE! – és igen, ez egy hatalmas de –, a könyvet pont a fele környékén le kellett tennem, és nem voltam biztos benne, hogy valamikor is be akarom fejezni.
Sok ilyen beteg elméről olvastam az elmúlt másfél évben, eredeti, nagyon szörnyű cikkekkel és képekkel, meg persze fikciókat is. Pont ezért azt hittem, hogy viszonylag könnyen végig fogom tudni olvasni. De Ketchum valahogy olyan érzékletesen írta le a számomra egyébként is egyik leggyengébb pontként szereplő gyermekbántalmazást, hogy az lett a vége, hogy nekem majdnem a könyv felénél lett vége a viszonyunknak.
Ha már pont ezért, akkor még egy. Lehet fordítva is, hogy pont ezért a sok szörnyűség miatt, amiket eddig olvastam, ekkorra telítődött az agyam és a lelkem a sok iszonyattal. A kiskaput talán egy Andrij Csikatiloról véletlen talált cikk tette be, nem sokkal ez előtt a könyv előtt. Ott értettem meg, hogy az ilyen esetekkel foglalkozó rendőrök miért éghetnek ki olyan gyorsan, és miért mehet rá akár a magánéletük is.
Aztán jóval később (lehet két hónap is volt) folytattam, és úgy voltam vele, most vagy soha! A második felét meglepően jól bírtam, és kissé eltávolodva tudtam szemlélni az eseményeket, így gyorsan be is fejeztem. A sok rettenet ellenére tetszett a befejezés. Az, hogy nem volt az a sokszor képmutató „Majd a börtönben megkapja amit érdemel” álszent dumához illő végkifejlet. Meglépte az író azt, amire sok, a fentebb leírt mondatot hangoztató, de azt, hogy igazából mit gondol, kimondani nem merő (ezt a mondatot hogy fejezem be? :D) ember vágyát teljesítette be. (? :D)
A végszóval is sokat hozott a dolgon. Bízom benne, hogy igaz volt, amit írt, és nem a saját beteg elméjét próbálta megvédeni vele.

Miután egész hétvégén az ember-kínoz-másik-embert-horrorral foglalkoztam, kijelenthetem, hogy nincs szükség semmi természetfeletti dologra egy horrorban, bőven elég egy átlagos_nak tűnő_ off elvetemült ember. SEMMI nem tud annyi kárt okozni testileg-lelkileg egy embernek, mint egy másik ember, és pont ez a borzasztó benne. off

Ez valami borzalom volt. Ép ésszel fel nem foghatom, hogy képes valaki ilyen szörnyűségekre. Engem ez teljesen letaglózott. És a legszomorúbb, hogy a legtöbb ilyen borzadályra sosem derül fény. Nem tudok erről a könyvről többet írni, gondolni sem akarok rá.

„Ha az ember átéli az ’50-es éveket, akkor ismeri azoknak az időknek az árnyékos oldalát is. A titokzatosságnak és az elfojtásoknak azokat a szép, puha, kényelmes, pestises hólyagjait, melyek feketék és érettek, s készen állnak arra, hogy bármikor kifakadjanak.”

Időnként szeretem feszegetni a saját határaimat és alapvetően szeretem, ha érzéseket vált ki belőlem egy könyv, de ez azért már egy kicsit nagyon sok volt. Persze fel voltam készülve arra, hogy intenzív élmény lesz, de eleinte teljesen értetlenül álltam az előtt, mire fel a nagy ijedelem… Külvárosi környezet az 1950-es évek Amerikájában, akárcsak a kultikus Happy Days című sorozatban, általános iskolás kölykök a szexuális ébredés hajnalán, a vagány Ruth néni pedig néha még azt is megengedi nekik, hogy lehúzzanak egy doboz sört, persze csak ha nem szólnak róla otthon. Mi lenne ijesztő ebben? Kis „reklámszünet” után aztán jön a nagy felismerés, becsap a trágyavihar, érkezik a mivaaan? érzés; hiba kerül a boldognak tűnő napok gépezetébe és mintha Stephen King írná a Gépnaranccsal kevert Legyek urát, egyszerre minden és mindenki megváltozik, a fordulat mértéke egyenesen hétszázhúsz fokos. Ha létezik tökéletes horror, akkor ez mindenképpen az. Pedig hiába nem vagyok egy rettegés-szakértő, abban biztos vagyok, hogy klisék nélkül írni, pláne úgy, hogy ne váljunk önmagunk paródiájává, iszonyú nehéz. spoiler Stílus, adagolás, gyanú elaltatása, majd feszültségkeltés tekintetében csillagos ötös; a rövid, tömör, mégis ezerrel lüktető történet jellemrajzai szűkszavúak, ám tűpontosak, a leírások pedig teljes mértékben impulzívak. Szabályosan féltem attól, mennyire dobogott a szívem. Itt aztán minden fájdalmas, kegyetlen, ijesztő, borzalmas, rémisztően naturalisztikus. Aláírom, sőt még sokszorosan meg is erősítem, hogy óriási lelkierő kell hozzá, mégis letehetetlen. Tudod, hogy borzasztó, sejted, hogy ez fokozható is, akár a csillagokig, mégis lapozod és lapozod tovább, mert szeretnéd látni a kiutat. David akarsz lenni, meg akarod menteni szegény lányt és végre óriási középső ujjat mutatni minden kínzásnak.

Lehet erre azt mondani, hogy jó volt? Amennyiben igen, engem is veszélyes pszichopatának bélyegeznének? Inkább úgy fejezném ki, hogy tetszett, de nem az, ami konkrétan le volt írva, hanem ahogy meg volt írva, be volt mutatva, fel volt építve, aminek köszönhetően a belsőm meg teljesen össze lett rombolva. Ha pedig belegondolok abba, hogy a történet egy valós eseménysornak „köszönhetően” született, csak még borzasztóbb lesz az érzés. A szerzői utószó, valamint Stephen King értő, elemző összefoglalója, körképe, véleménye is sokat adtak amúgy, de ez már csak emberi elvből, erkölcsi, morális szempontból sem lesz kedvenc. Mondjuk ha valaki tényleg egy jó horrort akar, akkor gondolkodás nélkül ajánlom majd neki, de egyúttal fel is készítem rá, hogy nem lesz nyugta tőle.