„Ha az ember átéli az ’50-es éveket, akkor ismeri azoknak az időknek az árnyékos oldalát is. A titokzatosságnak és az elfojtásoknak azokat a szép, puha, kényelmes, pestises hólyagjait, melyek feketék és érettek, s készen állnak arra, hogy bármikor kifakadjanak.”
Időnként szeretem feszegetni a saját határaimat és alapvetően szeretem, ha érzéseket vált ki belőlem egy könyv, de ez azért már egy kicsit nagyon sok volt. Persze fel voltam készülve arra, hogy intenzív élmény lesz, de eleinte teljesen értetlenül álltam az előtt, mire fel a nagy ijedelem… Külvárosi környezet az 1950-es évek Amerikájában, akárcsak a kultikus Happy Days című sorozatban, általános iskolás kölykök a szexuális ébredés hajnalán, a vagány Ruth néni pedig néha még azt is megengedi nekik, hogy lehúzzanak egy doboz sört, persze csak ha nem szólnak róla otthon. Mi lenne ijesztő ebben? Kis „reklámszünet” után aztán jön a nagy felismerés, becsap a trágyavihar, érkezik a mivaaan? érzés; hiba kerül a boldognak tűnő napok gépezetébe és mintha Stephen King írná a Gépnaranccsal kevert Legyek urát, egyszerre minden és mindenki megváltozik, a fordulat mértéke egyenesen hétszázhúsz fokos. Ha létezik tökéletes horror, akkor ez mindenképpen az. Pedig hiába nem vagyok egy rettegés-szakértő, abban biztos vagyok, hogy klisék nélkül írni, pláne úgy, hogy ne váljunk önmagunk paródiájává, iszonyú nehéz. spoiler Stílus, adagolás, gyanú elaltatása, majd feszültségkeltés tekintetében csillagos ötös; a rövid, tömör, mégis ezerrel lüktető történet jellemrajzai szűkszavúak, ám tűpontosak, a leírások pedig teljes mértékben impulzívak. Szabályosan féltem attól, mennyire dobogott a szívem. Itt aztán minden fájdalmas, kegyetlen, ijesztő, borzalmas, rémisztően naturalisztikus. Aláírom, sőt még sokszorosan meg is erősítem, hogy óriási lelkierő kell hozzá, mégis letehetetlen. Tudod, hogy borzasztó, sejted, hogy ez fokozható is, akár a csillagokig, mégis lapozod és lapozod tovább, mert szeretnéd látni a kiutat. David akarsz lenni, meg akarod menteni szegény lányt és végre óriási középső ujjat mutatni minden kínzásnak.
Lehet erre azt mondani, hogy jó volt? Amennyiben igen, engem is veszélyes pszichopatának bélyegeznének? Inkább úgy fejezném ki, hogy tetszett, de nem az, ami konkrétan le volt írva, hanem ahogy meg volt írva, be volt mutatva, fel volt építve, aminek köszönhetően a belsőm meg teljesen össze lett rombolva. Ha pedig belegondolok abba, hogy a történet egy valós eseménysornak „köszönhetően” született, csak még borzasztóbb lesz az érzés. A szerzői utószó, valamint Stephen King értő, elemző összefoglalója, körképe, véleménye is sokat adtak amúgy, de ez már csak emberi elvből, erkölcsi, morális szempontból sem lesz kedvenc. Mondjuk ha valaki tényleg egy jó horrort akar, akkor gondolkodás nélkül ajánlom majd neki, de egyúttal fel is készítem rá, hogy nem lesz nyugta tőle.