Zuzanna ​és a világmindenség 77% 55 csillagozás

Rövid, de igen sűrű sci-fi, tele ötletek garmadájával. Ezek között akadnak olyanok, amelyek egy teljes regényt is megérdemelnének: ilyenek például a prenátusok, vagyis a megszületésük előtt álló emberek. Dukaj azonban magasabbra tör: nem választ ki egyetlen elemet ebből az alig-alig ismerős világból, hanem az egész folyamat, a változás okát keresi. Érdekes módon elveti annak lehetőségét, hogy az emberi civilizáció csak úgy, magától alakuljon át valami teljesen mássá. De akkor mi a hihetetlen – és a sorok között olvasva sokáig szingularitás-gyanús – fejlődés hajtóereje?

A mű nagyobb részében egyensúlyban áll a szépirodalom, az ember ábrázolása és a tudományos fantasztikum (ezúttal nem rövidítem, mert itt a kifejezés mindkét tagja fontos lesz). Néha azonban ez az egyensúly kisiklik: a Város első felfedezése például azt a – szerintem elavult – sci-fi hagyományt idézi, amely csak azért is alaposan le akarja írni a leírhatatlant. A könyv utolsó oldalai pedig épp ellenkezőleg, meglehetősen ködössé válnak. A regény kulcsmotívuma spoiler eléggé ijesztő gondolat, és örültem volna, ha többet foglalkozik e hozzáállás árnyoldalaival. De a történet ezzel együtt is a zsenialitás határvonalán egyensúlyozik.

Jóformán semmit sem írnék erről a könyvről se, mert ***** nehéz. Vagyis nekem nehéz volt. Az oldalak ennek ellenére gyorsan fogytak, mert rohadt érdekes, és beszippant a nyelvezet.
Imádtam a kifejezéseket, szófordulatokat is. spoiler
Meg kikacsintások is voltak, meg nosztalgiafaktor belecsempészve, megemlít filmeket, könyveket. Ez nálam amolyan nuts, könnyen vesznek meg ilyesmivel.

Szóval nagyon jó, meg gyönyörű mondatok, fura érzések, hard sci, beteg fi.
Nagyon erős a hangulata ennek is, bár számomra az extensa jobban átjött.

https://moly.hu/idezetek/366559
https://moly.hu/idezetek/767837
https://moly.hu/idezetek/365875
https://moly.hu/idezetek/341109

T-generációs jövő ubikos svíziója és családi emlékek archeológiája teremti meg azt az egyedi, hangulatában és ötleteiben meghökkentő transzhumanista történetet, aminek Krakkó elfnegyedében, egy negyvennegyedik emeleti bérleményben lakó Zuzanna Klajn a főszereplője. Az elején kellett hozzá „némi” ráhangolódás, hogy áttörjem a dukaji absztrakció válaszfalát, de amint benn voltam, a varázsa hatni kezdett. Hiába – magyarázatok hiányában – alig értettem a zömét, imádtam a káprázatos távlatokat átfogó elképzeléseit. Érezhetően olyanoknak való könyv, akik nem bánják, hogy rögtön a khthonikus mélyűrbe dobják őket, ahová ember azelőtt sosem merészkedett.

Persze egyáltalán nem űrutazós a regény, a Földön játszódik, főként egy család három tagja körül forog, akiből csak egyikük él, a másikuk már emlék, a harmadik pedig még meg nem született (prenátus). De gyakran beszélgetnek egymással. Emellett a Városról szól, ami ősi és jövőbeli egyszerre, amiről csak sejtetéseket kaptam, ami rejtélyként szolgált. A felfedezés lendülete hajtja az elftechnológiai motorral működtetett, urbanisztikai forradalom és civilizációs fejlődés kérdései mentén zajló cselekményt, amihez a múlt és jövő elegyítése adja az üzemanyagot. De Dukaj annyira rendkívül sok ötletet sűrített bele, hogy bár a világmindenségbe szárnyal, nehezen követhető.

Ha tetszettek a szerző más művei vagy a Vurt, és szereted a régészetet, foglalkoztatnak az emberiség fejlődésének lehetőségei, és hajlandó vagy szokatlan nézőpontból tekinteni rájuk, akkor bátran ugorj neki!

„Evolutív program, élő szoftver élő hardveren.
Nem kellett volna futtatni, ha…”

Szent Habakuk, ez tömény volt!
Előzetesen valamilyen szépirodalom-sci-fi hibridre számítottam, ezt részben meg is kaptam, de számomra a könyv már inkább a hard-SF kapuit döngeti, méghozzá jó hangosan! Többször azon kaptam magam, hogy újra kellett olvasnom bizonyos részeket, nem mindig könnyű követni a gondolatfolyamokat, és mivel sok és mély mondanivalót préselt a szerző az egyébként rövid terjedelmű írásba, nagyon figyelmesen kell olvasni, egyszóval: masszív!
Dukaj amellett, hogy a műfaj nagyjai előtt tisztelegve sok utalással dolgozik (Ubik, Kthon, stb.), impresszív, saját terminológiával teszi színesebbé meglehetősen komplex jövőképét.
Csak kapkodtam a fejem, és forogtak az agytekervényeim, miközben megpróbáltam elképzelni a szimulált valóságrétegeket, svíziókat, az olyan vívmányokat, mint az elftechnológia, génkabbalizmus, egy olyan világban, ahol az ember nyugodtan elbeszélgethet a prenátusokkal, a még meg sem született emberekkel, rokonokkal.
Ha ez még nem lenne elég zavarba ejtő, akkor Zuzanna kalandja során megismerkedhetünk a Várossal, ami többszöri próbálkozásra is nehezen, vagy egyáltalán nem definiálható; az univerzumok, világok egyfajta térbeli-időbeli olvasztótégelye, pontos helye meghatározhatatlan az általunk ismert fizika és egyéb tudományok eszköztárával, viszont rajta keresztül (és némi „szimmetriagenerátor”-rásegítéssel) eljuthatunk a téridő szinte tetszőleges pontjára, ám ehhez teljesen át kell értékelnünk a világegyetemről alkotott modellünket és az univerzumban elfoglalt helyünket. A varázslatos utazás során főleg elnagyolt leírásokat kapunk az idegen civilizációk produktumairól (sokszor B. Hackett gaudi-organizmusai jutottak eszembe, bár itt egyéb furcsaságok is lesznek jócskán) és technológiáiról, magvas gondolatokat az idegen intelligenciákkal kapcsolatos kérdésekről és vadul szárnyaló, alapjaiban mégis racionális fantáziáról tanúskodó fejtegetéseket az emberi faj lehetséges jövőiről.
Dukaj víziói merészek, mégsem nélkülözik azt az önkritikus józanságot, ami arra késztet, hogy az olvasó hosszan elgondolkodjon a leírtakon, már csak azért is, mert helyenként felfogni sem könnyű elsőre. Számomra méltó utódja Lemnek, nem alaptalan kettejük összehasonlítása, képes volt megőrizni, és egy kis modern ízzel megbolondítani a mester klasszikusainak hangulatát, még ha történetszövésben van is hova fejlődni.
Mindenképp olvasok még tőle, de kizárólag a legélénkebb, szellemileg friss periódusaimban, és ugyanezt tanácsolom mindenkinek, mert fáradtan/lefekvés előtt kínszenvedéssé válhat ez az egyébként komoly agymunkát igénylő, gondolatébresztő, remek kis könyv.

Nem volt az még olyan régen, csak kb. két éve, hogy az Extensát olvastam, de most rájöttem, hogy azon kívül, hogy akkor tetszett, nem emlékszem belőle semmire.

Úgy sejtem, a Zuzannával is így leszek – amíg tartott, Dukaj lenyűgözött az ötleteivel (amiket mintha tök-mellékesen dobálna oda), a világa hangulatával meg a szórakoztató utalgatásaival más sci-fikre és nem-sci-fikre, és nagyon jó volt olvasni.
Olyan hangulata van a könyvnek, mintha Dukaj is menet közben fedezné fel, amiről ír, és annyira érdekes, amit lát, hogy nincs ideje rendesen leírni és kidolgozni mindent, mert a következő kanyaron túl már megint valami érdekes van. És tényleg. És ez a határtalan kíváncsiság és felfedezhetnék magával ragadó.
De asszem, a kidolgozatlanság miatt végül mégsem lesz maradandó a hatás – olyan lesz, mint egy különös, kalandos álom, amit szeretnék ugyan megőrizni, de úgysem fog sikerülni. Álmokat sose sikerül.

Ez a könyv olyan, mint egy hagyma… réteges. Lefejtjük róla a svízió-szálat, ami önmagában is megérne egy külön mesét, még akkor is ott marad a tudományos vonulat, ami szintén rettentő érdekes. Ha eltekintünk a kérdésektől is, amiket feszeget, még mindig maradnak a fantasztikus leíró részek, meg a többi tartalom. Ráadásul nagyon jól vizualizálható az egész, kedvem lenne telerajzolni. Ez most nekem elég is.
Update: egy bajom mégis van vele, rövid. Minimum dupla oldalmennyiséget érdemelne a sztori.

Látom, kisebbségben leszek ezzel az öt csillaggal, de hát ez már csak ilyen, kinek a pap, kinek a papné… Talán azért, mert Borgesre emlékeztetett. :) És volt benne utalás a Dűnére. :)
Pont annyira volt rejtélyes, ami még felfogható, és annyira volt futurisztikus, amennyi még nem teszi teljesen idegenné, elidegenedetté a szereplőket.
Dukaj is a kedvenc íróim közé emelkedett.

Valószínűleg szentségtörés ilyet írni a talán legnevesebb kortárs lengyel SF szerzőről, akinek a művei már-már magasirodalmi csúcsokat hódítanak meg, és további ilyenek, de ez a Dukaj igazán megtanulhatna írni kicsit. Mert olyan durva aránytalanságot éreztem én itt a tartalom és a (nagyon művészies és kifinomultkodó) forma között, ami nemcsak az élvezhetőség, hanem az érthetőség rovására is ment. Ezt az egész világot és ezeket a súlyos gondolatokat egyszerűen nem bírja el ez a 250 oldal, a balladaian homályos és elnagyolt cselekményszövés, meg ez a rövidke történet.
A regény világa egyébként csodálatosan remek és ötletes, imádtam a kvázi-humanoid entitásokat, a svíziót, a Somniferint meg az Ubikot :), az idegen civilizációk ügyleteit meg a téridő-izéket (már amit értettem belőlük), és a gondolati hátteret is. Reynolds ezekből az összetevőkből írna egy laza 6-800 oldalt, és remek lenne. (Meg nem is lógna ki a többi könyve közül – már abból a kettőből ítélve, amit olvastam.)
Nagyon delikát fogás az aktuális tudományos-fantasztikus terítéken, érdekes és kifejezetten egyedi élmény az olvasása, de nem egy tömegfogyasztásra szánt termék. Ínyenceknek azért javasolható.
Azt hiszem, egyszer újra fogom olvasni ezt is, meg az Extensát is.

Három héttel az olvasás után is az első ami eszembe jut, hogy mennyivel több lehetett volna, ha „több időt” szán rá az író, ha jobban ki van dolgozva. Nagyon egyedi könyv, valahol az egész cselekmény, olyan szürke lepel alatt történik. A város, és vele a világ lebilincselő. A történet is magával ragadott, de valahogy jobban ki kellett volna fejteni. Voltak részek, amik túlírtak voltak számomra, és pont ami érdekelt volna, az átment gyorstalpalóra, nem volt elégé kiírva a lehetőség. A végén mikor láttam menyi idő alatt írta az író, meg is jegyeztem magamnak még pár hónapot rászánhatott volna, hogy kiteljesedjen a könyv.
A borítóról meg annyit, hogy azonnal megfogott.

Ezzel a rajzzal kezdem: http://ednasnake.deviantart.com/#/art/Rajz-361747121…
Nem mostanában rajzoltam, és úgy készült, ahogy szoktam firkálgatni, szóval mint egy „automatikus rajzolás”, tehát mikor nekiálltam, nem tudtam még, hogy mi lesz, csak úgy jöttek a vonalak. De ahogy olvastam, egyre jobban eszembe jutott, hogy olyan mintha a történetben szereplő város egy részét rajzoltam volna le. Lenyűgöző volt ez folyton változó világ. Ha Duckaj még többet írt volna róla, még jobban rabul ejt. Mert úgy tűnik, összezanzásított mindent, ami az agyában megfordult. Nagyon jó ötletei vannak. Zuzanna Klajn és az ő furcsa világa. Amikor az elején még a hétköznapi életét éli, azt még ki is próbálnám. Jó az ilyen világpolgár dolog, és a fejlett technológia. Érzelmileg fáradt vagyok, így nehezebben fogadtam be ezt a könyvet, de hangulatát nem fogom elfelejteni.